“Óriási szabadságot kaptam” – Interjú Dömötör Andrással

2017 június 25. vasárnap, 7:00

A színművész, rendező nemrég Hevesi Sándor-díjat kapott!

Dömötör András egyike volt azoknak, akik idén megkapták a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja által alapított Hevesi Sándor-díjat. A Színházi Világnapon átadott elismerést – a különböző színházi szervezetek ajánlása alapján – azoknak ítélik oda, akik sokat tesznek a magyar színház külföldi elismertetéséért.

Dömötör András 2013 óta rendszeresen dolgozik különböző német nyelvterületen lévő színházakban, elsősorban Berlinben és Grazban. A művésszel kinti munkáiról, hírünkről a világban, írásról, színészi hozzáállásról, itthoni kötődéseiről beszélgettünk.

Dömötör András / Fotó: Lupi Spuma

Dömötör András / Fotó: Lupi Spuma

Váratlanul ért, hogy megkaptad a Hevesi Sándor-díjat?

Dömötör András: Abszolút. Nagyon meglepődtem, mert egy másik díjjal kapcsolatban még korábbról voltak olyan füleseim, hogy szóba került a nevem, de ott nem voltam nemzeti együttműködésileg eléggé megfelelő – és hirtelen ezt a helyzetet összekapcsoltam azzal. Persze nagyon örültem és tulajdonképpen arra gondoltam, hogy ha ez az elismerés tényleg arról szól, mit teszek a magyar kultúra elismertetéséért külföldön, akkor jogosan kaptam meg, mert különösen most, amikor elég rossz a megítélésünk a világban, azokkal az előadásokkal, amiket rendezek, talán valóban jó hírét keltem az országnak. Jól esik, hogy valaki gondolt rám.

Mit értesz azon, hogy rossz a hírünk?

Dömötör András: Amikor egy új helyzetben kiderül, hogy magyar vagyok, kicsit sajnálkozva és együttérzőn néznek rám. Tulajdonképpen ennek az a következménye, hogy folyamatosan védem az országot. De az az igazság, hogy a CEU törvény után már nincsenek illúzióim. Korábban úgy gondoltam Magyarországra, mint egy rosszul működő demokráciára. Naiv voltam és ebben még egy adag szándékoltság is volt, hogy ezt őrzöm magamban. Ennek most vége.

Der Thermale Widerstand Ensemble / Fotó: Lupi Spuma

Der Thermale Widerstand Ensemble / Fotó: Lupi Spuma

Sokat változott a megítélésünk, amióta kint dolgozol?

Dömötör András: Alapvetően megváltozott. 2007-ben voltam először Berlinben. A németek tisztelik a magyar kultúrát, ismerik az íróinkat, a színházi embereinket, a filmjeinket – azért ezeket mondom, mert én elsősorban ezeken a területeken vagyok otthonos. És tudják, hogy milyen hatalmas szerepet játszott Magyarország a német újregyesítésben, aminek következő lépésben óriási hatása lett a jelenkori Európa történelmére. Erre nagyon-nagyon büszkének kellene lennünk, ha én lennék bármilyen politikai döntéshozó, erre építeném az országimázst, ahogy ’89-ben először befogadtuk a romániai menekülőket majd megnyitottuk a határt a német menekülőknek, dacolva az akkor már persze erősen gyengélkedő szovjet birodalommal. Arról a történelmi szerepről lehetne és kellene beszélni, hogyan tud egy kis ország hozzájárulni egy kontinens történelméhez. Emiatt volt egy pozitív előítélet velünk szemben, most pedig kérdések vannak, hogy mi a fene történik ott. Akikkel beszélek, és nem csak a kollégáimra gondolok, hanem mindenkire, akivel találkozom, rendkívül tájékozottak, meglepően naprakészek, de persze sok a kérdés. Valójában annyira abszurd és szürreális mindaz, ami ma nálunk zajlik, hogy az, aki nincs benne a rendszerben, nem igen tudja értelmezni. Ilyenkor általában elmagyarázom, hogy a magyarokban alapvetően van egy több évszázados sérelem, hogy velünk mindig kiszúrtak, hogy nekünk mindig szolgálni kellett valakit és kialakult bennünk egy fajta önsajnálat és pesszimizmus, amire most iszonyatosan erősen épít az Orbán-kormány. Tulajdonképpen azt a szerepet játsszák el az Unióval szemben a megtévesztett magyarok előtt, ahogy a szocializmusban okés volt hazalopkodni a húsüzemből a parizert és kérkedni ezzel a szomszédnak. És miután nincsenek demokratikus reflexeink, nincs erős immunitása a társadalomnak, olyan dolgokat meg lehet csinálni velünk, amik máshol hamar kivernék a biztosítékot. De nem gondolom, hogy ez a kormány egyedül felelős azért, ahol tartunk.

