“Nem James Deanekre van szükségünk” – Interjú Blahó Gergellyel

2017 július 02. vasárnap, 7:00

Blahó Gergővel a Kino kávézóban találkozunk, szó szerint a Vígszínház árnyékában. Miközben a kisütő nap lassan le is megy, és a nézők elkezdenek beszivárogni a kezdődő előadásra, mi vasutakról, a pályakezdés nehézségeiről, irodalmi és színházi bárkákról és egy bakancslistáról beszélgetünk.

Az interjút készítette: Kautzky-Dallos Máté dramaturghallgató Kárpáti Péter és Upor László osztályvezető tanárok gondozásában.

Eredetileg egy vasúti feljárón találkoztunk volna… miért is?

Édesapám mozdonyvezető, ezért az átjárón túl, a MÁV telepen lakunk. A vonathálózat teljesen elszigeteli azt a világot. Ez egy elzárt közeg. Mivel a Fradi (a ferencvárosi) már nem központi állomás, ezért nem is nagyon áll meg ott vonat. Sokszor hazafelé az egyetemről a felüljáró felé kerültem, hogy ott egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Imádom a töltésnek, a köveknek, meg a talpfáknak az illatát, és a vonatok hangját hallgatni. Az nekem a vonat, mint ami Baricco Novecentójának a hajó…

Novecento?

Alessandro Baricco csodálatos monodrámája. Nagyon régóta gondolkozom, hogy megcsinálom valahogy. Valami olyanról beszél, ami nekem hiányzik a világból.

Blahó Gergely / Fotó: Éder Vera

Blahó Gergely / Fotó: Éder Vera

Ami?

Az egész történetet egy trombitás szemszögéből látjuk. Ő meséli el egy fiú, T. D. Lemon Novecento történetét. Egy hajón, egy ládában találnak rá még csecsemő korában. Az egész életét a hajón tölti, és nagyon jó zongorista lesz belőle. Hosszas győzködés után eljut oda, hogy először ki akar szállni a szárazföldre. Ez a szöveg legszebb része. Mert nem száll le, hanem valami olyasmit mond, hogy: „Ott álltam és láttam a millió utcát. A millió lehetőséget. A millió embert. És nem értettem, hogyan tudtok ti ezek közül akár csak egyetlenegyet is kiválasztani. Mert egy zongora az ugyan csak 88 billentyű, de végtelen zenei lehetőséget hordoz magában – azt hozol ki belőle, amit csak akarsz. De ott, a szárazföldön te csak egy vagy a sok közül, és minden, ami körülötted van végtelen. Hogy lehet ebből egyetlen ügyet kiválasztani, az számomra felfoghatatlan.” Az a csodálatos benne, hogy nem megváltani akarta a világot, hanem csak csinálta a saját ügyét. Ahogy ezt elmeséli a trombitás, ahogy más valakinek a gondolatait ennyire tiszteletben tudja tartani… ez ma nagyon ritka. Az asszertivitásról, a másik ember felé tanúsított figyelemről, az egocentrizmus hiányáról, a közös létezés fontosságáról beszél valami elképesztő gyönyörűen. Én is szeretnék kicsit Novecento lenni. Bár közel sem zongorázom olyan jól… (nevet)

Szóval ezt jelenti a vonat…

Előbb tudtam mozdonyt vezetni, mint biciklit. (nevet) Amikor segédkerékkel mentem még biciklin, simán elindítottam már egy Gigantot. De igen, ha most fölülnék egy vonatra, akkor kiszakadnék az életemből. Amikor látok elmenni egy vonatot, elképzelem, hogy felülök rá, és elmegyek Münchenig vagy Bécsig. Jobb lenne, mondjuk, ha nem tudnám, melyik vonat hova visz, de édesapám révén sajnos fejből tudom a menetrendet. (nevet) A hálókocsik a kedvenceim. Amikor még volt közvetlen vonat Velencébe, sokszor késő délután vagy este felszálltunk, és hajnalban felkeltünk, pont amikor azon a nagyon hosszú hídon megy át a szerelvény. Napközben jártuk Velencét, aztán este indultunk is vissza.

