“Szeretem az ünnep illatát!” – Interjú Kútvölgyi Erzsébettel

2017 december 25. hétfő, 7:00

Az esztendő utolsó napjain jólesik nem rohanni, lépéseinket lassítva ráérősebb és hosszabb beszélgetéseket olvasni… Az ünnepek előtt Kútvölgyi Erzsébettel beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

Csatádi Gábor interjújából:

Mostanában miért mehet olyan nehezen az egymással való párbeszéd?

Nem érzem ezt, én általában könnyen kommunikálok, bár az is igaz: keveset vagyunk társaságban… Ha kevesebbnek hat a kommunikáció, az talán csak azért lehet, mert kevesebbet járok fel a büfébe mostanság. Régente előadások előtt is, utána is itt ragadtunk, beszélgettünk, iszogattunk… Most viszont – bár lehet, hogy csak én öregedtem meg (nevet) – nem nagyon jövünk fel ide, vagy csak a fiatalok jönnek. Igyekszem mindig korán beérni, mert jól érzem magam a színházban, az öltözőm ablakának belső párkányán sorakoznak a könyvek, szeretek olvasni előadások előtt. Mostanában – nem tudom, miért alakult ez így – nagyon kevés időt töltök, töltünk együtt a kollégákkal. A családomra ugyanez viszont már nem igaz, hisz egyre népesebb, “súlyosabb” lett ez a család, egyre több kommunikációt is igényel. Nem érzem, hogy kevesebbet kommunikálnék, persze az is igaz, hogy a felszínes beszélgetéseket sosem szerettem, az igaziakhoz viszont több idő kell…

Korábban több idő volt ezekre?

Nem tudom…lehet, hogy azok a beszélgetések is a felszínről indultak, de mégis többet tudtunk egymásról… Tudtuk egymás családi állapotait: tudtuk, hogy jól van-e a feleségével, a férjével, a szerelmével, avagy éppen szakítottak. “Hú, éppen kisbabát vár!” – ő még ugyan nem tudja, de már látszik rajta, vagy épp lelóg a bajsza, kopaszodni kezd, és ezekből már láttuk, hogy jaj, itt most valami baj lehet, és akkor rákérdeztünk! Nincsenek mély, nagy barátságok! Régen mély, nagy barátságokban összefutottunk: együtt főztünk, együtt ettünk, együtt nyaraltunk akár külföldön is. Most már viszont nincsenek ilyenek: nem tervezzük, hogy összefutunk, hogy találkozunk… Itt vannak körülöttem a fiatal kollégák – nagyon szeretem, kedvelem Szilágyi Csengét például – és néha látom, hogy milyen jópofa diétás, fogyókúrás ételekkel rohangál itt, és azokat eszegeti, és ilyenkor megkérdem: ezt te főzted? “Nem, a párom főzte!” – de csak ennyi a beszélgetés! Könnyen lehet, hogy ez az én hibám, és az is lehet, hogy az ilyen “öltözőfolyosói futásba” nem is fér bele több. Lehet, hiba, hogy nem kopogok be hozzá az öltözőbe, és nem kérdezem meg: “na, és ki az – szőke, barna, fekete? Zöld szemű, kék szemű, barna szemű? – azért, hogy valami elindulhasson…

Korábban, régebben ez másként volt itt?

Régebben tudtunk a másikról. Tudtunk a választottjáról, tudtunk egymás gyerekeiről, tudtuk a másik gyermekeinek a számát. Megjegyeztük egymás születésnapját! Most is, hiszen – a vezetőség riasztja a titkárságot, a titkárság riasztja az Európa cukrászdát, és így mindannyiunk a születésnapjához közel eső előadásán, a taps végén kap egy csodálatos tűzijátékos tortát. Régente beszaladtunk egymáshoz pici kis meglepetésekkel, “lázban égve”, mert nem szerettük volna elmulasztani a másik születésnapját: “jaj, sietek, felköszöntöm!” – tudtunk egymásról…

…ez talán az érdeklődés hiánya?

Nem gondolom. Családosak lettünk, annak lett nagyobb a súlya. Vagy van, aki még mindig lót és fut: szinkronizál – én már régen nem, forgat – én már régen nem, rádiózik – én már régen nem. Ezért a társulatomnak, a kollégáimnak a hiánya – akiket testvérként szeretek – az én lelkemben talán nagyobb, mint azokéban, akik a szakmában még többfelé nyüzsögnek, pezsegnek. Például Csenge, ha sorozatot forgat – aminek olyankor nagyon tudok drukkolni – akkor épp, hogy megjön este, már kezdünk is, és attól, hogy egy előadásban, az Ózban játszunk – mivel ő szinte végig a színen van – még nem nyílik mód beszélgetni – a szünet pedig mindannyiunknak szünet, természetesen.

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

A fiatal kollégákkal milyen a kapcsolatod?

Mindegyiküket figyelem, és mindegyiküktől rengeteget tanulok. Egészen másképpen próbálnak, teljesen szabadabban játszanak – és ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy ne lennének maximálisan pontosak. Teljesen másként csinálják a szakmát, mint ahogy minket tanítottak – az talán egy kicsit poroszosabb volt.

Ez a “teljesen más” mitől, miben más?

Attól a fajta szabadság érzettől, amit most már én is egészen jól eltanultam tőlük. Holott vénségemre magam is eléggé szabadon kezelem a szakmai tudásomat. Ők is magas szakmai tudással jönnek, de eleve más szakmai hozzáállással is. Az ő agyuk már nem arra van beállítva, hogy meghallgassam azt, mit várnak el tőlem, hanem: “hallgasd meg azt, amit én gondolok”, “mondd el te is, hogy te mit gondolsz” – és aztán közös nevezőre jutunk majd. Régen ez nem így volt: bejöttünk, példánnyal a kézben, botorkáltunk, megmondták, hol jöjjünk be, hol álljunk föl, hol menjünk ki, hol feküdjünk le, hol haljunk meg. Eme legutóbbinál talán egyedüliként nincs vita, mert ahol meg kell halni, ott meg kell halni, mindegy is, hogy mit gondol a színész!(jóízűen kacag) Ők egy-egy szituációban sokkal szabadabban képesek gondolkodni, sokkal szabadabban is működnek épp ezért a testükkel, a lelkükkel és a még csak épp bimbózó szakmai tudásukkal is. Annak ellenére, hogy az én szakmai tapasztalatom esetleg nagyobb, bőségesebb, mint az övék, még mindig bőségesen van mit tanulni egy Wunditól például (Wunderlich József – a szerk.). Egészen “fura” ez a helyzet!(mosolyog) Teljesen más korosztály – jó értelemben!

…ám abbe a szabadságba mégsem tud beleférni az egymással való kapcsolattartás, a kommunikáció?

Mert arra sajnos már nem jut idő! Csengéről én persze kicsit többet tudok, de már egy Puzsa Patríciáról azért kevesebbet.

…vagy egy Vecsei Miklósról…

Igen, róla például szinte semmit, mert még nem is volt módunk együtt dolgozni eddig. Mert ha valakivel van tizenöt perced egy légtérben, munka nélkül, akkor van, lehet módod attól a másiktól megkérdezni: hol született, mit szeret csinálni, élnek-e még a szülei – teszem azt. Azt, hogy kutyakedvelő, már az első pillanatban észrevettem, és az már nálam mindjárt egy jó belépő! Mert én is “kutyás” voltam, sőt: sorozatban, egymás után voltak kutyáink. Nincs is igazán lehetőségünk rá, hogy közel kerüljünk a másikhoz. Ámbár lehet, hogy csak az hiányzik ehhez, hogy feljöjjünk ide és beszélgessük. Viszont mire a felszíni szakaszán túljutunk a beszélgetéseknek, addigra már hívás van, öltözni kell, készülni az előadásra. Jóval hamarabb, például már öt órakor be kéne jönni, hogy módunk lehessen beszélgetni – de kivel? Ők olyankor még dolgoznak…hat óra huszonötre kell beérni, ha előadásunk van. Hat óra huszonötkor én már bent vagyok az öltözőben, passz…oda viszont bárki bekopogtathat, bejöhet, és ott aztán mehet a csevej! (nevet) Az utóbbi években a legjobb barátom az öltöztetőm volt – már meghalt sajnos.

Hány évig volt az öltöztetőd?

Tíz-tizenöt évig? Nem is tudom pontosan. Nála pontosan tudtam, az unokájának a megfoganását, a lánya esküvőjét, az egész famíliájának a sorsát Tudom, hogy már az unokának is gyermeke van – az én Katim nem érhette ezt meg… Sokkal többet vagyok az öltöztetőmmel, sokkal többet tud az Andi is rólam, és én is róla, mint a kollégáimról.

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

Ez valahol természetes is, nem?

Igen, persze, de szerintem nem mindegyik öltöztető van így a színészeivel…

Az imént soroltad, hogy mi az, amit, amiket már nem csinálsz: “nem szinkronizálok, nem forgatok, nem rádiózom”. De miért is nem?

Nem tudom, így alakult, de ez nem zavar, egy túrót, dehogyis zavar! Miért is zavarjon? (kacag)

(…)

Volt mostanában egyébként olyan felkérés, amit időhiány vagy más egyéb miatt visszautasítottál?

Nem, és azelőtt sem, soha. Hála Istennek, nem is keresnek, nem is találnak meg olyan szerepekkel, amelyeket vissza kellene utasítanom. Nagyjából már tudják rólam, hogy mire érdemes felkérni, azt hiszem. Az Orlai Produkciónak nagyon örülök, mert mindig új emberek között vagyok. Olyanok közt, akikkel egyébként nem találkoznék. Hisz Ötvös Andrissal, Szikszai Rémusszal például hol, mikor találkoznék? Elment már tőlünk Járó Zsuzsa, Réti Adri is…vagy Papp Janó – hát hol, mikor találkoznék velük egyébként? Épp ezért annyira jó, hogy ott is van egy családom! Fesztbaum Béla rendez Ibsent majd a Rózsavölgyiben, aminek szintén nagyon örülök! Nem játszom olyan nagyon sokat, hogy azok mellé ne tudnék még vállalni szerepeket!(nagyot nevet) Nemcsak az új munkáknak, hanem az új társaságoknak is örülök! Most majd például a Láng Annamarival fogok játszani az Ibsenben, akit én imádok!

Számodra a Vígszínház akkor egy olyan “kuckó”, ahonnan jó elindulni, és felfedezni a világot?

Abszolút! Talán harminc évvel ezelőtt mondtam ki ezt először: itt akolmeleg van! De nagyon jó, amikor az ember kifut a mezőre, még akkor is, ha ott nem mindig süt a nap, vagy éppen vihar van – de az akolmeleg az jó! Ám nem lustultam el az akolmelegben! Itt az a szerencse, hogy oly variábilisek voltak a szerepeim, hogy nem lehetett ellustulnom. (nagyot nevet) Nem a hatvannyolc éves “öregasszony” szerepeket játszom – hihetetlen, hogy itt milyen paletta van!

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

Kútvölgyi Erzsébet / Fotó: Mihalicz Máté, potszekfoglalo.hu

(…)

Ha már díjak és szakmai előmenetel: Marton Lászlónak e falak között való jelen nem léte hogyan hat, hatott a társulatra?

A társulat beszélt erről, a társulatnak megvan a véleménye erről, és persze érzelmileg is áll ide, oda vagy amoda. Ha az én véleményemre vagy kíváncsi: az ő igazgatása alatt én in floribus voltam. Mindent, amit elértem, azt neki köszönhetem – a Jászait azt nem, mert azt Várkonyi Zoltán “juttatta” nekem -, de nem is a díjakról kell itt beszélni, hanem arról a határtalan bennem gondolásról! Bármi történt is, amivel én nem értek egyet, sőt!! – de szakmailag ő akkor is ki-kezd-he-tet-len ember. Vele kapcsolatban mindenkinek megvan a maga “hála-faktora”, és aki nem dolgozott vele, az talán objektívebben látja ezt a dolgot. Azt hiszem, úgy tisztességes, ha azt mondom: aki nem, vagy csak nagyon keveset dolgozott vele, annak egészen más a hozzáállása ehhez. Úgyis mindannyian gödörbe kerülünk egyszer, de az lehetetlen dolog, hogy kipattan valami, és már rögtön gödröt is ásunk, sőt: meg sem várjuk, hogy beleszédüljön, hanem egyből putty: még bele is lökjük. Holott ő az élete nagy részében egy maximalista, dolgos, tehetséges rendező volt.

…a tehetség és fokhagymaszag elegye kapcsán – egy karácsonyra szánt interjú végén: az ünnepre, az ünneplésre mennyire jut időd?

Ha van rá idő – és éppen nem játszom, – akkor nagyon szeretem az ünnepeket! Szeretem megünnepelni a gyerekeim születésnapját, névnapját – sokan “nem szeretik” ma már, ha köszöntgetik őket. Ugyan, ki nem szereti, ha a másik megköszönti, gondol rá? – á, csak játsszák az agyukat! (élénken nevet) A szüleim már nem élnek, mégis a születés- és névnapjukon gyertyát gyújtok, vagy kimegyek a temetőbe, és elbeszélgetek velük, mintha felköszönteném őket. Ez nemcsak egy olyan nagymamától örökölt hagyomány, hanem én tényleg szeretem az ünnepeket! Szeretem a húsvétot, a karácsonyt, szeretem az ünnep illatát! Szeretem a füstölt sonka illatát, a sonkalében főtt tojás illatától egyenesen bezsongok!

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.