„Attól, hogy odaadtam magam, soha nem lettem kevesebb” – Interjú Dánielfy Zsolttal

2017 július 22. szombat, 7:00

36 éve tagja a Csokonai Színháznak, nemrég ünnepelte 60. születésnapját. E hosszú idő alatt több mint 150 szerepet játszott.

Dánielfy Zsolt (fotó: Czeglédi Zsolt, MTI)

Dánielfy Zsolt (fotó: Czeglédi Zsolt, MTI)

− Harminchat év alatt sokféle színházi világot, igazgatói elképzelést megtapasztalhattál, s nyilván a társulat is állandóan változott. Mikor voltál leginkább otthon a Csokonaiban ez alatt az idő alatt?

− Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy 36 évig itt maradhattam Debrecenben, s reményeim szerint még tovább is maradhatok. Hűséges típus vagyok. Ha megszeretek egy társulatot, egy várost és annak a közönségét, sőt még azt is érzem, hogy az a város és a közönsége befogad engem, akkor azt igyekszem meghálálni. Más oldalról nem feltétlenül hasznos, ha az ember egy helyen marad, mert nem ismerik meg annyira a nevét, de Debrecen egy élhető és szerethető város. Sokat kaptam tőle, boldog vagyok itt. A kérdésedre visszatérve: azt a klasszikus színházat szeretem, amelyik együtt alkot a nézővel. Ilyen volt Gali László, Lengyel György és Seregi László színháza is. A jó színház engedi, hogy a néző zavartalanul haladjon az előadással, fontos számára, hogy a néző értse, mi történik a színpadon. Ha nem érti, vagy elengedi a kezét akár csak 20-30 másodpercre, utána hosszú ideig kell küzdenie, hogy visszanyerje a figyelmét. A színház hármas alkotás: író-rendező/színész és a néző együttműködése. Ettől lesz csodálatos.

− Mi kell ahhoz, hogy ilyen színház születhessen?

− Tudni kell a néző fejével gondolkozni. Én így rendezek színházat és filmet is. Arra gondolok, hogy a néző miként olvas majd minket. A gondolatok közvetítése az egyik legfontosabb feladatunk.

− Nem tudod elfogadni azt az alkotást, amikor a rendező egy zárt közeget tesz fel a színpadra, és azt kéri a nézőjétől, hogy „dolgozzon meg” az előadásért, mert, teszem azt, hisz egyfajta progresszivitásban, amit színházi alkotóként ő ismer jobban, mint a néző, s úgy gondolja, megéri a fáradságot?

− Az egy szűk kör színháza, ha megéri, akkor elfogadom azt is, de mi egy olyan városban élünk, ahol minden közönségréteget ki kell szolgálni. Fontos a népszínházi jelleg, de ugyanakkor kell, hogy olyan előadások is készüljenek, amelyek egy szűk réteg igényeit elégítik ki. Én magam is nagyon szeretem ezeket az előadásokat, és ha nem is értem mindenhol, a kollégáim vannak benne, akiket szeretek, tartozom nekik azzal, hogy megnézem őket. Nincs bezárt színház. Ha kihagyom a közönséget, baj van.

 

Dánielfy Zsolt / Csokonai Színház: Csokonai Vitéz Mihály vendégül látja a múzsákat

Dánielfy Zsolt / Csokonai Színház: Csokonai Vitéz Mihály vendégül látja a múzsákat

− Mindig lehet érezni, hogy mikor megy veled a néző?

− Persze. Érzem, hogy velem együtt lélegeznek, az előadás közben ők az énem másik fele. Gyakran az előadás előtti hangulatból tudom, hogy jó nézőre számíthatunk-e vagy sem. Ott van ez a zsibongásban, a miliőben. Bioenergiák áradnak a színpadon oda és vissza. Nyilvánvalóan önmagam kell legyek. Kegyelmi állapot, ha egybeforrok a figurával. Négy-öt alkalommal éreztem, hogy a testemet-véremet-agyamat használta a figura. Csak azt engedte meg a gesztusaimból, amit ő gondolt. A lélek pillanatnyi beteljesülése − nem tudom találóbban megfogalmazni.

− Melyik volt az a négy-öt alkalom?

