„Mindent vállalok, de bármit nem” – Interjú Bánsági Ildikóval

2017 október 09. hétfő, 7:00

Bánsági Ildikó sikerek, kudarcok titkáról és a megcsókolt színpadi deszkáról is mesélt a Nemzeti Magazinnak.

Bánsági Ildikó, Blaskó Péter / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Bánsági Ildikó, Blaskó Péter / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az interjú a Nemzeti Magazin V. évfolyamának 1. számában jelent meg.

Mi lehet a siker mértékegysége? A taps? Az elismerő kritika? A díjak?
– ?!

Nem lesz könnyű leírnom a válaszát! Még nem szólalt meg, de a tekintetében benne van a meghökkenés, a mosolyában a játékosság… Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy mikor mondja azt Bánsági Ildikó színművész: ez most sikerült!?
– Bánsági Ildikó soha nem mondja, hogy ez most sikerült! Az igazi siker csak nagyon ritkán adatik meg az életben. Persze néha-néha a lelkem mélyén érzem, ha valami tényleg jól sikerült. De akkor is csak magamban mondom: ez megvan, ez rendben van, ez sikerült. Ezt megérzi a színész, ahogy a kudarcot is, csak nem beszél róla. Tapsolhatnak, gratulálhatnak, de pontosan tudja az ember, ha valami nem sikerült, nem olyan lett, mint lehetett vagy lennie kellett volna. Nagy titok a siker, de a sikertelenség is…

Mi lehet a titok nyitja?
– Fehér Gyuri, Fehér György rendező azt szokta mondani, a sikernek három feltétele van: egy nagyszerű darab, egy nagyszerű rendező, egy nagyszerű szereplőgárda. Ha ebből a háromból egy is hiányzik, nem jöhet létre a siker, ha mindhárom megvan, akkor talán… Akkor sem biztos!

Bánsági Ildikó, Mátyássy Bence / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Bánsági Ildikó, Mátyássy Bence / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Mi hiányozhat még?
– Amit most hiányolok, az elsősorban az idő! Az odafigyeléshez, az egymásra hangolódáshoz idő kell. A jelenlegi körülmények egyre kevésbé adnak lehetőséget ahhoz, hogy megfelelően, a szakmájához szükséges méltósággal ki tudjon teljesedni az ember. Állandóan rohanunk. Délelőtt próbálunk, aztán este is próba van, vagy előadás, és akkor már végképp nem marad idő az alaposabb felkészülésre, az elmélyülésre… Régen is sokat próbáltunk, ha volt egy szabad esténk, akkor nagyon gyakran közösen elhatároztuk: találkozunk a házi színpadon, és amit a délelőtti próbán nem sikerült pontosan kidolgoznunk, azt javítgattuk, alakítgattuk. Most nincs idő a nehezebb helyzetek részletes elemzésére, átgondolására, a hozzáolvasásra, a tapasztalatszerzésre, a szövegtanulásra…

Kevés lenne a sok próba?!
– Az idő kevés! Mondok egy példát, hogy érthetőbb legyek. Básti Lajos életéről láttam egyszer egy kisfilmet. Ő mesélte, hogy amikor délután 2-kor véget ért a próba, hazament, evett valami könnyű ebédet, és folytatta a felkészülést. Strindberg Haláltáncában hatféleképpen kellett meghalnia – úgy, hogy a közönség is elhiggye –, ezért járta a kórházakat, hogy megfigyelje az agyvérzés tüneteit. Irigykedve olvastam azt is, hogy Helen Mirren, amikor megkapta Erzsébet királynő szerepét, előbb tanulmányozhatta az angol történelmet, a királyi család életét, szokásait. Vagy az Esőembert alakító Dustin Hoffman is megkeresett autistákat, hogy élethűen tudja megformálni a szerepét. De a Makra forgatása előtt én is megtanultam hegeszteni, vagy amikor megtudtam, hogy a Szikrázó lányok című játékfilmben én leszek Brigitta, Bán Ildikó néven jelentkeztem a konzervgyárba, és rendesen jártam műszakba, reggel 6-ra, mint a többiek. De hogy egy színházi példát is mondjak, az eredetileg Monica Vittinek írt Szerelmeim című darab 1989-es bemutatója kedvéért – ez még a József Attila Színházban történt – megtanultam szaxofonozni… A minőségi munkához szükség van az ilyen jellegű tanulmányokra is, és ahhoz, hogy személyessé váljon a szerep, alaposan át kell gondolnom az egészet, meg kell értenem minden apróságot. Ehhez pedig idő kell, nyugalom.

