“A színészet kis ablakokat nyitott rajtam” – Interjú Szilágyi Ágotával

2017 november 25. szombat, 7:00

Korábban a Temesvári Csiky Gergely Színházban és az Újvidéki Színházban aratott sikereket, ma már a Maladype társulatának tagja. Szilágyi Ágota mesélt nekünk pályájáról és arról, mi volt a legnagyobb tanulság a színészi útja során.

Miért akartál színésznő lenni?

Szerintem az ember utólag tudja leginkább megfogalmazni, megfogni, hogy hol gyökerezett az a vágy, vagy mi volt az a betöltésre váró hiány, ami aztán a színészet felé sodorta. Sokáig nem gondolkodtam ezen. Csak azt tudtam, hogy ezt akarom csinálni és kész. Különben először nem is színésznő, hanem zongorista akartam lenni. 7 éven keresztül magánórákra jártam. Akik zeneiskolában tanultak, azoknak úgy vigyáztak a kezükre, mint a hímestojásra, még tornaórájuk se volt. Én a „normális”, panelnegyedes gyerekek között nőttem fel, szabad volt fára mászni, szaladgálni. Emlékszem, hogy mennyi mindent csináltunk az osztálytársaimmal azokban az időkben: táncoltunk, színdarabokat írtunk és rendeztünk, vetélkedőkre jártunk, és mindezt úgy, hogy közben folyamatos lelkiismeretfurdalásom volt, hogy inkább gyakorolnom kellene. Aztán amikor komolyra fordulhatott volna a dolog, egy évvel a debreceni felvételi előtt, – mert a szüleim és zongoratanárnőm szerint ez lehetett volna a következő lépés – , lezártam a zongora fedelét, és többet nem ültem le mellé. Máig csodálkozom azon az erőn és kitartáson, amivel a döntésemet képviseltem akkor a felnőttek előtt, akiket, talán mondanom sem kell, mélyen megviseltek a történtek. A lelkem mélyén tudtam, hogy bármennyit gyakorolnék, soha nem lehetnék annyira jó, amennyire szeretnék, hiszen elég nagy hátránnyal indultam, és azt is tudtam, hogy zenésznek lenni csak akkor érdemes, ha legalább az esély megvan arra, hogy a legjobb legyek.

Szilágyi Ágota

Azóta játszottál valamikor zongorán? A lehetőség adott, hiszen a színházban rendelkezésre áll egy pianínó…

Nem szoktam játszani. Volt olyan, Temesváron és Újvidéken is, hogy egy-egy előadás kapcsán kapóra jött a zongoratudásom, amikor például Ranyevszkaja rázendített a Cseresznyéskertben, vagy Ibsen Rosmersholmjában a túlvilágról visszajáró feleségnek kellett egy fehér zongorán dallamként kísértenie, de amúgy nem foglalkozom már vele. Utólag egyébként mindenki belátta, még én is, hogy egyáltalán nem volt ablakon kidobott pénz és energia a zenéléssel töltött 7 év, sőt, a legbiztosabb alapot szolgáltatta a színészetemhez, amihez a mai napig visszanyúlok, és amiből táplálkozom.

Mikor és hogyan dőlt el, hogy színésznő leszel?

A mi családunkban nincsenek művészek. Sem a felmenőim között, sem a rokonságomban. Ezt csak azért mondom, hogy lásd, nem volt példa előttem, annyit tudtam erről a másik világról, amennyit a saját bőrömön tapasztaltam meg. Szavalóversenyek, iskolai rendezvények, színjátszókör, egy általam rendezett Csongor és Tünde-jelenet, amiben az volt az újítás, hogy Csongor háromszor jött be egymás után a „Minden országot bejártam”-szöveggel egyre csüggedtebben és kiábrándultabban, aztán egy ünnepi installáció, amihez A szabadság vezeti a népet című Delacroix-festmény alapján álltunk be kezdéshez. Természetesen én voltam a Szabadság az otthonról hozott lepedőt magamra tekerve… Körülbelül 17 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy ez lesz az én utam, és attól kezdve borzasztóan komolyan készültem a felvételire, szerintem túlságosan is komolyan. Azóta is megmaradt ez a bosszantó tulajdonságom, hogy időnként túlteljesítek, túlpörgök. Akkor kezdtem el énekelni tanulni, táncolni. Azt gondoltam, hogy ha biztosra akarok menni, akkor ezt így kell. Nincs mese. Visszatérve a beszélgetésünk elejéhez, hogy miért gondolom azt, hogy az ember utólag fogja megérteni a döntései indokát…  Alapvetően zárkózott személyiségnek tartom magam. Azt hiszem, a színház tudott olyan közeg lenni számomra, amiben minden zártságom ellenére meg tudtam mutatni azt, ami belülről szétfeszített és megmutatkozásra vágyott. Régen sokkal nehezebben beszéltem magamról. Ha most bejönne az ajtón az a régi Ágota, nagyon csodálkoznál, nem ismernél rám. Lágyabb lettem, beszédesebb és sokkal kevésbé cinikus. A színészet kis ablakokat nyitott rajtam, amelyeken keresztül belém lehet látni és én is kinézhetek rajtuk. Ha sokat vagyok egyedül, érzem, ahogy ezek az ablakok egyre csak bezárulnak, ezért igyekszem minél gyakrabban együtt lenni azokkal az emberekkel, akiket szeretek és csodálok – a barátaimmal.

Ím, de itt a hármas útvég, / Mint varázskör áll előttem; / A kívánság, a reménység / Int, von, ösztönöz belépnem.”

Hogyan érezted magad a főiskolán?

Borzalmasan, és ez nem a főiskola hibája volt. Nagyon vártam, hogy elkerüljek otthonról, hogy élhessem az egyetemisták szabad életét, de annyira tapasztalatlan voltam és érzékeny, hogy nehezen birkóztam meg az új helyzettel. Bizalmatlan voltam, és ha úgy éreztem, hogy bántanak, még jobban bezárkóztam. Az első félév után lázasan utaztam haza Karácsonyra, minden amire vágytam, elveszettnek tűnt. 8 lány volt az osztályban, 8 teljesen különböző személyiség, és 4 fiú. 8 nő – képzelheted. Soha nem volt túl nagy a szám, alig jutottam szóhoz, fullasztó volt. Azt gyanítom, hogy a többiek is hasonlóképpen érezhettek, mindenki magában volt, ezért nem tudtunk figyelni egymásra. Más osztályokkal az volt, hogy első évben nagyon jól egymásra találtak, és negyedév végére szétestek, velünk pont fordítva történt. Lassan megszerettük egymást, egymáshoz szelídültünk. Szorgalmasak voltunk és nagyon odatettük magunkat, amikor a munkáról volt szó. Szerettek minket, mert lehetett számítani ránk. Utólag azt gondolom, hogy lehettünk volna sokkal bátrabbak, és talán kicsit pimaszabbak is.

Mintha az általad korábban említett hármas szám is végig kísérné a pályád. A főiskola elvégzése után rögtön a temesvári Csiky Gergely Színházba szerződtél. Kétszer – 2009-ben és 2010-ben – választottak Az évad színésznőjének, megkaptad a Pro Cultura Timisiensis kitüntetést. Egy felívelő, már az elején díjazott pálya kezdetén három év után elhagytad Temesvárt és Újvidéken játszottál tovább. Szintén jelentős feladatokat kaptál, szakmai díjakkal is honorálták a munkád, de itt is bő három évig bírtad: 2014-ben a Maladype Színház társulati tagja vagy. Miért hagytad ott Temesvárt?  

Ha bekerülök egy közösségbe, vagy akármilyen új helyzetbe, az első időszakban nem nagyon tudnak hová tenni. Így volt ez a főiskolán is, Temesváron, Újvidéken is, és azt hiszem, a Maladypében is. agyon erősen figyelek, gyűjtöm a benyomásokat, és ez szerintem zavarba ejtő, illetve szükségem van valamennyi időre, mire megnyugszom, és elkezdek normálisan működni. Aztán valahogy mindig megszeretnek, vagy legalábbis eddig így történt. Balázs Zoli mondta egyszer, hogy nagyon érdekes ez a kaméleon-természetem, hogy bárhová megyek előbb-utóbb megtalálom a helyem, de megpróbálhatnék gyakrabban konfrontálódni. Igen, ezen azért van még mit dolgozni. Van egy vicces emlékem a temesvári időszakból. Az első rendelkezőpróbán történt. Akkor kerültem ki a főiskoláról, semmit nem tudtam, de nagyon „akartam”. Szóval nagyon nagy lendülettel és megfelelési vággyal libbentem be a színpadra, a választott színház színpadára – nagyon nagy dolognak éreztem -, akárhányszor futottunk neki a jelenetnek, mindig ugyanazzal a maximális energiabedobással, amikor is egy kollégám, megelégelve, hogy egy Duracell-nyuszival kell próbálni, megszólalt: „- Baba!… Nem kell felszedni a parkettát…” . Ez sokszor eszembe jut, és mindig jót derülök rajta, mert ez a parkettafelszedő magatartás még mindig nem halt ki teljesen belőlem. Hogy miért mentem el?… Ki voltam éhezve a kalandra és szerettem volna fejlődni. Nem láttam, hogy nekem Temesváron kellene leélnem a hátralévő életemet, pedig szerettek ott és sok jó feladatot bíztak rám. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy végül egy szerelmi bánat segített elszakadni, ami miatt akkor nagyon szenvedtem, de amiért utólag hálás vagyok a sorsnak. Így kellett történnie. Éretlen voltam. Mennem kellett.

Szilágyi Ágota / Maladype Színház / A Balkon / Fotó: Németh Mónika

Ezután Újvidékre kerültél, ahová először szerepre hívtak, később társulati tag lettél. Ott is eltöltöttél bő három évet, majdnem négyet is. Újvidékről miért szerződtél el?

Temesváron volt a színészi gyerekkorom, Újvidéken serdültem, kamaszodtam, és a Maladypében váltam felnőtté színészként. Újvidékre László Sándor hívott, a színház akkori igazgatója, akinek nagyon sokat köszönhetek. Tőle kaptam még Temesváron az első nagyobb szerepeimet, amelyek által “megizmosodhatott” a színészi önbizalmam, aztán Újvidéken Margaritát. Akkor kezdtem el megérezni, hogy mennyit bírok, hogy egyedül is meg tudok oldani feladatokat, hogy van humorérzékem, és hogy sokkal nőiesebb vagyok, mint gondoltam. Szerbiába egy autóval mentem és egy bőrönddel: roppant vagánynak és szabadnak éreztem magam. A tombolás időszaka volt, amelyben jókat dolgoztam és nem mellesleg életreszóló barátságokat kötöttem. Három év után igazgatóváltás történt, sokminden megváltozott. Addig maradtam, amíg úgy éreztem, hogy helyem van ott, és tudok adni. Balázs Zolival mindig is szerettem volna dolgozni. Először Temesváron rendezett 2010-ben az Odüsszeusz hazatérésében, amelyben Pallasz Athénét játszottam. Teljesen új volt és zavarba ejtő a mód, ahogy Zoli foglalkozott velünk, valódi figyelemmel. Rengeteget tanultam két hónap alatt. Kikerülsz a főiskoláról, vágysz egyfajta munkára, amit inkább csak sejtesz, mint hogy meg tudnád fogalmazni, és egyszer csak jön valaki, és azt érzed, hogy ez az…  Akkor láttam először például, hogy egy rendező figyel arra, hogy milyen a színészek háta színpadon(figyeld meg, hogy a Maladypében nincsenek görbe színészek) vagy hogy mennyire fontos, hogy tiszta legyen az arcod, hogy ne vágj grimaszokat a színpadon, mert semmi szükség rá. Nagyon szerettem volna, ha hív a társulatába, de az az igazság, hogy akkor még nem álltam készen rá. Szükségem volt az újvidéki négy évre, hogy megtanuljak hinni magamban.

Az egyszemélyes megváltásról

Azt olvastam egy korábbi interjúdban, hogy a temesvári Odüsszeusz óta folyamatos belső párbeszédben álltál Balázs Zolival.

Igen. Sokszor volt olyan, hogy egy-egy szerep kapcsán végigfuttattam magamban, vajon Zoli most mit gondolna erről. Időnként levelet is váltottunk, vagy olyan is volt, hogy feljöttem hozzájuk előadást nézni. Néhány szerepemmel kapcsolatban azt éreztem, hogy ebben látnia kellene, és amikor Pesten játszottunk, hívtam, hogy nézzen meg. Nem jött. Amúgy meggyőződésem, hogy akkor kapjuk meg amire vágyunk, amikor már lemondtunk róla, mint Csongor, aki azt mondja magáról, hogy  „Most mint elkapott levél, / Kit süvöltve hord a szél.”  A West Side Story-t játszottunk Budapesten, amire egyébként nem hívtam volna, ráadásul nagyon meg voltam fázva. Nem tudtam, hogy megnézi, csak előadás után, amikor mentem a színpadról az öltözőbe, akkor láttam, hogy vár a büfében. Akkor hívott meg a társulatába. Azonnal igent mondtam.

Azóta ismét eltelt három év. Ismét megfogalmazódik benned az igény a váltásra? Hogyan érzed magad?

A váltásra nem, a folyamatos változásra azonban igen. Amikor az ember kikerül a főiskoláról, sokáig azt hiszi, hogy majd lesznek olyan találkozásai, amelyek „megváltják”, hogy szembe jönnek olyan emberek, akik megmondják, mit kell elsajátítani ahhoz, hogy jó színésznő legyen, majd ha ezt megtanulja, akkor eléri a célját. Idővel rá kellett jönnöm – ezt szerintem mindenki tudja a lelke mélyén, csak reménykedik benne, hogy nem így van –, hogy senki nem fog megváltani, senki nem fog belőlem “színésznőt faragni”, ezt a munkát mindenkinek magán kell elvégeznie. Lesznek jó találkozások, olyan közös munkák, amelyekben értjük egymást – ami nagy szerencse –, de megváltani soha senki nem fog. Csak az a lényeg, amit én magam teszek bele az életembe, a pályámba, a fejlődésem lehetőségébe. Persze nagyon fontos, hogy ki az, aki vezet ezen az úton, vagy hogy mi az a világ, amit ő képvisel. Fél évvel azután, hogy a Maladypébe kerültem, egy olyan időszak következett a társulat életében, ami mindannyiunkat megviselt. A hogyan tovább kérdése lebegett a levegőben. Ennek az időszaknak lett végül a hozadéka az Outlét című performansz is Tankó Erikával. Egyfajta öngyógyító folyamat volt ez számunkra.

Szilágyi Ágota / Maladype Színház / Csongor és Tünde / Fotó: Rusznyák Csaba

Ami azért is érdekes, mert a Maladypében női főszerepek sokaságát játszhattad el, Pármai Margit voltál Goethe Egmontjában, Lady Anna Shakespeare III. Richárdjában, Csehov Három nővérében pedig Olgaként láthatott a közönség. Mitől volt más az Outlét? Milyen új élményeket és felismeréseket adott számodra?

Az Outlét olyan volt, mint egy leltár. Számot kellett vetni arról, hogy mi az ami fontos és mi az, ami nem? Melyek azok az értékek, amelyek megtartanak? Mi az amit soha nem mondtam ki, vagy csak nem akkor, amikor kellett volna? Sokat jelentett számomra, hogy írhattam… hogy a saját szavaimmal beszélhettem a legszemélyesebb élményeimről, például az életünket állandó körforgásban tartó zuhanás és felemelkedés kettősségéről. Richard Rohr írt erről egy könyvet Emelkedő zuhanás címmel. Nagyon fontos. Minden nap eszembe jut. A személyes filozófiám része, mint ahogyan az is, hogy a gyengeségem tulajdonképpen az erősségem, és hogy a hiányból is lehet építkezni, ha elég erős a hitünk.

Erre kézenfekvő alkalmat nyújthat a legutóbbi Balázs Zoltán-rendezés, hiszen Tünde mellett Csongor szerepalakját is megformálod.

A rendezői koncepció szerint – illetve közös megegyezés alapján – Tünde a főszereplő. Ez Tünde története, aki sokáig várja Csongort, aki nem érkezik meg. Ezért Tünde a tettek mezejére lép és saját vágyain, álmain keresztül megfogalmazza önmaga számára, hogy ki is Csongor, hiszen hogy kaphatnánk meg, amire vágyunk, ha nem tudjuk pontosan mi az? Tünde a hiányolt és éppen ezért csupán elképzelt Csongorát keresztülviszi egy mesei úton: akadályok elé állítja, hogy harcoljon érte. Számomra ez a felnőtté válás meséje, amelynek a végén kiderül: a feladatok legyőzésével valóban találkozik-e a két szerelmes. Ráadásul mindezt a szöveg is indokolja, hiszen alig van olyan jelenet, amikor kettejük között párbeszéd zajlik, hiszen Csongor általában elalszik, vagy veszít az éberségéből. Előbb összebújnak, minthogy beszélgetnének, éppen ezért nem kaphatják meg a boldogságot: nincsenek még felkészülve a befogadására.

Mennyiben segített Csongor és Tünde feldolgozni a színészi gyermekkort és kamaszkort, megfogalmazni az érett felnőtt színészi létet? Merre haladsz most a pályádon?

Egy színész életében vannak olyan szerepek, amelyek túl korán jönnek, vagy túl későn. A Csongor nekem éppen akkor jött, amikor kellett, amikor készen voltam rá. Életemben először nem érdekelt, hogy mennyire leszek jó benne. Inkább kiváncsiság volt bennem, hogy meddig jutunk ezzel a feladattal, és valami mérhetetlen nyugalom és bizonyosság – a próbafolyamat második felében, amikor már birtokoltam az anyagot –, most valami fontos dolog készül, és a “színházi istenek” igent mondtak rá. Ráadásul Csongor és Tünde története az én személyes történetem is. Merre haladok? Kereken 10 éve vagyok a pályán. Most kezd minden, amit eddig tanultam rendszerré rendeződni a fejemben. Azt látom, hogy nagyjából minden egy irányba tart. Egyetlen utat látok magam előtt: a folyamatos fejlődést, az emelkedő zuhanást. Azt vettem észre, hogy amint elveszítem az éberségemet, és kezdenék megnyugodni a gondolatban, hogy jó, mostmár kész vagyok, megvagyok, tudok valamit, azonnal történnie kell valaminek, és általában történik is valami, ami kizökkent ebből az állapotból: egy kisebb vagy nagyobb “sokkhatás”. Ez ijesztő, de egyben megnyugtató is, mert azt sejteti, hogy talán mégsem vagyunk annyira egyedül. Azt gondolom, hogy annak a világnak, amifelé tartunk, elsősorban együttérző emberekre lesz szüksége, a színház pedig pont erre taníthat minket.

Szerző: M.SZ.

Színház.org