Vaszkov törzsőrmester főszerepe életem első szerepe volt, egy nagyon szép, költői előadásban, a Csendesek a hajnalokban. Pinczés Pista rendezte és szinte beledöglöttem az előadásba. Amikor az ember kijön a Színművészetiről, akkor nagyon látszani akar, és ebben a darabban látszottam is. Ráadásul kilenc nővel játszottam, egyedüli férfiként. Kell ennél jobb helyzet? A Petőfi−Arany-levelezés is fontos szerepet játszott az életemben. Bakota Árpival nemrég vittük Luxemburgba és Brüsszelbe is. A két költőóriás egymás iránti szeretetét és tiszteletét mutatja be sok humorral, komoly irodalmi értékeket is felvonultatva. A múlt héten Los Angelesben, San Diegóban és San Franciscóban is állva tapsolt a közönség. Ezek óriási élmények számunkra. A végén, Petőfi halálakor, amikor Arany megsiratja, folyt a könnye mindegyik nézőnek, s ott maradtak beszélgetni. Az Olvastam költőtárs küldetés számomra, a magyar kultúra közvetítése, de nagy élmény volt a legendás Stílusgyakorlatok, ami szintén Pinczés-rendezés volt. Egyszerre volt intellektuális kihívás és harsány humor. Hat éven keresztül játszottuk, aminek nyilván az is oka volt, hogy nem volt annyi rádió, tv, internet, de ma már a színháznak sincs olyan respektje, mint akkortájt. A Gyalog Galoppban gyakorlatilag lubickoltam, de átütő előadás volt a Szigorúan ellenőrzött vonatok, amiben Tapicska forgalmista voltam és a Légy jó mindhalálig is. Valkay tanár úrral egyek voltunk: látszatra nyersek, kemények vagyunk, de ha megtalálják hozzánk a kiskaput, akkor bele tudunk halni mindenbe. Az első pillanattól enyém lett ez a szerep, minden erőlködés nélkül. Rögtön tudtam, hogy én vagyok, illetve, hogy hozzá tudom alakítani azt, ami én vagyok, ami bennem van. Tudtam, mennyit fog belőlem használni a figura.

− Említetted, hogy a színészet elveszítette a korábbi respektjét? Szerinted ennek mi az oka?

− Az egyik oka bizonyára az, hogy felhígult a szakma. Amikor a kereskedelmi csatornák új sorozatukhoz amatőr szereplőket toboroznak, akkor eszembe jut, hogy mi lenne, ha valaki szívműtéthez keresne amatőr sebészt. Kíváncsi lennék a reakcióra. A színész és a sebész felelőssége között erős a párhuzam, hisz az egyik a lelket gyógyítja, a másik a testet. A mai színház rendezőcentrikus, s a rendezők önmagukat valósítják meg, majdnem anélkül, hogy a színészek alkalmasak-e az adott feladatra vagy sem. Gyakran nincs társulatépítés, csak önmegvalósítás elrugaszkodott nézetekkel, és a színész belekényszerül egy csomó megalázó helyzetbe. Mi szerencsések vagyunk, mert a színházunk tele van tehetséges és emberileg is nagyszerű fiatalokkal, akikkel baráti viszonyban vagyunk. Hiszem, hogy ez minden közösség alapja.

Dánielfy Zsolt a Marica grófnőben (Fotó- Máthé András)

Dánielfy Zsolt a Marica grófnőben (Fotó- Máthé András)

Amikor Seregi László – aki halála miatt sajnos csak másfél évig volt Debrecenben – pályázott és kérték, hogy vázolja fel az ötéves koncepcióját, azt válaszolta, hogy nem tudja megmondani, mert még nem ismeri a társulatot. Nem tudja, kire mit lehet bízni, kit merre kell terelni. Alapvetően a társulatra akarta építeni a színházát, persze nem hagyva ki új, tehetséges emberek szerződtetését sem. Mondják, a mi szakmánkban a jó szereposztás fél siker… Amikor Debrecenbe kerültem, Gali Laci, az akkori igazgató, személyesen vitt körbe a színházban, és bemutatott mindenkinek. De nemcsak engem, mást is. Persze akkor még nyugodtabb volt a világ, és a színésznek feltétlen tisztelete volt. Simor Ottó egy ikon volt a városban. Jó lenne ma is megteremteni azt a helyzetet, hogy szerethessék a színészeket, láthassák őket. Arra tanítanak minket a főiskolán, ma már egyetemen, hogy tegyük ki a szívünket, amennyire csak lehet, s legyünk olyan őszinték, mint egy gyerek. Így aztán sérülékennyé válunk. Nem véletlen, hogy ma már menedzsereik vannak a színészeknek, kvázi gazdáik. Sőt, majdhogynem elengedhetetlen egy biztos, otthoni bázis is.

− Ha már erre terelted a beszélgetést… Sosem titkoltad, hogy nagy hódolója vagy a női nemnek. Beleszerettél sok partneredbe?

− Persze, de szerencsére csak az előadás idejére. Színészként egy jó partner mindig inspirál. Én majdnem minden nőbe belelátom a csodát.

− Ez jó vagy rossz?

