“A világról, az emberekről, értékrendszerekről szeretek mesélni” – Interjú Bereczki Zoltánnal

2017 október 17. kedd, 7:00

Bereczki Zoltán évekkel ezelőtt kilépett a zenés színész skatulyából, és ahogy fogalmazott, egy nem várt esemény hatására megérkezett a valódi váltás is. A Lepkegyűjtő Produkciót cég- és producertársával alapították, de a siker nem jött könnyedén. A kezdeti nehézségekről, Orwellről, zenéről, egy izgalmas új bemutatóról és a felelősségvállalásról is beszélgettünk.

 

A Lepkegyűjtő Produkció irodájában találkozunk, ahol Szofi és Vackor, a két „irodai” kutya szinte állandó lakója Bereczki Zoltán és producertársa, Ferenczi Orsolya munkahelyének. Miután ejtünk pár szót a kutyás élményekről, szóba kerül, miért és hogyan jött létre a ma már sokak által jól ismert Lepkegyűjtő Produkció és, hogy lehet összeegyeztetni két teljesen különböző szakmát.

Bereczki Zoltán

– A színpadon bár szólista alkat vagyok, a csapat ott is mindennél fontosabb. Vezetőszerepet csak olyan helyzetekben szeretek vállalni, ahol megfelelő és hasznos a tudásom, de akkor is fontos számomra a háttér. – meséli Bereczki Zoltán arra a felvetésre, hogy nehéz volt –e a színpadi munka mellett irodai tevékenységet, vezető pozíciót vállalni..

– Mielőtt saját produkciós céget alapítottatok, nem folytál bele a szervezői munkákba? Pl. a különböző fellépések lebonyolításába?

– Úgy vélem a szervezés külön szakma, ebbe nem folytam bele. Az én feladatom az adott műsor összeállítása volt. Szép lassan csúsztam bele a háttérmunkákba, és bár nem ez volt a feladatom, már a  zenés produkciók színre vitele alatt is érdekelt mi történik a színfalak mögött. Bejártam világításpróbákra, szerettem figyelni a díszletállítást, de előfordult, hogy a varrodában ott ragadtam, és néztem, hogy készülnek a jelmezek. Az is tény, hogy pont a világítás vagy a zenei szerkesztés színvonala hat a teljesítményemre, jobban tudok dolgozni olyan produkcióban, ahol ismerem a hangszerelést. De a valódi váltást a sors és a helyzet hozta, magunktól nem vágtunk volna bele. A Lepkegyűjtő című előadás előkészületei alatt ugyanis nem várt helyzettel találtuk szembe magunkat, melyből két kiutat láttunk: vagy lefújjuk az egészet és akkor egy év befektetett munkája, energiája dől kútba, vagy azt mondjuk, hogy vállaljuk a kockázatot, és tovább megyünk. Továbbmentünk.

A Lepkegyűjtő

– A kapuk nem nyíltak meg azonnal?

– Ijesztő volt, kínai fal méretű akadályok omlottak le akár egy perc alatt, de nem titkolom, sírás is kísérte utunkat. Főleg pszichésen volt megterhelő időszak, kölcsönkértünk, előfordult, hogy nem tudtuk, mi lesz holnap, és egyszer csak minden megoldódott, mintha mindig így kellett volna lennie.

– Ez már a harmadik évadotok a Lepkegyűjtővel, ma már egyszerűbb színpadra állítani egy általatok választott művet?

– Úgy fogalmaznék, hogy belül lett egyszerűbb, mert elhittük, hogy képesek vagyunk rá, mert miután eljöttünk az Operettszínházból, egy külsőségeiben más színházban is megálltuk a helyünket.

– Technikailag, hogy tudod kivitelezni a két „munkahely” egységét? Ha adódik egy probléma próba közben, akkor kiszállsz a karakterből és azonnal váltasz?

– Pontosan ez történik. A Lepkegyűjtő előadásai előtt egy órával hamarabb bemegyek a színházba, hogy producerként is megnézzem minden rendben működik e. Hat előtt átadom ezt a feladatkört, onnantól már színészként készülök az előadásra. Érdekes és sokszor skizofrén állapot. Előfordult, hogy nem voltam elég fegyelmezett, és előadás közben futott végig rajtam, szólnom kell egy nyikorgó ajtó miatt. Igaz, amikor nem dolgoztam producerként, akkor is kimozdítottak a hasonló helyzetek. Örülök, hogy ma már gazdája lehetek a produkcióknak, és nem vagyok tehetetlen, meg tudjuk oldani a problémákat.