A telefonban említettél egy másik helyet is…

Kenesén van egy MÁV üdülő, ahova majd’ minden nyáron elmegyünk. Ahogy az egész város, úgy ez a hely is megragadt a szocreálban, mégis megvan a maga bája. Van ott egy kilátó, ahova nem nagyon járnak emberek. Egy hatalmas löszfal tetején állsz, alattad a víz, mellette a főút, meg a vonatsínek. Amikor elmegy egy vonat, világítanak az ablakai. Évente legalább egyszer muszáj elmennem oda. Minden a maga módján zajlik, suhannak az autók és a vonatok, de a te időd mintha megállt volna, és hirtelen rálátsz arra, hogy zsizseg körülötted a világ. Pont, mint Novecento, aki mivel mindig úton van, ezért sehol sincsen igazából.

Hogyan vezetett az utad a színházig?

Ének tagozatos iskolába jártam, merthogy akkor még tudtam énekelni. Ascherék jöttek az iskolába, a Bosszú című Kleist-előadáshoz kerestek énekeseket. Végül nem kellett énekelni, mert kihúzták a dalt, úgyhogy csak álltunk az elején három percig. Aztán jött Bezerédi Zoltán, felkapta a koporsót, erre ki kellett rohannunk. Hét óra tízkor már az utcán voltam. (nevet) Ez még nem indított volna el a pályán, de nem sokkal ezután beválogatott Vidovszky Gyuri is egy előadásba, szintén az énekhangom miatt. Akkor ismertem meg egy színházi közeget, ami elkezdett érdekelni. A Bárka akkor egy csodálatos műhely volt. Aztán a Bárkás csapatból Vidovszky miatt sokan Vörösmartysok lettünk. Onnantól már egyenes volt az út.

Blahó Gergely, Vlasits Barbara / Csongor és Tünde / Pécsi Nemzeti Színház

Blahó Gergely, Vlasits Barbara / Csongor és Tünde / Pécsi Nemzeti Színház

„Akkor még tudtam énekelni”. Ezt hogy érted?

Tizenegy éves koromtól olyan tizenhat éves koromig egy Purcell áriát énekeltem A legyek urában. Hiába transzponálták, a mutálás kellős közepén voltam. Aztán egyszer bevérzett a torkom, másnap már nem tudtam megszólalni. Mondjuk azt, hogy nem tett jót. Az egyetemen Flohr Mária volt az énektanárom, ő pofozta ki úgy, hogy most már kezd visszatérni a régi fénye.

Mondhatjuk akkor, hogy tulajdonképpen tapasztalt színészként kerültél be az egyetemre.

Egyfelől úgy vettek fel a Színműre, hogy már lenyomtam 225 előadást a Bárkában. Másrészt akkor még gyerek voltam – az első négy Bárkás évben nem igazán fogtam fel, mi történik. Aztán a Vörösmarty alatt kezdtem már kapizsgálni valamit. De igaz, már nem volt idegen ez a világ, mert mégis csak estéről-estére kimentünk, és nagyjából értettem mit kéne, hogy kéne, merre kéne.

Mesélsz a Bárkáról kicsit?

Nagyon-nagyon sok embert ismertem ott meg. Már 12-13 évesen Zsótér, Balázs Zoli meg Alföldi rendezéseket néztem. Ez meghatározza az ember gondolkodását. Tavaly augusztusban csináltunk az Ördögkatlanon egy előadást, szintén a Gyurival, a Majdnem húszat. Ez a legmeghatározóbb színházi munkám volt az utóbbi időben. Visszük magunkkal a Bárkát… Ott kezdtünk, és akik ott dolgoztak a Gyurival, nagyon sokan színészek lettek: Farkas Dénes, Kovács Gergő, Molnár Áron, Szatory Dávid, Dér Zsolt, Bárdi Gergő. Rengetegen pályára kerültünk. Szóval volt ehhez szeme a Gyurinak… talán! (Nevet.)

Mesélsz a Majdnem húsz című előadásról?