Visszatérve a siker feltételeihez: kell egy jó darab! Az ügynök halála népszerű, sokat játszott, nagyszerű dráma!
– Remekmű. A rendezőnk, Csiszár Imre is felhívta a figyelmünket, hogy Miller milyen alaposan, pontosan megírt minden szerzői utasítást is…

Bánsági Ildikó, Blaskó Péter / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Bánsági Ildikó, Blaskó Péter / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Mindjárt az elején, amikor Willy felesége a hálószobájában felriad, azt írja: „Fölkel, köntöst vesz, figyel. Jólelkű asszony, vasakarattal nyomta el magában a kifogását Willy viselkedése ellen – nemcsak szereti, csodálja is férjét…” Egy ilyen alapos előírás a színész számára segítséget jelent vagy bosszantó megkötöttséget?
– Ebben az esetben egyáltalán nem zavaró, mivel ezt a jellemzést igazolja a folytatás. Ez az asszony mindennél és mindenkinél jobban szereti a férjét, mindenek fölé helyezi, tudja, hogy nem egy csoda, de érző lélek, esendő ember, mint mi is, mindannyian. Amikor éjjel váratlanul hazatér a férfi, és én – mint a darabbeli feleség – a rémülettől felébredek, és csak annyit kérdezek: „Willy?!”, már ebben benne van a féltés, az aggódás. Tudom, hogy valami baj van, a közösen megélt évek során megismertem a férjem minden gondolatát. Igyekszem elfojtani magamban a rossz érzéseket, de az első perctől tudom, itt valami tragédia lesz. Ebben az egyetlen megszólalásban benne van az egész életünk, de néha az elhallgatások, a csendek is beszédesek lehetnek.

A sikerhez kell egy jó rendező is, olyan, akivel értik egymás nyelvét. Csiszár Imre és az ügynök szerepét játszó Blaskó Péter régóta dolgozik együtt. Több közös munkájuk is volt…
– Ezzel nekem sincs gondom. Mi is régóta ismerjük egymást Imrével. A Művész Színházban, illetve a Thália Színházban is dolgoztunk együtt, és ő rendezte 1990-ben a régi Nemzeti Színházban azt a Csongor és Tünde előadást, amelyben én lehettem Ilma.

Mégis más az, amikor a rendező és a színész együtt találja ki, mi lehetne a következő közös lépés…
– Nagyon sok jó rendezővel dolgozhattam együtt, de az sajnos számomra nem adatott meg, hogy valaki különösebben figyelt volna a szakmai előmenetelemre, és direkt miattam, az én színészi kiteljesedésem miatt akart volna műsorra tűzni egy darabot. Régen több példa volt arra is, hogy a színész alkatának, korának, felkészültségének megfelelően keresték a bemutatandó színműveket, és úgy állították össze az évad tervét, hogy az mindenkinek jó legyen.

Azért panaszra nincs oka, számtalan főszerepet kapott! Mindig voltak olyan rendezők, akik meghívták egy-egy jó szerepre!
– Talán Horvai István volt az, aki úgy tudott vezetni, hogy bárhová elmentem volna utána. De tényleg nagyon sok jó rendezővel dolgoztam együtt. Több közös munkánk volt Iglódi Istvánnal, a filmrendezők közül Szabó Istvánnal, Mészáros Mártával, Grunwalsky Ferenccel, és még hosszan sorolhatnám. A pályám elején ismertem meg Fehér Györgyöt, a III. Richárddal kezdődött a történetünk, abban a máig emlékezetes filmben én játszhattam Lady Anna szerepét, aztán következett több mint egy évtizedes szünet, és jött a Szenvedély. Figyeltük egymást, tudtunk egymásról, de soha nem voltunk olyan barátok, hogy az akadályozta volna az együttműködést.

Mátyássy Bence, Bánsági Ildikó / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Mátyássy Bence, Bánsági Ildikó / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A barátság mint akadály?!
– Igen, a barátság bizonyos esetekben megnehezítheti a közös munkát. Ha személyes jó barátom a rendező, esetleg nem mer úgy kritizálni, mint másokat. Mostanában időnként a fiatalokkal vagyok bajban, mert ugyan a gorombaságot nem szeretem, de azt kikérem magamnak, ha valaki – eddigi pályafutásom, díjaim vagy esetleg a korom miatt – ne merje őszintén megmondani a véleményét.

