Istenek, lókötők – Interjú Bodoky Márkkal

2017 július 27. csütörtök, 7:00

Sok éves hagyomány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatóit bemutató portrésorozat készül. Idén a szinhaz.org ad helyet ezeknek az interjúknak, amelyeket rendhagyó módon az egyetem negyedéves dramaturg hallgatói, Kárpáti Péter és Upor László szakmai irányítása mellett készítettek. Sándor Júlia interjúja Bodoky Márk végzős színészhallgatóval.

Bodoky Márk / Fotó: Éder Vera

Bodoky Márk / Fotó: Éder Vera

Orvos nem akartál lenni?

De, képzeld. Orvos akartam lenni, természetesen. Apám orvos, én is az leszek, gondoltam. Aztán rájöttem, igazából csak a lehetőség vonz, hogy apám nyomdokaiba lépjek, maga a dolog nem érdekel.

Korábban készültél erre?

Nem készültem én semmire. Elképzeltem dolgokat, és sodródtam ezekkel a fantáziálásokkal. Leginkább úgy készültem, hogy fantáziáltam, milyen lesz, ha majd egyszer én ezt meg azt fogom csinálni. Igazából a Színmű is egy ilyen sodródás volt…

Azért a Színműre nem szokás csak úgy besodródni…

Persze. Inkább úgy mondanám, nem pontosan tudtam, mi ez. Elképzeléseim voltak, és valami furcsa izgatottság töltött el velük kapcsolatban. Nagy nehezen elmondtam a családomnak, hogy ez érdekel. Nagymamám 90 éves volt, majdnem szívinfarktust kapott, amikor megtudta. Érettségi után beadtam a jelentkezésemet, de nem mentem el a felvételire. Sokáig próbáltam menekülni előle, mert ez nehéz, sok melóval jár, igazából jobb lenne megúszni. Attól is féltem, mi lesz, ha nem vesznek föl. Gondoltam, szeretem az irodalmat, jó lesz nekem a magyar szak. Filmdramaturg szakra is jelentkeztem, de oda se mentem el.

Az hogy jött?

Utána olvastam a felvi.hu-n. Van ott egy rész, hogy „kinek ajánljuk ezt a szakot?”. A színházi dramaturgra akartam jelentkezni, de az abban az évben nem indult, úgyhogy beadtam filmdramaturgra, végülis a neve hasonlít. Aztán megnéztem a követelményeket, és láttam, hogy van egy műveltségi teszt. Nővérem járt ide vágó szakra, neki is volt egy ilyen műveltségi tesztje, megnéztem, mi mindent kellene nekem ahhoz tudni, és rájöttem, hogy ez se nekem való. Pedig akkor még azt hittem magamról, hogy művelt vagyok. Most már nem hiszem. Úgyhogy elmentem magyar szakra az ELTE-re.

Hogy kerültél mégis a Színműre?

Nem éreztem ott jól magam a bőrömben, és azt gondoltam, csak nem véletlen az, hogy a színészet, mint lehetőség bekúszott a fejembe. Elhatároztam, hogy komolyan veszem ezt az érzést, és megpróbálom. Elmentem az előkészítőre, az nagyon tetszett, és úgy éreztem, még akár esélyem is lehetne. Visszatekintve úgy látom, óriási szerencsém volt ezen a felvételin. Nagyon sok pillanat volt, amikor ha csak kicsit máshogy történnek a dolgok, lebukom. Szerintem elég nagy hendikeppel kezdtem, soha nem voltam versmondón, igazából nem volt sok közöm a színházhoz előtte.

 

Ez hendikepnek érződött?

Ez persze túlzás. Sőt talán ez az egyik ok, amiért fölvett Máté Gábor, hogy még nem voltam megfertőzve semmivel. Úgymond gyúrható voltam, naiv és szűz. Közben meg voltam győződve róla, hogy pontosan tudom, hogyan kell színházat csinálni, ugyanakkor ott volt bennem az az érzés is, hogy teljesen alkalmatlan vagyok erre az egészre. Nekem ez a kettősség jellemző volt az egész egyetemre. Egyszerre gondoltam magam istennek meg lókötőnek. Ez elég termékeny állapot, de benne lenni nem mindig jó. És tényleg létezik az is, hogy egyszerre gyűlölöm és imádom elmondhatatlanul az egészet. Ez magammal is így van. Egyszerre utálom és nagyon szeretem magam.