Arról szól, hogy bezárják a Bárkát, és pár színész elbarikádozza magát a színen. Bejön egy rendőr azzal, hogy csinálhatjátok a színházat, de cserébe rendőrkiképzésben kell részt vennetek, rendőrré kell válnotok. Belemegyünk. Az utolsó jelenetben ketten hoznak egy jelenetet a rendőrfőnöknek. A Pál utcai fiúkból az einstand. Utána a rendőrfőnök megkérdezi: „Ennyi? Miért nem harcoltak?” „Nem lett volna semmi esélyünk. Sokkal erősebb, sokkal nagyobb…” „Na, mondok én maguknak valamit. Addig kell harcolni amíg lehet. De akkor addig kell küzdeni, amíg van rá lehetőség. Tudják, néha jobb bevárni a földgyalukat.” Ezért örültem a CEU kapcsán annak, hogy ennyi ember kiment az utcára. Erről szól az előadás is: Ne hagyjuk! Rajtunk múlik! Küzdjünk azért, ami fontos nekünk! A Bárkát is hagytuk elsüllyedni. Komoly emberek dolgoztak ott, mégis, lényegében a legnagyobb csöndben tűnt el. Hagytunk elveszni valamit, színházat zártak be, ez pedig a kultúra legalja. Churchill is azt mondta, hogy nem vehetjük el a kultúrától a pénzt, mert ha nem marad kultúra, akkor minek nyerjük meg a háborút?

Válogatás / Ódry Színpad

Válogatás / Ódry Színpad

Az mit jelent, amikor azt mondod, hogy a Bárka meghatározta a színházi gondolkodásodat?

Nemrég pont Vidovszky Gyurival csináltam interjút. Azt mondta, hogy ha gyerekeknek csinál előadást, és az – ahogy ő fogalmaz – rágógumi, giccs, akkor azzal azt tanítja, hogy az a jó. Ha viszont valami szokatlant mutat, amivel még esetleg nem találkoztak, akkor az a gyerekek nyitottságát, érzékenységét szélesíti. Attól, hogy én ilyeneket láttam gyerekként, biztos tudat alatt megmaradtak olyan élmények, amik miatt vannak bizonyos elvárásaim. Lehet, hogy ez nem több annál, mint hogy mondjuk a Vihar című előadásnak gyönyörű volt a látványvilága. Sosem felejtem el például Tim Carrol Hamletjét, ahol a szerepeket váltogatva játszották, és a nézőknek lehetett tárgyakat bevinni, amiket aztán a színészek beépítettek az előadásba. Én ott szerettem meg a Hamletet, azóta meghatározó mű a számomra.

Más ez, mint amit ma látsz a színházakban? Vagy mondjuk mennyiben más ez, mint amit később, az egyetemen tanultál?

Ha valamit valaha is fontosnak tartottam, az a jelen idejűség. Ha nekem éppen szar napom van, akkor ne próbáljam eljátszani, hogy nem volt az. Azt az élményt fölhasználva kell megpróbálni a lehető legérvényesebben működni. Nyilván tartva magam a keretekhez, de nem valahova máshova csavarodni közben. És ebből a szempontból nem volt nagyon más a kettő. Amikor azonban bekerültem az egyetemre, volt bennem egy nagy adag megfelelési kényszer. Nagyon bizonyítani akartam magamnak, hogy pályaalkalmas vagyok, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ebből születtek a konfliktusok. Máté Gábor (osztályvezető tanár) szerintem két és fél év után jött rá, hogyan kommunikáljon velem. Addigra értettük meg egymást. Akkor volt egy félévünk, amikor nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Ha mondott valamit, én már másnapra hoztam vagy hat ajánlatot. De persze voltak súrlódások is. Mai fejjel nem vettem volna föl magamat elsőre. Kellett volna talán még egy-két év, amit mással töltök, és nem most kezdek más dolgokat keresni a világban.

Mesélsz a szakmai gyakorlatodról?

