,,Nem a testiség határozza meg a lényegünket” – Interjú Szabó Mátéval

2017 október 27. péntek, 10:42

Élet.történetek.hu címmel Lengyel Nagy Anna írásai alapján készült monodráma-sorozatot indított az Orlai Produkciós Iroda. A Nővérek–Levél apámhoz! című monodrámákat már láthatja a közönség, a Pira–Bellát pedig – Borbély Alexandra és Ullmann Mónika előadásában, Szabó Máté rendezésében, Pelsőczy Réka művészeti vezetésével – október 28-án mutatják be a Mozsár Műhelyben. A készülő előadásról Szabó Mátét kérdeztük.

Szabó Máté

– Ahogy az Élet.történetek.hu sorozat minden előadásában, úgy a Pira–Bellában is két monodrámát láthatunk. Miről szólnak a történetek?

– Az egyik történet egy olyan emberről szól, aki egész életében azért küzdött, hogy nő legyen, a másik történetben pedig egy olyan nőt látunk, aki azért küzd, hogy ember legyen. Nehéz megmondani, hogy a kettő közül melyik a drámaibb. A két történet egymás mellett talán még jobban rávilágít arra, hogy ha a nemi identitás a kiindulópont, a nulla, akkor az onnan való előrébb jutást tekintve az ember nőként a mínusz tartományban van. Pira transznemű ember, olyan lány, aki férfitestbe született, hihetetlen akaraterővel leküzdi az összes akadályt, és a 2000-es évek Magyarországán eljut odáig, hogy nemi átalakító műtétet hajtanak végre rajra. Az elutasítás, a tragédiák teljes skáláját átéli, miközben metamorfózison megy keresztül. A története megmutatja, milyen speciálisan borzalmas helyzeteket képes teremteni az élet. Bella pedig elmeséli, milyen az, ha az ember abból él, hogy a testét, amely történetesen női test, férfiak használják. Az ő elbeszélése azt a kérdést veti fel, hogy egy ilyen, anyagi megfontolásból hozott döntés után képes-e saját maga számára tisztelhető lényként létezni az ember.

– Milyen a közös munka a Pirát alakító Borbély Alexandrával és a Bellát játszó Ullmann Mónikával?

– Mónival sokat és jól dolgoztunk együtt, Miskolcon közösen csináltuk például a Boldogtalanokat, az Illatszertárat, és az Orlai-produkció Tagadj, tagadj, tagadj! című előadásában is együtt dolgoztunk, de Alexandrával ez az első közös munkánk. Egy új szakmai találkozás kíváncsivá teszi az embert. A nagyon jól működő miskolci társulat próbahangulatához vagyok szokva (ahogy hallom, a Katonában is így zajlanak a próbák), és jólesik a nyitottságnak szintén ezzel a fajtájával találkozni. Monodráma esetében a figyelem koncentráltabb, hiszen nincs más a színpadon, és mégis tud olyan izgalmas lenni, mintha száz emberrel próbálnék. Szerencsés vagyok, hogy Orlai Tibor két ilyen különleges színésznőt ,,utalt ki” nekem.

Borbély Alexandra

– Rendezőként – Göttinger Pál kifejezésével élve – körzővel-vonalzóval, előre pontosan megtervezed az előadást és ragaszkodsz a víziódhoz, vagy azok közé tartozol, akik a színészekkel együtt, lépésről lépésre építik fel az előadást?

– Én úgy vagyok, hogy körzővel-vonalzóval megcsinálom a tervet, aztán eldobom. Muszáj körzős-vonalzós verziót látni, azért, hogy szembesüljek a gondolataimmal. Aztán megpróbálom pontosan átadni a saját koordinátáimat, de miután betekintést nyújtottam abba, hogy mi van a fejemben, az érdekel, hogy a színészek mit gondolnak róla. Onnantól közösen haladunk.

– És hogy haladtok? Az október 28-ai premierig már nem sok idő van hátra.

– Nyár óta ,,tömbösített” próbákat tartunk, néha elég nagy kihagyásokkal, mivel mindannyiunknak van más elfoglaltsága is. Speciális memóriára és összeszedettségre van szükségünk. Az Élet.történetek.hu projekt fő gondolata az, hogy a történeteket összekötő, azokon átívelő, egységes, deklaráltan csupasz díszletvilágban beszél egy-egy színész. A rendező dolga nem valamiféle önmegvalósítás, hanem annak az útnak az egyengetése, ahol az adott szöveg és az adott színész a lehető legszorosabb kapcsolatba kerül. Az egyes előadások specifikumát nyilván az adja, hogy ezt az utat éppen ki segíti, de alapvetően nem színész és rendező nagy találkozásáról van szó, hanem arról, hogy a színész végső soron saját magával találkozik.

Ullmann Mónika

– Milyen feladat hárul Pelsőczy Rékára ebben a produkcióban?

– A munkamegosztás miniben ugyanaz, mint egy társulatban a rendező és a főrendező között. Az összekapcsolódó történetek esztétikájáról, formavilágáról beszélgetünk, ezt Réka tartja kézben, és mindig nagyon jó javaslatok hangzanak el.

– Mire hívja fel a figyelmünket Pira és Bella története?

– Szerintem a szellem világát alternatív, virtuális csatornákon éljük meg – hamisan. Az emberi kapcsolódások belül, a lelkünkben zajlanak, de az a nagyon triviális testi különbség, ami megkülönbözteti a férfit és a nőt, gyakorlatilag megfoszt minket az emberi találkozásoktól. Értékes kapcsolatokra vágyunk, a szerelemben is, azzal a nemmel, amely iránt orientálódunk. A két történet azzal szembesít, hogy nagy tévedésben vagyunk, ha azt hisszük, hogy a lényegünket a testiség határozza meg. Ha egy nőben a testét, a ,,kézzelfoghatóságát” látjuk, nem vesszük észre mindazt, amit maga a nőiség jelent.

 Szerző: L. Horváth Katalin

 

 
 

Kapcsolódó anyagok