A Lepkegyűjtő

– Amikor három évvel ezelőtt készültetek a Lepkegyűjtőre, emlékszem az egyik próbán nem működött tökéletesen a kivetítő. Időt nem sajnálva, pontos instrukciókkal álltál a munkatársad mellett, amíg nem talált megoldást.

– Nem várok el többet a kollégáimtól, mint magamtól. Azért szeretek ezzel a csapattal dolgozni, mert amellett, hogy értjük egymást, képesek vagyunk együtt gondolkozni. Ma már majdnem ötvenen dolgoznunk a Lepkegyűjtő Produkció előadásain, és büszke vagyok arra, hogy van olyan kollégám, aki  újra beleszeretett a szakmájába a közös munkák során. Mindig tisztázzuk kinek mi a felelőssége és hibázni természetesen lehet, de kihátrálni belőle nem. Nem is szokott előfordulni ugyanaz a hiba kétszer.

– Producerként ez is feladatod, nem? Hogy a megfelelő embereket megtaláld.

– Persze. Úgy fogalmaznék, hogy a munkatársaink egy bizonyos igényszint próbán esnek át, és néha bizony önmagukat is beletörve teljesítenek, de ezáltal saját bevallásuk szerint is másik szintre lépnek fel a szakmájukban: ez nagyon szorosan összeköt minket. A feladatköröket osztjuk ki, és onnantól mindenki tudja mi a teendője. Az energiák megsokszorozódnak egy ilyen jó csapattal, számíthatunk egymásra.

– Hogy választjátok ki a Lepkegyűjtő Produkció darabjait?

– Bizsergés, katarzis – ilyen egyszerű. Nagyon izgalmas feladat. Az elmúlt 20 év alatt kialakult ízlés is benne van, és, hogy tudod melyik „polcra” kell nyúlni. Debreczeni Júlia jogi képviselőnk, aki 4 darabunk (A Lepkegyűjtő, Pillanatfelvétel, Dolgok, amikért érdemes élni, 1984 – a szerk.)  jogi ügyeit intézte, sokszor ajánl ‘olvasnivalót’. A Lepkegyűjtő azonban a cégtársamnak, Orsinak köszönhető, aki az édesapjától kapott könyv elolvasása után azonnal tudta, hogy ez lesz az a produkció, mely által egyértelművé válik, hogy valaminek vége van, jöhet a másik oldal, mellyel végérvényesen levethetem a musical színész imidzsemet anélkül, hogy megtagadnám a múltat.

Pillanatfelvétel

– Gondolom a rendező kiválasztása sem lehetett egyszerű.

– Az irányokat tudtuk, de nem találtunk rendezőt, így ültünk és „malmoztunk”.  És ekkor indult el a véletlenek játéka. Volt anyósom ajánlására megnéztem a Vérnász utolsó előadását a Magyar Színházban, melyről még ma is nehéz mesélnem, annyira meghatározó élmény volt. Teljesen magával ragadott és beszívott. És amikor erre rádöbbentem, tudtam, hogy a darab rendezőjére, Horgas Ádámra van szükségünk. Szerencsére Ádám az első beszélgetésünk után elvállalta A Lepkegyűjtőt. Az is igaz, hogy az első szövegkönyv kifejezetten rossz volt, de Ádám kedvét ez sem szegte, átdolgozta és bár az első olvasópróbán sem éreztem még katarzist, de amikor Ágoston Katival összeolvastuk, amikor a két személyiség egymásnak feszült, akkor már megszólalt. Művészi szempontból már hátra tudtam dőlni.

– Milyen volt a próbafolyamat?

– Horgas Ádám elemezően dolgozik, jól érti a színészvezetést, a lélek belső történéseit hozza elő. Előtte soha nem éltem át hasonló próbafolyamatot, soha nem lubickoltam ennyire színházban. A Lepkegyűjtő emellett komoly személyiségfejlődéssel járt együtt, e nélkül nem is lehetne eljátszani egy pszichopatát. A szerepem felkavaró, lélekbe markoló, saját magammal való harc. Ha egy ilyen helyzetben nincs kézenfogás, nincs tudás a próbán, akkor fel is emésztett volna, hiszen ebben a darabban tényleg túllépünk a határainkon, a legmélyebb bugyrokba merülünk el. Hullámvasút volt végigcsinálni. Ám egy héttel a bemutató előtt kész voltunk és mindannyiunknak nagyon fontos lett. És ezért lett a cégünk neve Lepkegyűjtő Produkció.