Elfogad minden rendezői utasítást?
– Azt nem szeretem, ha valaki felkészületlen, és csak fontoskodik, miközben össze-vissza instruál. De ha érzem a lényegi komolyságot, ha valakivel lehet kommunikálni, ha partnerként tudunk együttműködni, akkor elfogadom az utasításait. Ebben persze az is benne van, hogy én is elmondom a véleményem és ő is meghallgat. Ha kér tőlem valamit, végiggondolom az elképzeléseit. Megpróbálom megvalósítani, amit ki akar hozni egy jelenetből. Ha elakadok, mert valamit nem értek, akkor megkérdezem, hogy is van ez? Ő a karmester, én a hegedű vagyok – és egyben a hegedűs is! Ahogy vezényel, úgy muzsikálok, de tőlem is függ, miképpen szólal meg a hangszer.

Minden szerepet elvállal?
– Színészként mindent vállalok, de bármit nem. Volt olyan időszak az életemben, amikor különösebben nem válogathattam, mivel gondoskodnom kellett a családom megélhetéséről. Mégis elsősorban azokat a szerepeket vállaltam, amelyek új kihívást jelentettek, ha hozzáadtak valamit a pályám során elért eredményekhez. Azt mondhatom, hogy szerencsém volt, mert tényleg nagyon sokfelé hívtak, a színházi feladatok mellett sorra jöttek a jobbnál jobb filmek, tévéjátékok, és a szinkronszerepek is megtaláltak. A színházban – Budapesten és vidéken is – játszottam klasszikus darabokban és kortárs szerzők abszurdjaiban, zenés játékokban és bohózatokban. Igazán nincs okom panaszra.

Annak idején Andrássy Katinka szerepét nem vállalta…
– Andrássy Katinka szerepétől megfutamodtam, nem mertem elmenni az utolsó próbafelvételre…

A vörös grófnő története szerint a forgatás közben meg kellett volna öregednie, el kell játszania a fiatal lányt, a középkorú nőt és az idős asszonyt is. Most Az ügynök halála előadásában is váltakozik a kora. Ráadásul itt oda-vissza kell járni a múlt és a jelen között.
– Itt a színházban egy másik frizurával, a fények változásával jelezhető az idősíkok változása. A film egészen más. Mindig is öngyötrő típus voltam, és akkor attól féltem, hogy a közeli képek miatt látható lesz, hogy már nem vagyok olyan fiatal vagy nem vagyok még olyan öreg, mint amilyennek a történet szerint éppen lennem kellene. Most már tudom, hogy fölösleges volt az aggodalmaskodás. Ráadásul Básti Juli fantasztikusan megcsinálta.

Blaskó Péter, Bánsági Ildikó / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Blaskó Péter, Bánsági Ildikó / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Mostanában több anyaszerepet is játszik. Az ügynök halálában is két felnőtt fia van…
– Játszottam én már 24 évesen is anyát, sőt, voltam már nagymama és dédmama is. Azt szoktam mondani, számomra azért csodálatos ez a pálya, mert egy színésznő Shakespeare Júliájától Csiky Gergely nagymamájáig mindent eljátszhat…

Jól tudom: Júlia kimaradt?!
– A főiskolán játszottam Júliát, de annyi szenvedély, annyi energia volt bennem, hogy felemeltem a partnerem. Én inkább Makrancos Kata voltam, mint Júlia, de a Csiky Gergely-féle nagymama sem igazán én vagyok. Szép szerep, csak magamból nem sokat tudok hozzátenni. Valahogy úgy vagyok vele, mint Tündével. Tünde gyönyörű – nem hiába epekedik utána Csongor –, ideális teremtés, de hozzám sokkal közelebb áll Ilma. Talán mert két lábbal áll ezen a földön, valóságos akadályokat kell legyőznie. Egy ilyen szerep jelent igazán kihívást, játéklehetőséget számomra.