Ebből a kettősségből dolgoztak az osztályfőnökeid?

Szerintem nem. Ők tisztán látták, hogy éretlen és kiforratlan személyiségek vagyunk mindenféle egyéniség és önálló gondolat nélkül, és csak meg vagyunk róla győződve, hogy tudunk dolgokat, de valójában nem tudunk semmit. Arra törekedtek, hogy valamit, valamiféle magot azért próbáljunk meg kialakítani, kezdjünk el valamilyenek lenni. Amikor megláttak bennünk egy-egy tulajdonságot vagy képességet, ami szerintük előre tud minket vinni, megpróbálták fölerősíteni, és megpróbáltak ráébreszteni arra, hogy ezt hogyan tudom használni, hogyan tud ez a színészetemben segíteni.

Neked ez mi volt?

Úgy jöttem ide, hogy kicsit lenéztem a technikai megoldásokat. Úgy éreztem, a színész az egész életét úgy kell leélje, hogy nem használ semmiféle technikai trükköt, hanem mindig minden mondatot megszül újra és újra. Máté Gábor fölfedezte, hogy ez a fiú mindent ugyanúgy csinál, szép halkan, borzasztó szó, de úgymond „hitelesen”. Úgy áll, ahogy az életben is, görnyedten és fönn van a válla, szóval nézhetetlen, de ő magáról azt gondolja, hogy ezt így kell, mert az életben is így viselkedik. Elég erősen próbált engem afelé vinni, hogy igenis vannak technikai dolgok, amiket muszáj megtanulni, mert bizony az az ember, akit én játszom, az nem így áll, nem így beszél, nem így néz ki. Hogy vannak olyan dolgok, mint hangszín, hanghordozás, testtartás, amiket nem érdemes lebecsülni.

És mit csinált veled Zsótér Sándor?

Végérvényesen megszerettette velem a színházat. Nagyon fontos találkozás volt nekem. Egyetem közepére kicsit csalódtam az addigi érzéseimben a színházzal kapcsolatban. Kezdtem teljesen elvetni, amiket akkor gondoltam, amikor ide jöttem tanulni. Ekkor jött Zsótér. És kiderült, hogy annyira nem is gondoltam hülyeségeket. Visszaadta nekem a hitet abban, amiről azt gondoltam, hogy szeretni fogom a színészetben. Akkor éreztem meg igazán, hogy mi a legnagyobb öröm ebben az egészben, amikor Zsótérral a Sirályt csináltuk.

 

Mi a legnagyobb öröm a színészetben?

Összebarátkozni egy leírt szereppel, megismerni és megérteni a lényét és a problémáit. Örömet tud okozni egy színésznek, nekem legalábbis biztosan, ha ezekről a problémákról beszélhet. És nem csak beszél róluk, de meg is akarja őket oldani. Hiába van leírva előre az egész sorsa, én mégis küzdök azért, hogy ennek a szeretetreméltó Kosztyának [Márk Trepljovot játszotta az előadásban – a szerk.] megoldjam a problémáit. Mindemellett pedig a saját problémáimat is föllelem a dologban, és ezekről is tudok beszélni. Felemelő érzés, amikor az ember egyszer csak a saját gondjairól tud beszélni úgy, hogy annak nem lesz következménye. Kiadok magamból újra és újra valamit, és közben Trepljovból is kiadok valamit. Ez egy barátság tud lenni a leírt figura és köztem, és az nagyon jó érzés, amikor az ember barátra talál. Megszeretem őt, ezáltal az én önutálatomból is olvad. Tehát igazából ő is segít nekem meg én is neki. És, itt jön a közhely, adott esetben egy harmadiknak is segítünk, aki a néző.

Akkor itt lép be a képbe az orvostudomány?

Hát nem. Sajnos nem. Azt nyilván többre tartom, amit az apám csinál.

Többen is játszottátok Trepljovot ebben az előadásban. Ez jelentett valamilyen kötöttséget a saját Trepljovod megtalálásában?