Übü király

Übü király

Hogy kerültél ki annak idején? Hogyan jött az első meghívás?

Dömötör András: Ez egy elég kusza történet. Rendező szakos hallgatóként 2007-ben hospitáns voltam Erasmus ösztöndíjjal a Schaubühne-ben. A próbafolyamat során jó barátságba kerültem a dramaturggal, Jens Hilljével. Évekkel később, 2012-ben, amikor már tanítottam az egyetemen, tanársegédként kaptam egy ösztöndíjat az egyik berlini színművészeti egyetemre. Ráírtam Jens-re, Berlinben van-e, tudunk-e találkozni, egy-két ismerősöm volt ekkor a városban. Fogalmam sem volt, hogy ő közben színházvezető lett. Az induló Gorki koncepciója nagyon izgalmas volt, jeleztem neki, hogy szívesen dolgoznék itt, ő több előadásomat is megnézte és összehozott Sasha Salzmann-nal, aki azóta részben alkotótársam, de még inkább a barátom lett. Elkezdtünk a Studioban együtt dolgozni és aztán egyre nagyobb feladatokat kaptam, egyik munka hozta a másikat. Párhuzamosan ezzel a történettel, a Katona két berlini koprodukcióra is kiküldött, mindkétszer Kovács Lehellel, ezek a Deutsches Theaterben valósultak meg. Oda is hívtak aztán – és ez a két szál össze is fonódik, mindkét színház dramaturgjai nézték a munkáimat a másik helyen is. Közben meg már adtak tovább Grazba.

Mi volt a közös pont, amiben találkoztatok?

Dömötör András: Azt gondolom, azt a lehetőséget látták meg bennem, hogy nem csak egy rendező vagyok, aki el tud olvasni egy darabot és meg tudja csinálni, hanem olyan, aki elindul egy gondolattal, véleménnyel, utána megy dolgoknak és együtt a színészekkel a próbafolyamat során létre tud hozni egy új történetet, akár egy darabot is. Nem mondom, hogy ezek feltétlenül minden pontjukon irodalmi értékű szövegek, nem is biztos, hogy annak kell lenniük, de működő színpadi szövegek, megszólítanak. A másik, hogy talán izgalmasnak találták azt a keveréket, amit tudok: a nagyon személyes történetek, a politikai tartalom és egyfajta fantáziavilág ötvözését. És nyilván szerepet játszott az is, hogy szívesen dolgozom kortárs szövegekkel, olvasom, értem őket, többnyire jó érzékkel tájékozódom közöttük és nyúlok hozzájuk. Nagyon felszabadító volt ebben a közegben elkezdeni dolgozni. Óriási szabadságot adott, hogy olyan helyzetekben kellett megállnom a helyem, ahol teljesen egyedül voltam, nem az anyanyelvemen beszéltem, és senki sem tudta, honnan jövök, milyen iskolából, milyen közös nevezők lehetnek – csak a jelen helyzet volt. Így sok olyan dologtól el tudtam szakadni, amitől otthon nem. Ehhez jött az írás, a megkeresések egy része konkrétan erre vonatkozott. A Mephistoland-et például, ami Laboda Kornéllal és Benedek Alberttel közös szöveg, könyv formában is ki fogja adni a Matthes &Seitz. Ez az egyik legnagyobb örömöm most. Azt is mondták, hogy a Mephistoland alapján el tudják képzelni, hogy írjak nekik még.

Mephistoland / Mehmet Yılmaz, Tim Porath, Bettina Hoppe

Mephistoland / Mehmet Yılmaz, Tim Porath, Bettina Hoppe

Nagyon másként működik egy német színész, mint egy magyar?

Dömötör András: Vannak különbségek, de alapvetően nagyon hasonló egy próbafolyamat. Nem találkoztam olyan helyzettel, ami ilyen értelemben radikálisan új lett volna. Ezt valahogy úgy látom, hogy a színészek a kérdéseikkel, a vágyaikkal, a típushibáikkal ugyanolyanok – viszont az egész rendszer más körülöttük, aminek következtében pár dolog persze bennük is más. Jóval nagyobbak az eltérések tehát a színházi rendszer, a pályáztatások, a színházvezetés gyakorlata között. Átjárhatóbb, szabadabb a szakma, nem egy vagy két pólus létezik, hanem valódi versenyhelyzet van, a pozíciók nem kisajátítottak, nem egy hűbéri láncba kell besorolni, vagy brutális energiákkal nekifeszülni a teljes rendszernek – hanem egyszerűen lehet dolgozni. Alapvetően, ha visszatérek a színházi nyelvre, természetesen a színházi tradíció más: nem a lélektani realizmusra épül. A német színész sokkal szabadabban gondolkodik formákban, tudatosabban kommunikál a közönséggel, ilyen szempontból mintha bátrabb lenne, de ez a különbség valahogy a két társadalomra is jellemző. Németországban a kortárs színház természetes, nálunk közegellenállásban jön létre legtöbbször. A magyar kulturális tradíció igazából letapadt a huszadik század elején, kimaradt az avantgárd széleskörű hatása, a huszadik század második felének új irányzatai el voltak vágva, általános relációjelet tenni tehát igazságtalan lenne. A kérdés olyan messze vezet, hogy talán menthető egy elnagyolt válasz.