A sikerhez szükség van jó szereplőgárdára is, kollégákra, akik pontosan adják a végszavakat…
– Úgy érzem, egyre jobban összecsiszolódik a társulat. Ezekben a hagyományosnak mondható színdarabokban, a kamaraszínházi előadásokban különösen fontos a figyelem, az egymásra hangolódás. Az egy igazán különleges pillanat, amikor tetten érhető az érzelmek összecsendülése. A darabbeli férjem, Blaskó Péter több mint 20 éve Molière Tartuffe-jében – a Thália Színházban – Orgon volt, én pedig Orgonné. Tehát vele sem most kezdődött a kapcsolat.

A Tartuffe-bemutatójuk kapcsán a Színház című lap kritikusa külön is megdicsérte az „érett asszonyiságú, fölragyogó arcú” Elmirát. Mennyire figyeli a kritikákat?
– Ha a kezembe kerül egy kritika, elolvasom. Régebben jobban odafigyeltem, mit írnak egy-egy előadásról. Természetesen jól esett, amikor megkaptam a színikritikusok díját, sőt, annak idején a Vígszínházból is egy kritika miatt jöttem el. Pontosabban az erősített meg a döntésemben, hogy váltanom kell. Azt írta rólam egy kritikus, Bánsági volt már ilyen is, olyan is, de ilyen még nem volt – semmilyen. Ezután nem halogattam tovább a változást. Ma már kevesebb a színházzal foglalkozó újság, a bulvár kelendőbb a sajtópiacon. Ráadásul erősen megoszlik a figyelem. Az Új Színházban 14 évig ránk sem néztek, de a vidéki előadásokról is alig jelenik meg valami az országos lapokban. Amikor Zalaegerszegen Bereményi Géza megrendezte Az ajtót, és én eljátszhattam Szabó Magda szerepét, egyetlen kritikus jött el a premierre. Volt idő, amikor különjáratok vitték a kritikusokat a fővárosból a vidéki bemutatókra, de ezek is megszűntek. Nem sírom vissza a múltat, de nem biztos, hogy mindent el kell engednünk, ami régen létezett. Ami jól működött egykor, azt meg kellene tartanunk.

Bánsági Ildikó, Blaskó Péter / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Bánsági Ildikó, Blaskó Péter / Nemzeti Színház: Az ügynök halála / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A közönség visszajelzéseire mennyire figyel?
– Az jól esik, ha gratulálnak, ha az utcán vagy a boltban megszólítanak. Az pedig egy különleges pillanat, amikor egy-egy előadás után találkozik a tekintetünk, és látom a néző szemében a megrendülést vagy a megkönnyebbülést, a feloldódást.

Miller drámájában az ügynök felesége nem dolgozik, nincs állandó munkája, „csak” a családjáról gondoskodik. Gondolkodott már azon, hogy mit csinálna, ha nem játszhatna?
– Nem tudom, mikor jön majd el az a pillanat, amikor befejezem… De valami olyasmivel foglalkoznék, amivel a színházat szolgálhatnám, amivel a színészeket segíthetném. Kellene valamit tennünk a méltánytalanságok ellen, a szakma tiszteletéért, az önbecsülésünk megőrzéséért. Nagyon nehezen tud úgy repülni egy pillangó, ha a szárnyáról letörlik a hímport…

Szép kép, de szomorú. Ilyen rossz lenne a helyzet?!
– Nem, nem! Csak félek, hogy ilyen lehet. Mostában néha úgy érzem, mintha fogyna az öröm. Amikor pályakezdő voltam, megcsókoltam a színpadi deszkát, olyan boldog voltam, hogy színész lehetek. Arra is emlékszem, hogy éppen nem volt feladatom a színházban, de képes voltam Óbudáról beutazni a városba, és amikor senki nem látott, megsimogattam az épület falát: itt vagyok, holnap megint jövök!

Az ügynök halálának magyarországi ősbemutatója után Willy Loman lett Tímár József emblematikus szerepe. A kisember kudarcáról szóló tragédia sikerének bizonyítéka a szobor itt a Nemzeti Színház parkjában. Gondolt már arra, hogy mi lehetne az ön szobra?
– Talán a forgószél vagy egy örökmozgó, esetleg valami állandóan pörgő szerkezet… Nagyon sok olyan szerepem volt, amelyet ma is a sajátomnak érezhetek, és ebben a szezonban is lesz még néhány bemutatóm. Ki tudja, mi jöhet még?!

Az interjút készítette: Filip Gabriella
Nemzeti Magazin, V. évfolyam, 1. szám

 
 

Kapcsolódó anyagok