Horgas Ádám, Ferenczi Orsolya, Bereczki Zoltán

– A Lepkegyűjtő után négyszereplős darab következett, a Pillanatfelvétel, és most először egy olyan bemutatóra készültetek, melyet „csak” producerként jegyzel. A Dolgok, amikért érdemes élni Pokorny Liával a főszerepben a Centrál Színházban debütált. Ez is formabontó előadás, ahogy olvasom….

– Liával specifikus produkcióban gondolkoztunk, szeretett volna egy olyan darabban szerepelni, mely a készségeire is épít, hogy történetesen nagyon jól tud improvizálni.

– Miközben mesélsz, rápillantottam a Dolgok, amikért érdemes élni plakátjára. Mint egy amerikai filmplakát.

– Igen, Lia a plakáton olyan mint egy amerikai, mondjuk valamilyen termékbemutatóra készülő csaj, akinek a startup cége az egekben jár, De nem akartuk ennyire amerikanizálni a darabot, ezért sok dolgot megváltoztattunk, pl. a neveket. Az előadás főszereplője talán a tengerentúlon járt egyetemre, de ide, a Balatonhoz kötik az emlékei. Az emóciók is akkor működnek, ha magunkénak érezzük az előadást és be tudunk kapcsolódni. Szeretnénk, ha a végén tényleg az lenne a konklúzió, hogy megfogalmazzák a nézők, ők miért is szeretnek élni, ha elkezdenék írni a saját listájukat. Lia története lámpát gyújt, eszünkbe jutnak azok az apró dolgok, melyek mellett elmegyünk, pedig valójában az életet magát jelentik. Szükség van egy ilyen produkcióra, főleg ma, amikor másoknak, a Facebook-nak élünk, amikor megcsúszott az értékrend.

Dolgok, amikért érdemes élni

– Jövőre pedig Orwell 1984 című művét viszitek színre a K2-vel és Horgas Ádámmal, melynek előkészületeiről New York-ban egyeztettetek nemrég. Akár lehetne politikai hangulatkeltés is, de nyilván nem ez a cél.

– Az 1984 kamaszkori énemnek egy hangulatot, életérzést jelentett, mely akkor, a generációnknak sokat jelentett, hiszen benne volt a levegőben a változás. De bármilyen hihetetlen, nem szándékunk a darabbal politikai hangulatot kelteni. De nincsenek illúzióim, ha valaki úgy véli, hogy részünkről ez egy állásfoglalás, az a saját szűrőjén keresztül vizsgálja a darabot, és politika hovatartozás szerint nézi az előadást. Nekem viszont Orwell könyve a túlélésről szól. A világról, az emberekről, értékrendszerekről szeretek mesélni és ezúttal sem lesz másképp. De szól a személyes felelősségvállalásról is, akár csak A Lepkegyűjtő. A bemutató február 10-én, az Átriumban lesz.

– Említetted korábban, hogy benned zenél a prózai színház is. És gyerekkori álmod is megvalósult, hiszen popzenészként is járod az országot.

– Nekem a zene a hobbi, a sport. A koncert, ha a körülmények is megfelelőek, átmos. Egyre több az élő zenekaros fellépésünk.

– Nagykoncertre is készülsz október 24-én az Akvárium Klubban. Milyen dalok lesznek a műsorban?

– A saját dalaim és néhány olyan feldolgozás, amihez ragaszkodom, Michael Jackson számot biztos, hogy énekelni fogok.

– Tudsz pihenni? Úgy igazán?

– Ritkán. Érdekes, hogy foci közben szinte teljesen ki tudok kapcsolni. Majdnem ilyen egy jó koncert is, de az már nem teljesen, ott már elkalandozom. Egyrészt alapvetően szorongó személyiség vagyok, amin hosszú ideje dolgozom, másrészt folyamatosan jár az agyam. Most azonban úgy érzem, már nem lesz olyan nagy a harc bennem.

Vass Kata / Színház.org