Én mindig a Bárkára szerettem volna menni. Aztán amikor az ellehetetlenült, akkor a Nemzetibe. Amikor meg Alföldi elkerült onnan, akkor azt gondoltam, hogy nem tudom. Voltam egy évet Pécsett, ott töltöttem a szakmai gyakorlatomat. Bár csodálatos a társulat, fantasztikus emberek vannak ott, de ha én ott aláírom a szerződést, akkor azzal azt is aláírom, hogy szinte eltűnök a pályáról. Nem jár le a szakma, egyik előadásunkról sem született kritika. Azt éreztem, hogy ha ott vagyok, nehéz lesz elindulnom. Olyan előadások is készültek, amiket látva azt éreztem, nem ebbe az irányba szeretnék menni. Szóval nemet mondtam. Nyilván fontos lenne az elején, hogy legyen egy hely, ahol az ember van, emberekkel ismerkedik meg, ahol elindulhat valami. De jelenleg nincs olyan hely, ahova kifejezetten vágyom.

Most mik a kilátásaid?

Most csinálok egy előadást a Kolibriben, illetve beugrok egy másik darabba. Ha minden jól megy, az Átrium – lekopogom – megveszi a Majdnem húszat. Emellett szinkronizálok, és talán lesz lehetőségem tanítani is. De nagyon sok helyen dolgoztam az elmúlt időben. Az Erkelben Novák Péterrel a West side storyt csináltam, voltam Tatabányán, a Sztárcsinálókban is…

Blahó Gergely, Papp Endre / Fekete Péter / Pécsi Nemzeti Színház

Blahó Gergely, Papp Endre / Fekete Péter / Pécsi Nemzeti Színház

Mennyire nehéz most pályakezdőként „szabadúszni”?

Peer Krisztián mondja egy interjúban, hogy nem bírt kimenni egy könyvhétre, mert kínosan érezte volna magát az ismerősei között. Én is küzdöttem hasonlóval. Nem tudtam elmenni, megnézni egy előadást, mert azt éreztem, hogy nem vagyok benne, nem csinálom, nem úgy, vagy nem azt. De már nem nyomaszt ez, mert azt gondolom, hogy nyílnak majd lehetőségek. Hogy a színházba vagy másfelé, azt nem tudom. Vannak gondolataim, ezeket szeretném kommunikálni, ebben a vérmérsékletben, és erre vagy találok partnert, vagy nem. Életem egyik legmeghatározóbb színházi élménye a Caligula helytartója, Szikszai Rémusz rendezésében. Ott éreztem először azt, hogy végre nem megmondják nekem a tutit, se politikailag, se máshogy, hanem föltesz egy kérdést, fölhoz pro-kontra érveket, és megkérdezi, hogy szerintetek? Nem állást foglal, hanem beszélgetést kezdeményez. Valami ilyesmit szeretnék én is csinálni.

Van B terv?

A tanítás. Abból írom a szakdolgozatomat is. Ha vannak olyanok, akik még meg tudják változtatni azt, ami jelenleg történik a világban, azok a gyerekek. Ezért, ha valamiben még önazonos tudnék maradni, az pont a tanítás ezen formája. Megpróbálni megmutatni a fiataloknak, hogy lehet így is. Hogy nem csak fekete van meg fehér. Hogy nem kell legyőzhetetlen terminátoroknak lennünk. És igen, van olyan, hogy hibázunk, ami normális. Sőt, jó. Merthogy emberek vagyunk. Vagy kiköltözöm Olaszországba, és szakácskodom. (Nevet.)

Az nem rossz!

Ha valahol önfeledten, jól érzem magam, akkor az Olaszország. Az osztálytársaimmal kétszer is voltunk  kint utcazenélni. Viccet félretéve, mivel nincs fix munkahelyem, nyilván latolgatom, mi érdekel még, de nem azért, mert a színház nem fontos. Mindennél fontosabb. Csak most éppen harcvonalak mentén zajlik a munka és eltűntek a viszonyítási pontok. Az emberek ebben tönkremennek, elfáradnak.

Ha azt mondanám, hogy a Bárka újra létezik, odamennél?