− Inkább rossz, de én mindig csak arra az egyre vágytam, akivel élni akartam az egész életemet. Soha nem akartam csak úgy skalpokat, mindig a szerelmet, a szimbiózist kerestem. És akkor mi történik? Érzed, hogy ez nem az a kapcsolat, amire vágytál, odébb állsz és a másik akkor lesz nagyon szerelmes, mert érzi, hogy elérhetetlen vagy számára. Mint csaknem mindenki, én is több nőben próbáltam megtalálni azt az egyet, s azt gondolom, óriási dolog, hogy három-négy alkalommal megélhettem ezt a kegyelmi állapotot. Van, aki úgy éli le az életét, hogy ez soha adatik meg neki. Persze ezért tenni is kell, s előfordul az is, hogy rosszul döntünk, és óriási árat fizetünk érte. Anyám 42 évesen meghalt, így kimaradtam az anyai gondoskodásból, és bizonyos helyzetekben kiszolgáltatottá tudok válni. Mindemellett nem tudok alárendelt szerepet játszani. Fiatalkoromban egy nő miatt disszidáltam, de színészi munka nélkül külföldön hamar rájöttem, hogy nem a saját utamat járom. Kimozdult alólam minden, felborult a világ rendje, hisz addig mindig egyenrangú társ voltam. Ráadásul akkor még szocializmus volt, vagyis tudtam, hogy ezzel hátrányos helyzetbe hozom a testvéreimet, az apámat, ezért két hónap után úgy döntöttem, hogy hazajövök. Visszajöttem, de mintha húsz évre hagytam volna el mindent, mintha a saját lelkemből is disszidáltam volna. Nagyon nehéz döntés volt, de később rájöttem, hogy így kellett lennie.

 

Ürmössy Imre, Dánielfy Zsolt, Böjte Sándor, Bódi Marianna / Csokonai Színház: A víg özvegy

Ürmössy Imre, Dánielfy Zsolt, Böjte Sándor, Bódi Marianna / Csokonai Színház: A víg özvegy

− Útkereső vagy? Ezért kanyarodtál a filmrendezés felé?

− Szeretem, ha zsongás van körülöttem. A filmrendezést pedig rendkívül izgalmasnak látom, sokkal több lehetőséget ad, mint a színház. A színházi rendező a premier után kénytelen elengedi a darabot, átadja az irányítást a színésznek, és legfeljebb izgulhat, hogy ők továbbra is megcsinálják-e, amit szeretne. Az előadás sikere a színész aznapi diszponáltságán is múlik. Csodája és hátulütője is ez a színháznak. A filmben viszont csak a diszponált állapotot rögzítjük, és a vágás, a kameraállások is végtelen lehetőséget kínálnak a rendező számára. Én szeretem az utómunkát is. Amikor rendezek, számomra nem az a fontos, hogy mindenáron nekem legyen igazam, hanem az, hogy a közös munkánk eredménye jó legyen. Ugyanakkor az eredeti koncepciómhoz, elképzelésemhez mindig következetes maradok.

− A fiad feltűnt egy tehetségkutató műsorban, s említetted, hogy színésznek készül. Támogattad vagy próbáltad elterelni az elképzelésétől?

− Azt mondtam neki, ha sikeres vagy, ha nem, ez egy boldogtalan pálya, mert mindenért meg kell küzdeni. És az a teljesítményed, amit legutoljára teljesítettél. Ha nincs benned elegendő erő, akkor boldogtalan leszel. Azt hiszem, három dolog fontos a színészethez: tehetség, szerencse és szorgalom. Ebből az egyik hiányozhat, de kettő biztosan meg kell, hogy legyen a sikerhez. Nagyon sok tehetségtelen szorgalmas embert láttam sikeresnek.

− A képviselői múltad nem mindenkiben váltott ki szimpátiát. Kaptál hideget-meleget. Ártott a színészi munkádnak, megítélésednek?

− Biztos. A rendszerváltás hajnalán lettem képviselő. Ismert voltam a városban, megkerestek és elfogadtam a felkérést. Ma már azt mondom, hogy nem voltam igazán sikeres képviselő. A színész, ahogy korábban is beszéltük, a lelkével, a pillanatnyi idegállapotával dolgozik, míg a képviselő megfontoltabb és racionálisabb. De nagyon jó csapat vett körül, sokat tanultam ebből az időszakból is.

Csikos Sándor, Dánielfy Zsolt

Csikos Sándor, Dánielfy Zsolt

− Hatvan évesen készítettél számvetést? Hol tartasz, mit adott a színészet?

− Mindent, magát a csodát. Mindig úgy éltem az életemet, hogy amit csináltam, abba teljesen beleraktam szívemet, lelkemet, még akkor is, ha megégtem. Ma sem csinálnám másképp. Attól, hogy odaadtam magam, soha nem lettem kevesebb. Úgy gondolom, hogy nem futottam ki magam annyira, amennyire lehetett volna, de nem vagyok elégedetlen. A nagy kosárba, amit életnek hívnak, többet tettem bele, mint amennyit kivettem belőle.

Az interjút készítette: Vajland Judit
Forrás: Csokonai Színház