Nem volt semmilyen korlátozás, egyáltalán nem volt semmi olyan, hogy ha az ő Trepljovja olyan, akkor tartsuk magunkat ahhoz. Nem szerepívet játszottunk, hanem az adott helyzeteket próbáltuk meg megérteni, és úgy elmondani, hogy legyen értelmük. Én leginkább azokat a jeleneteket kaptam, természetesen, amikor egy kicsit az érzékenyebb oldalát mutatja. Nem, ez hülyeség, mert mindig nagyon érzékeny a fiúcska… Nyinát is játszom az előadásban, de tulajdonképpen az is Trepljov, mert amit mond, a monológ, az egy trepljovi szöveg, Trepljov írta, és nagyon erősen beszél arról, hogy ez a fiú milyen. Máté Gábor azt mondta, érdemes megfigyelni, milyen szerepet adnak neked, mert az mindig jelent valamit. Zsótér éles szemű ember, és elég jól ráérzett a szereposztásnál, hogy melyik szöveget kinek kell mondania.

Jövő évadra Miskolcra szerződsz, és ha minden igaz, ott újra fogsz Zsótérral dolgozni.

Igen-igen, a Ruy Blas-ban, és nagyon várom! Mészöly Anna [a jövőre végző színészosztály hallgatója – a szerk.], aki szintén fog játszani ebben az előadásban, felhívta rá a figyelmemet, hogy ha megyek a színházban a jelmeztár felé, jobb kéz felé lóg egy kép a falon: Latinovits Zoltán Ruy Blas szerepében. Ez mondjuk, nem tölt el nagy bátorsággal…

A gyakorlati évedet is Miskolcon töltötted, de az évad utolsó próbafolyamatában nem próbáltál. Mi történik ilyenkor?

Ilyenkor hiányérzete van az embernek, hogy valamit azért kéne csinálni. Közben ez egy kettős dolog, mert amikor próbálok, akkor meg egy kis szünet kéne. Most sajnos kell foglalkozni azokkal a dolgokkal, amikkel az ember egyébként nem szívesen foglalkozik, mert rá tudja fogni, hogy próbál. Főgáz, NAV, Csatornázási Művek, útdíjfizető-szolgálat, parkolási díjakat fizetek be. Januárban elfelejtettem, hogy nincs autópálya-matricám, vagyis azt felejtettem el, hogy január van, és akkor megbüntettek kétszer. Meg felhívtak a Főgáztól, hogy bizony itt egy nagyon nagy hátralék van, mikor tudunk menni leszerelni az órát. Ezek borzalmas dolgok, de amikor dolgozik az ember, ezt elintézi magában azzal, hogy oké, ír a Vodafone, de nem nyitom ki, mert most próbálok.

Ráadásul egy másik városban is laksz ilyenkor. Milyen hosszútávon színészlakásban lakni?

Igazából nincsenek túl nagy igényeim. Meg nem is tettem különösebben sokat azért, hogy otthonos legyen a lakás. Van egy nagy ablak az ágyam mellett, és amikor tavaly májusban először lementem Miskolcra, minden reggel fölébredtem fél hétkor, mert az arcomba sütött a nap. Nagyon izgultam, teljesen új környezetben voltam, nagy feladatot bíztak rám úgy, hogy nem is ismertek, és annyira belemerültem a dolgokba, hogy két hétnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy végülis ez egy elég könnyen megoldható dolog: kell szerezni egy függönyt. És van is a panel mellett egy JYSK, ahol hát gyakorlatilag csak függöny van. Szóval csak annyi lett volna a dolgom, hogy amikor jövök hazafele a színházból, bemegyek, és veszek egy függönyt. Ebből az lett, hogy fogtam egy koszos törülközőt, és begyűrtem az ablak tetejénél, így legalább nem kell kimosni, és a napfény se fog bejönni. Az azóta ott lóg.

Mi volt az első szereped Miskolcon?

Az első hivatalos bemutatóm a Bakkhánsnők volt, de amit először elkezdtem próbálni, az a Kivilágos kivirradtig. Abból volt egy munkabemutató júniusban, aztán miután ősszel bemutattuk a Bakkhánsnőket, volt még rá három nap, hogy felfrissítsük az emlékezetünket, és csak akkor mutattuk be azt is. Nagyon kellett nekem a Bakkhánsnők ahhoz, hogy jobban össze tudjon állni a fejemben egy ilyen Kivilágos-szerű valami, mert a munkabemutatón a bizonytalanságom eléggé látszódott. Kellett egy kicsit az önbizalmamnak is.