A végét nézve nem biztos. Dévai Balázzsal dolgoztam most Tatabányán. Nem tudtam, hogy ő hosszú éveket húzott le a Katonában, de eljött. Ilyenkor érzek valamiféle tiszteletet azok felé, akik meghoznak egy ilyen döntést. Azt mondta, hogy nem akar olyat csinálni, amiben nem érzi jól magát, hiába az ország egyik legjobb színházáról van szó. Csodálatot érzek azok iránt, akik nem elvakultak a színházzal kapcsolatban, tisztább a rálátásuk. Székely Kriszta négy évet kint élt Laoszban, és nyitott egy kocsmát, ez elképesztő! Nagyon átélném azt a négy évét!

Mi volt a legmeghatározóbb élményed az egyetemi évek során?

Az első két és fél évemről kiderült, hogy agyhártyagyulladással nyomtam végig. Ennek következtében intenzívre, vagyis infektológiára kerültem. A doki azt mondta, hogy nagyon későn vették észre, szóval kalap-kabát, holnap valószínűleg nem kelek föl, elmondja-e a szüleimnek. Azt mondtam, hogy ne, akkor az utolsó estém abból fog állni, hogy itt ülnek majd a szüleim, az ágyam mellett zokogva. Úgyhogy megkértem, inkább ne mondja el nekik. Már fölkészültem, hogy patkó… aztán másnap mégis fölkeltem.

Majdnem 20 / Ördögkatlan

Majdnem 20 / Ördögkatlan

Ez hogyan derült ki?

Félévente, majd egyre sűrűbben volt magas lázam, migrénes fejfájás, enyhe hallucinációk. Volt olyan, hogy próba közben egyszer csak nem tudtam, hogy hol vagyok. Vagy nem mindig ismertem fel az osztálytársaimat. Állt velem szemben a Rujder Vivi, és kellett tíz-tizenöt másodperc, mire rájöttem, hogy ő kicsoda. Mint amikor nem tudod, hogy hol, csak hogy láttad már valahol azt az embert.

És nem rohantál azonnal orvoshoz?

De, persze. Egy ideig azt gondolták, hogy rák. Végül eljutottak oda, hogy migrén, vagyis hogy biztos pszichés. Aztán amikor már nagyon rosszul voltam, eszükbe jutott, hogy meglumbáljanak (az agyvíz vizsgálata). Addig azért nem gondoltak erre, mert agyhártyagyulladással fél év után már halottnak kellett volna lennem. Megcsinálták, és kiderült, hogy mégis csak az.

Hogy reagáltál arra, amikor azt mondták, hogy kalap-kabát?

Nem fogtam föl. Vagyis fölfogtam, de olyan fájdalmaim voltak, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy tök jó. Olyan közel volt a hivatalos befejezés, hogy azok a folyamatok, amiket leírnak – beletörődés, eltartás – lezajlottak egy óra alatt. Túl voltam azon, hogy mik nem fognak megtörténni az életemben. Arra vártam, hogy aludjak el, és akkor majd csöndben megtörténik az egész. Amikor a szüleim elmentek, és elköszöntem tőlük… na, az egy pokoli pillanat volt. Azt éreztem, hogy most még látom őket… még látom őket… most már nem látom őket. Most már soha nem fogom látni őket.

Ők ezt hogy kezelték?

Fél éve mondtam el nekik… Amíg nem gyógyultam meg száz százalékig, ami bő egy éve van, nem akartam nekik elmondani. Amikor másnap felkeltem, furcsa módon nem öröm volt bennem. Inkább az, hogy „nem úgy volt, hogy…?” „Most hogyan tovább?” Mert akkor most mégse az van. Ezek szerint akkor lenni kell tovább. Azóta van egy bakancslistám.

Meg szabad kérdezni, hogy mik vannak rajta?

Persze. Főleg utazásokból áll. Az volt akkor az érzésem, hogy bassza meg, olyan keveset láttam a világból! Itt van ez a kurva nagy játszótér, ez az egész bolygó, és olyan, mintha egész nap a gyermekmegőrző labdás medencéjében ültem volna, míg meg nem jöttek értem anyuék. Ahelyett, hogy még mászókáztam és csúszdáztam volna, a labdák között ültem egész nap. Szeretném látni a sarki fényt, repülőből kiugrani, Izlandra utazni, ilyesmik.