Melyik kinti előadásod az, amire igazán büszke vagy?

Dömötör András: A Mephistoland, amit a Gorki-ban rendeztem nagyon fontos számomra. Rendkívül személyes és mindaz, amit most látok, gondolok a világról, a saját helyzetemről és a színházról, benne van. Nagy közönség- és komoly kritikai siker lett, ami Berlinben elég nagy szó, mert itt nagyon finnyásak a kritikusok. Biztos, hogy mérföldkő az életemben, bármennyire is ostoba ez a kifejezés. Most kapott meghívást Grazba, egy fesztiválra. Nagyon szeretném, ha valamilyen formában otthon is megvalósulhatna. Vagy én keresek hozzá egy helyzetet, vagy valakinek odaadom a darabot, hogy csinálja meg. Fontos még az Übü király, amit a Deutsches Theaterben rendeztem. Ennek egyébként van egy olyan utóélete, hogy azt a példányt, amit mi készítettünk Meike Schmitz dramaturggal, egy másik színház is használni fogja, ezt a változatot mutatják be a jövő évadban Hannoverben. Ez a két bemutató egy fél éven belül volt, és sok ponton egymásra mutatnak, megerősítettek valamit bennem és körülöttem is. Grazban is dolgoztam idén, az is jól sikerült, szóval szerencsém volt ezzel a sorozattal. Vagyok annyira realista, hogy tudjam: ebben a helyzetben rendkívül sok a szerencse, és persze a rengeteg nagyszerű munkatárs nélkül sem sikerült volna.

Your very own double crisis

Your very own double crisis / Fotó: Arno Declair

Mik a következő felkérésék?

Dömötör András: Az Übü után visszahívtak még az évadban a Deutsches Theater-be. Június 23-án lesz az új bemutatóm. Novemberben Grazban fogok dolgozni, egy Jób adaptáción. Aztán jön egy következő megint a Deutsches Theater-ben, utána Budapest, Orlai Tiborral és néhány fontos baráttal nekivágunk valaminek, az évad végén pedig megint a Gorki, Berlinben.

Most teljes egészében Németországra koncentrálsz vagy itthon is keresed a lehetőségeket? Nem vágtad el az itthoni gyökereket?

Dömötör András: Kifejezetten és egyre erősebben kapaszkodom ezekbe a gyökerekbe. Például ezért kerestem meg Orlai Tibort. Nem akarok elszakadni, ezt a budapesti helyzetet például egy svájci és egy másik németországi megkeresésnél is fontosabbnak éreztem. Két otthonom van, Berlin és Budapest. Ahol most tart az életem, azt inkább úgy fogalmaznám meg, hogy így vagyok egy független magyar rendező. Otthon érzem magam mindkét kultúrában, a kettő adja ki az identitásomat. Nagyon izgalmasnak látom azt, hogy magyarnak születtem: belekerültem egy dramatikus helyzetbe, egy olyan kultúrába, ami mindig is ide-oda táncolt a modernitás és az önsorsrontó, babonás visszafordulás között, mi tényleg ott vagyunk, ahol a világ Nyugatra és Keletre szakad – és ebben a szituációban nagyon rétegzetten és gazdagon mutatkozik meg az emberi létezés abszurditása. Visszakanyarodva a kérdéshez, be akarom fejezni a doktori tanulmányaimat is és az egyetemen is mindenképpen szeretnék majd tanítani, de a most induló osztályban nem vállaltam Máté Gábor mellett az osztályfőnöki feladatot. Bármennyire szeretek is tanítani, annyit vagyok külföldön, hogy ez most nem lenne felelősségteljes dolog.

És mi a helyzet a Katonával?

Dömötör András: Valamilyen értelemben a Katonához tartozom, de olyan szinten nem kötődöm, mint egy társulati tag. Iszonyatosan szeretem őket, nagyon sokat köszönhetek a színháznak és a kollégáknak. Máté Gábort felhívtam még tavaly, amikor egyre több megkeresés volt már, kérdeztem, számít-e rám, azt mondta, hívni fog majd, de az biztos, hogy a jövő évadban nem rendezek ott. A Katonára most úgy tekintek, mint az egyik olyan színházra, ahol szívesen dolgozom és dolgoznék, sok számomra fontos ember van a társulatban.

Szerző: Spilák Klára

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok