„Jé, nem is vagyok olyan fura” – Beszélgetés Boross Martinnal

2017 szeptember 04. hétfő, 7:00

A STEREO Akt nemrég rangos díjat nyert Baltimore-ban Promenád című előadásuk helyi változatával. Boross Martin művészeti vezetőt, rendezőt kérdeztük ottani tapasztalatairól. 

November 29. és december 2. között negyedik alkalommal rendezi meg a Trafó – Kortárs Művészetek Háza a dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platformot. A STEREO Akt az előző, 2015-ös dunaPartnak köszönhetően jutott el Baltimore-ba.

Boross Martin a Promenád-buszon

Boross Martin a Promenád-buszon

– Amikor elkezdtél színházat csinálni, gondolkodtál abban, hogy a munkádat nem csak itthon fogják látni?

– Igen, nagyon is. Gyakran kérdezik tőlem, hogy látom-e magamat külföldi bázisú színházcsinálóként, hogy el akarok-e innen költözni, de a válaszom nem. Ugyanakkor a nemzetköziségre és a mobilitásra törekvés tudatosan és az elejétől fogva jelen van a gondolkodásomban. A külföldi munkák és előadások nézése a legjobb iskola, ami mindig egy kicsit kimozdít a komfortzónából, sokat tanulhatsz abból, ha figyeled, mások hogyan csinálnak színházat. A STEREO Akt munkájára amúgy is jellemző új partnerek bevonása, aktív kapcsolattartás határoktól függetlenül. Ez nyithat lehetőséget koprodukciókhoz, turnékhoz, amik alapvető fontosságúak egy friss, még növekvő társulat életében.

A Promenád Baltimore-ban

A Promenád Baltimore-ban

– Hogyan lehet ebbe az irányba aktívan törekedni?

– Itthon utoljára a Bárka Fesztiválon volt olyan élményem, amit sok külföldi fesztiválon érzek: felemelő élmény magas színvonalú előadásokat látni, amik a világ különböző pontjairól érkeznek. Sokat segít abban, hogy egy alkotó elhelyezze önmagát a térképen: „Jé, nem is vagyok olyan fura!” Muszáj tudni, hogy ma mit jelent a kortárs színház, hogy milyen problémákból indulnak el az alkotók. Egy igazán jó előadás nem csak annak a közösségnek szól, amelyik az alkotók anyanyelvét beszéli. Ez egyszerre megnyugtató és ösztönző érzés.

A Promenád Baltimore-ban

– A 2015-ös dunaPartra beválogatott „városi sorsturizmus” alcímű előadásotok, a Promenád idén Baltimore-ban szerepelt a Single Carrot Theatre közreműködésével, helyi színészekkel, a helyi körülményekre adaptálva.

– A Promenád baltimore-i verziója több fázisban született meg. Tudtuk, hogy először csak figyelnünk és tanulnunk kell a várost. Az előadás olyan értelemben lett „helyspecifikus”, hogy konkrétan a városról, és szerteágazó problémaforrásáról, a szegregációról beszélt. A tavaly októberi előkészítő fázis során meg kellett értenünk a város történetét, a lakók legendáriumát. A tíznapos workshop összekapcsolódott a castinggal, a dramaturgiai alapok lefektetésével, a helyszínek keresésével, interjúzással. Idén tavasszal rengeteg anyaggal, irodalommal, a tavaly rögzített negyven beszélgetés szerkesztett változatával, szóval alaposan felkészülve tértünk vissza Baltimore-ba.

A Promenád Baltimore-ban

– Miben volt leginkább más az ottani munka?

– Az amerikai színészeknek egy-egy jelenetről, karakterről vagy sztoriról nagyon más jut eszébe, mint nekünk. Mondok egy példát: amerikai filmekben gyakran látni, hogy egy fekete nő nővérköpenyben, vagyis munkaruhában járkál az utcán. Nekem ez önmagában nem sokat mond, ott viszont egyértelmű jelentéssel bír: az uniformis védelmet nyújt és presztízst ad. Márpedig mi a tipikust kerestük a baltimore-i létben, és ehhez elengedhetetlen volt a helyiek nyújtotta segítség. Nagyon másképp gondolkodnak a színészi játékról is, főleg a hiperrealista, filmes játékmódot követik. Ebben nagyon profik, mi mégis megpróbáltuk őket ebből kicsit kimozdítani. Gyorsan megértették, hogy a stilizációnak is van létjogosultsága, vagy azt, hogy egy sétáló ember ritmusából, ismétlésekből, tempóból is születhet koreográfia, a mozgásnak jelentése van, és hogy nem kell mindent kimondani. Szóval egymás nyelvét is tanultuk, több értelemben.

A Promenád Baltimore-ban

– Volt olyan elem, ami nagyon meglepett a kinti változatban?

– Bekerült egy újdonság a pesti verzióhoz képest. Nincs narrátor, hanem az ott élők maguk a narrátorok. A negyven interjúból összevágtunk egy nagyon érdekes és értékes montázst, ami vezeti a néző figyelmét. Nem szabályos dramaturgiát követ a szöveg, mégis történetet mesél el. Nagy ereje tud lenni, amikor civilek, jól beszélő autentikus karakterek gondolatait halljuk kihangosítva. Mintha az utcán sétáló kislány vagy egy vásárolni induló néni szólna hozzád, esetleg egy házfal mögül egy láthatatlan karakter, máskor meg mintha olvasnál a buszmegállóban várakozó ember gondolataiban. A budapesti Promenádhoz képest új tapasztalat volt, hogy az előadás sokkal politikusabb lett, ezáltal kevésbé költői asszociációk mentén szerveződött a buszos túra.

A Promenád Baltimore-ban

– Milyen visszhangja volt az előadásnak?

– Amerikában en suite rendszerben játszanak, ami azt jelenti, hogy egy blokkban lement az összes előadás. Jó jel volt, hogy az első héten elfogyott a jegy az összes hátralévő előadásra, sőt újabbakat kellett beiktatni, amire nem volt még példa a partner Single Carrot Theatre tízéves történetében. Közel ezer ember látta a munkánkat, jó kritikákat is kapott. Friss hír és nagy öröm, hogy a Baltimore Magazine olvasói a Promenádot szavazták meg 2017 legjobb előadásának. És talán lesz folytatás is: egy oaklandi és egy albuquerque-i társulat is eljött, megnézte, szerette az előadást, és elkezdtünk velük arról beszélgetni, hogyan hozhatnák létre jövőre a saját verziójukat.

A Promenád Baltimore-ban

Amellett, hogy az ilyen találkozások egy független társulatnak olykor a túlélést jelentik, lehetővé teszik azt is, hogy távlatosan, nagyobb léptékben merjünk gondolkodni. Ezek a reakciók pedig megerősítést jelentenek, hogy jó úton haladunk.

Az interjút készítette: Jászay Tamás

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok