“Kezd valóra válni amiről álmodtam” – Eladósorban Herczegh Péter László

2017 december 19. kedd, 7:15

Ha jó napja van, Péter, ha bal lábbal kel, akkor László. Született: 1992, New York, New York állam. Ötödéves színművész hallgató a Kaposvári Egyetemen, Uray Péter osztályában. Hogy egyenes út vezet-e a Nagy Almától Kaposvárig (vagy vissza)? Kiderül!

Bemutatóra készülsz ma este. Izgulsz? (Mindketten mosolygunk – beszélgetésünk napján Peti ‘Az ügynök halála’ premierje előtt áll, melyben a “pincér” szerepét vette át Fülöp Tamástól.)

Egy picit igen, mert a darab közepén megyek be mindössze egy jelenetre, így nincs időm felvenni a darab hangulatát, a ritmusát, és ezért mindig izgulok, hogy esetleg elrontom a szöveget. Az első próbám egy összpróba volt, mindössze egy héttel a bemutató előtt. Nagyjából elmagyarázták, hogy mi a helyzet, az én részemet ott helyben egyszer lepörgettük, és azóta minden nap egyszer lement a jelenetem. Azzal szórakoztatom magam, hogy minden alkalommal új dolgokat találok ki. Most úgy áll, hogy nős a pincérem, és amikor Ági (Barta Ágnes) bejön, alig észrevehetően megbirizgálom a gyűrűmet. (nevetünk)

(Az ügynök halála, rendezte: Csiszár Imre. Balról jobbra: Herczegh Péter, Mátyássy Bence, Barta Ágnes)

Egy kőszínházi munkafolyamat számomra leginkább abban különbözik az egyetemi munkától, hogy sok a “holtidő” – akár délután kettő és hat között, vagy a bemutató utáni üres napokban. Te hogyan éled meg ezt?

Próbálom magam állandóan elfoglalni, máskülönben rámtör a félelem, hogy egyszer csak elfelejtem, hogyan is kell ezt csinálni. Vagy hogy egyszerűen csak nem leszek jó. Hogy hogyan lehet tenni ez ellen az érzés ellen, azt nem tudom. Én saját magamnak találok ki feladatokat. Ez lehet verstanulás, vagy testedzés, vagy bármi.

A gyakorlati éved első bemutatója a Bánk bán volt a Nemzeti Színházban, melyet Vidnyánszky Attila rendezett. Milyen élmény volt a premier?

Szerintem szép előadás volt, bár én elkövettem néhány hibát a drukk miatt. Az elején trombitálok, és amikor elkezdem, mindig nagyon izgulok, ez ismerős helyzet (nevetve bólintok, hisz Peti az egyetemi zenekarunkra utal). Később van egy nagyobb zenekari rész, ahol együtt játszunk a többiekkel, ott már belejövök. Nekem egyébként minden próbafolyamat befejezésekor az a tapasztalatom, hogy a végén jó. A végén mindig jó. Lehet, hogy közben úgy érzed, hogy  nem akar összeállni, nincs elég idő, semmi sem sikerül, de akármilyen problémák adódjanak, a végén mindig mindenki boldog és kibékül mindennel. Ilyenkor örülök, és hálás vagyok, hogy elkészült egy előadás, amit most már játszhatunk!

Milyen tapasztalat volt ismét Vidnyánszkyval dolgozni a Don Quijote után?

Magamon éreztem változást. A Don Quijote alatt kifejezetten meg voltam illetődve, nem éreztem magam igazán szabadnak, ritkán mertem felvállalni az ötleteimet. Most már kevésbé voltam szemérmes ebben a tekintetben. Egy ilyen közös ötletelés eredménye lett az én személyes történetem is az előadásban: Biberach mondja, hogy “Ott a haza, hol a haszon”. Én ennek hatására átállok a másik oldalra. Az előadás legvégén már Biberach jelmezében tűnök fel.

(Don Quijote, Uray-osztály. Péter a második sorban jobbról az első.)

Mi az a gondolat, amely számodra meghatározó ebben az előadásban?

“Sokat foglalkoztunk a próbák alatt azzal, hogy mik azok a kultúrális különbségek, amik képesek egymásnak ugrasztani embereket. Az előadásnak lett egy 10 perces bevezetője, ami a merániak és a magyarok ellentéteire, egymás meg-nem-értésére épülő etüdsorozat. A mi értelmezésünkben Endre megjelenése a darab végén a megbocsátás gesztusára alapul. Nagy kérdés, hogy hogyan képes abban a helyzetben bosszú helyett mégis megbocsátani, és elejét venni valami szörnyűségnek.”

Neked hol van az “otthon”?

“New Yorkban születtem, ezen általában mindenki meg szokott döbbenni. Uray Péter, miután felvett, azt mondta, hogy mikor olvasta az önéletrajzomban, hogy New Yorkban születtem, és rám nézett, egyből arra gondolt, hogy tipikus nagyvárosi, nagyképű, de életképtelen srác vagyok. Az igazság az, hogy alig 2 évet töltöttem New Yorkban. Semmi közöm hozzá. Bár amikor az egyetemen Sartre: Legyekjét csináltuk, amiben Oresztész a sose látott hazáját keresi, akkor én is úgy éreztem, hogy fel kell keresnem New Yorkot, és meg kell találnom azokat a korai emlékeket és köteléket. Egyébként Budapesten, a 13. kerületben éltem 8-9 éves koromig, később pedig átköltöztünk Solymárra. Három testvérem van, és mind a négyünk neve P betűvel kezdődik. Nálam és Piroskánál még véletlen volt, aztán Panninál már adta magát, Palkónál meg már kötelező volt. (Palkóval egyénként most együtt játszunk a János Vitéz című előadásban a Nemzetiben.) Szerintem egy jó, és szerető családból származom.

Mi az első maradandó színházi élményed, és mi tette maradandóvá?

Amikor még Földessy Margithoz jártam színitanodába, ott bekerültem a Hair című darabba. Ez volt az első előadás, amiben játszhattam. Csak a tánckarba kerültem be, de mégis ez az egyik legemlékezetesebb „élmény” számomra. Külön őrizgetem azt a jelmezt, amit arra az előadásra csináltam. Csomószor próbáltam legutolsóként kijönni az adott jelenetből, addig akartam húzni, hogy a színpadon lehessek, ameddig csak tudtam. És, habár sokszor a koreográfiát is elfelejtettem, ezerrel táncoltam! Legalábbis a butított változatát…Ezt megelőzően inkább filmeket néztem. Gimnáziumban volt olyan nap, hogy 5-6 filmet megnéztem. Mondhatjuk, hogy inkább a mainstreem filmeket Hollywoodból. Vígjáték, western, akció, dráma, minden jött. Az első igazán nagy filmes élményem a Big Fish (A Nagy hal). A végén annyira sírtam, hogy magam is megdöbbentem, és emlékszem, hogy kimentem a fürdőszobába, néztem magam a tükörben, ahogy sírok… esküszöm, azt hittem, hogy valami bajom van – nem tudtam abbahagyni! Nagyon megijedtem, és mivel megijedtem, a sírás elmúlt. Emiatt nem is tudtam megnézni az utolsó 1-2 percet a filmből… ami lehet hogy csak 30 másodperc. Ezt azóta sem néztem meg.

Nemzeti Színház, Bánk bán. Herczegh Péter a kép jobb oldalán.

Miért döntöttél úgy, hogy színész leszel?

Nem emlékszem arra, hogy ez egy hirtelen döntés lett volna. Általános iskolában indultam versmondó versenyeken, aztán jött a felső tagozat, és a gimnázium, a március 15-i, meg az október 23-i műsorok. Gimnáziumban aztán beiratkoztam Földessy Margithoz, utána jelentkeztem az egyetemre. Talán azért jutottam idáig, mert útközben nem nagyon mondták, hogy ne csináljam. Vagy ha mondták is, mindig többen támogattak, mint akik nem. Szerettem játszani. Most is szeretek játszani. Ha váltanék pályát, azt is csak a kalandért tenném.

Mennyire érzed határozottnak magad jelenleg ebben a kérdésben?

Egyelőre biztos vagyok a dolgomban. Aztán majd a szakma dönt rólam. Engem úgy vettek fel az egyetemre, hogy nem vettek fel, hanem a felvettek közül ketten kiestek, így az egyik hely az enyém lett. Én akkor már másodjára jelentkeztem, úgyhogy ott eldöntöttem, hogy én attól a perctől kezdve minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elsajátítsam ezt a mesterséget, és ha még így is azt mondják, hogy alkalmatlan vagyok, akkor legalább mondhatom, hogy nem rajtam múlt. Legalább kiderült, és akkor túlléphetünk ezen. Talán még mindig így gondolkodom.

Milyen élmény volt számodra az egyetem?

Még nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen volt az egyetem. Túl közel van. Az biztos, hogy sokat tanultam. Meg valamelyest önállósodtam, hiszen elköltöztem otthonról, egy másik városba. Mellesleg én nagyon örülök, hogy Kaposvárra vettek fel, és nem a pesti egyetemre. Számomra ez nagyon fontos négy év volt, nem cserélném el semmiért. Örülök, hogy azok az emberek voltak az osztálytársaim, akik az osztálytársaim voltak.

A ‘Minden másképpen van’ c. vizsgaelőadásban, Peti középen

Ért-e valamilyen meglepetés magaddal, vagy a szakmával kapcsolatban ez alatt az idő alatt?

Igen: felfedeztem magamban – a gesztusaimban meg a viselkedésemben – a szüleimet.  Észrevettem például, hogy hasonlóan nevetek mint apám, bizonyos helyzetekben ugyanolyan hallgatag vagyok mint ő… Ez eleinte megdöbbentő volt. A szakmával kapcsolatban… az egész meglepetés volt! Ezt komolyan gondolom. Mármint az egyetem előtt csak álmodtam arról, hogy bekerülhetek oda, és aztán egyik pillanatról a másikra benne találtam magam a körforgásban. Kint voltunk Moszkvában a művész színházban… találkoztam olyan színészekkel, meg rendezőkkel, akikről az elején csak annyit  tudtam, hogy fontos emberek, de aztán később meg már mindent, szóval az az igazi meglepetés, hogy kezd valóra válni amiről álmodtam! Még régebben írtam egy bakancslistát… nem mondom meg, hogy mik vannak rajta, mert félek, hogy nem teljesül. Babona… de úgy néz ki, hogy elkezdtem haladni rajta.

Szerinted miért érdemes színházat csinálni?

Azért, mert azt gondolom, hogy ha nekem élvezetet tud nyújtani egy történet olvasása vagy meghallgatása, akkor ezzel biztosan így vannak mások is. És ha ez így van, akkor van helye a színháznak. Néha egyébként úgy érzem, hogy sokkal teljesebb életet lehet élni a darabokban, mint a való életben; ott sose tudod, hogy mit kell tenned, minden kusza, mindig keresned kell a helyed. Én ezért elveszve érzem magam, nem tudom, mit kell, és hogyan. Azt szeretem a színházban, hogy előre megadjuk a formáját a cselekvésnek, és onnantól kezdve szabadon mozoghat benne az ember. Ez számomra a felszabadulást jelenti, vagy a beleszabadulást egy történetbe. Sokszor éreztem azt, hogy szívesen otthagynám a valóságot, és csak a színházat venném igaznak. Emlékszem, még az egyetem alatt többször kiborultam, hogy igazából nincs is mit megtanulni, mert minden darabnál újra kell kezdeni mindent elölről. Ma már ez inkább izgat. Már nem érzem azt, hogy ez baj lenne.

November 19-én ünnepled 25. születésnapodat. Mit kívánsz magadnak az új évre?

Hogy leszerződtessenek!

Herczegh Péter László

Én pedig kívánom, hogy a titkos bakancslista, és minden egyéb kívánságod is teljesüljön!

Herczegh Péter a Nemzeti Színházban látható decemberben a Bánk bán, illetve Az ügynök halála c. előadásokban. 

Szerző: Horváth Julianna

 
 

Kapcsolódó anyagok