Valami szakmai?

Valamikor a Novecentót nagyon szeretném megcsinálni. De olyan is volt a listán, hogy egyszer szeretnék egy igazán jó munkában részt venni, amikor nem te vagy meg a rendező van, hanem mi vagyunk. Ez a Majdnem húsz volt, tehát ez megtörtént. Ha ennyi volt a színházi pályafutásom, akkor is boldog vagyok.

Blahó Gergely, Györfi Anna / Szentivánéji álom / Pécsi Nemzeti Színház / Fotó: Körtvélyesi László

Blahó Gergely, Györfi Anna / Szentivánéji álom / Pécsi Nemzeti Színház / Fotó: Körtvélyesi László

Miben változtál meg a leginkább az elmúlt öt év alatt?

Reálisabban látom a színházat. Papp Dani tartott nekünk előkészítőt, ahol volt egy kérdése. Tehetséges, vagy ismert színész akarsz lenni? Akkor azt mondtam, hogy tehetséges akarok lenni, de ma már bajban vagyok ezzel. Mert a lelkem még mindig a tehetség mellett áll, a pénztárcám meg azt mondja, hogy nagyon ismert színésznek kell lenni, Gergő, mert nagyon szeretnék venni egy új Playstation játékot. (nevet) Nagyon fontos ez az idealizmus. De az is, hogy pályakezdőként lássa az ember, hogy mibe megy bele. Mivel egész embert kíván, meg lehet ebben a szakmában nyomorodni, bele lehet roppanni. Látunk is erre példákat. Nagyon fontos, hogy mellette legyen az embernek bázisa. Család vagy valami, ami mellett nemet lehet mondani a színházra. Ugyanakkor sokszor nemet kell mondanunk a családra is a színház miatt. Az egyensúlyt szeretném megtalálni. Szerintem lehet úgy is színházat csinálni, hogy nem csak az létezik. Azt hiszem, úgy tudnám ezt a legjobban megfogalmazni, hogy embernek kell maradni. Pár éve ültem egy buliban egy olyan színész mellett, akiről akkor azt gondoltam, hogy egy isten. Mára sajnos azt látom rajta, hogy kopik el. Nagy kérdés, hogy megéri-e mondjuk tíz jó évért elkoptatni magadat? Csak hogy a maradék húsz üresjárat legyen? Azért nyomjuk ezt a „robbantsuk fel a világot” színházat, mert ebben nőttünk fel. Latinovitstól kezdve e köré teremtettünk valami pátoszt. Szerintem viszont nem abban a világban élünk, ahol feltétlenül James Deanekre volna szükségünk. Amúgy is olyan zavaros a világ, sokkal nagyobb igény lenne arra, hogy egymást keressük, mint hogy egyénekre koncentráljunk. Latinovits és James Dean helyett közösségi színházi műhelyekre lenne szükség. Pozitív energiákat kell átadni, de nem a „remény színháza” értelmében, hanem valódi üzenetek formájában, ami felébreszti az embert. Ilyen nekem a tanítás is. Hogy ha csak egyetlen egy gyerek az utcán nem azt válaszolja amikor beszólnak neki, hogy “anyád”, hanem mondjuk azt, hogy “hű, mi lehet vele”, akkor megérte. Ezek közhelyesnek hangozhatnak, de most itt tartok az életemben. Amikor megtudtam, hogy lehet, hogy meg fogok halni, rájöttem, hogy nem vagyok elpusztíthatatlan. Így fogsz leülni és beszélni, eszerint fogsz kommunikálni az emberekkel, és ennek fényében próbálod majd befejezni az aznapi dolgaidat.

Kautzky-Dallos Máté interjúja

Máté interjúját változtatás és utólagos korrektúra nélkül jelentettük meg.

 
 

Kapcsolódó anyagok