Ezek szerint Dionűszoszként láthatott először a miskolci közönség…

És ráadásul pucéran, mert úgy jelenek meg a Bakkhánsnőkben.

A Bakkhánsnőkben Dionűszosz kegyetlen bosszút áll azért, mert Théba népe nem hajlandó őt istenként és Zeusz fiaként elismerni. Milyen volt egy ilyen szerepet próbálni?

Az egész úgy kezdődött, hogy épp nyaraltam, jól éreztem magam, amikor felhívott Szőcs Artur, a rendező, hogy el kéne kezdjek rúdtáncolni… Pont így reagáltam, ahogy te. Mert ha az ember meghallja, hogy rúdtánc, nyilván elsősorban az jut eszébe, hogy sztriptíz meg vonaglás meg nyalogatni a rudat. De amikor elkezdtem tanulni itt Pesten, kiderült, hogy ez egy kőkemény sport. És annyira megszerettem, hogy még ma is járok. Jó érzés volt, hogy egy szerep kedvéért vagy a rendező elképzelésének a kedvéért már előre megtanulok valamit. Aztán a próbafolyamat is nagyon nagy élmény volt. Tudtam, hogy ez nagy felelősség, elég nehéz szöveg, amiben helyt kell álljak, és itt nincs olyan, mint egy vizsgán, hogy „most max kirúgnak az egyetemről, ha nem sikerül jól”, hanem ezt nézni fogják, akárhogy sikerül. És azt hiszem, az első próbán eldöntöttem, hogy merni fogok végre egyszer csinálni is valamit, kipróbálni dolgokat, és nem csak biztonsági megoldásokra játszani. Nagyon jó érzés volt, hogy azt éreztem, bízik bennem Szőcs Artur, aki ekkor még alig ismert.

És miből lehet egy ilyen istenszerepet eljátszani?

Nyilvánvaló volt, hogy azt, hogy isten vagyok nem érdemes játszani. Azt megcsinálják a többiek, hogy én valamiért különbözöm. Ami viszont kulcskérdése a szerepnek, az a hiúság, ami Dionűszoszban van, és ez bennem is elég erősen jelen van. És hogy milyen indulatokat vált ki valakiben, ha nem hajlandók elismerni az érdemeit, amiről meg van győződve, hogy vannak. Van benne egy őrületes bosszúvágy is, és az olyan kérdésekre kerestük a választ Arturral, hogy például ez miből fakad. Nyilvánvalóan az se esik túl jól neki, hogy az anyját tulajdonképpen kurvaként emlegetik…

Anyafigurákkal foglalkoztál a szakdolgozatodban is.

Igen, az a címe a szakdogámnak, hogy Anyák, és alá van írva alcímnek egy ilyen visszavonás, hogy „Anya-fiú kapcsolatok elemzésére tett kísérlet”. Ez egy gyakorlat volt nekem. Kiválasztottam olyan drámákat, amikben van anya, és kipróbáltam az azonosulás folyamatának nehezített verzióját. Nem a 25 éves fiúval, ami természetesen jönne, hanem a másik oldallal, az ő édesanyjával próbálok meg ezekben valamit kezdeni. Öt drámát választottam: a Sirályt nyilván, a Hamletet, a Peer Gyntöt, a Patkányokat és a Médeiát. Mind olyan, amiben dolgozni kell azért, hogy ezeknek az anyukáknak meglegyen az igazsága.

Miről nem kérdeztelek?

Real Madrid drukker vagyok, amióta az eszemet tudom. Ez végigkísérte az életemet, és nem tud csillapodni, ilyen értelemben ez az egyik legerősebb érzés bennem a madridizmus. Kicsit olyan, mint a színház, bár az a különbség, hogy a csapatot mindenképpen imádom, akárhogy játszanak. Nagyon kiszolgáltatott helyzet ülni a tévé előtt, és nézni, ahogy nem jön össze nekik semmi. Nehéz ezt a rajongást bármihez hasonlítani. Talán még a színház ilyen nekem. Vagy ilyen lesz egyszer. Majd kiderül.

Szerző: Sándor Júlia