“A színház olyan, mint egy laboratórium” – Interjú Naszlady Éva rendezővel

2017 december 28. csütörtök, 7:00

Szeretnek a próbáira járni a debreceni színészek. Azt mondják, érzékenyen instruál, s lényében ott bujkál egy tehetséges pszichológus, aki akkor és úgy szól, amikor és ahogy szükséges. Tavaly Yasmina Reza Művészet című komédiáját állította színpadra, ebben az évadban Molnár Ferenc klasszikusa, a Játék a kastélyban rendezésére kérték fel.

Nemrég komoly elismerés részese lehetett: a Szabó Magda regényből készült színpadi adaptáció, Az ajtó meghívást kapott a brassói XXVIII. Nemzetközi Kortárs Dramaturgiai Fesztiválra, ahol Kubik Anna megkapta a legjobb női alakítás díját. A Játék a kastélyban próbái után a színészetről, látszatvilágról és az együttérzésről is kérdezte Vajland Judit.

Csokonai Színház: Játék a kastélyban - olvasópróba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Játék a kastélyban – olvasópróba / Fotó: Máthé András

─ Mi adja a Molnár-darabok eleganciáját, könnyedségét, jól fogadhatóságát?

─ A humor. Az élet és visszásságainak szemrevételezése. Major Tamásnak van egy tízparancsolata a színész munkájával kapcsolatban, és az egyik parancsolat így szól: van-e képességed az élet és annak visszásságainak megfigyelésére? Tudatosan vagy tudattalanul ez sajátja a színházcsináló embereknek. Ez esetben a tárgyilagos elrakosgatás szerencsésebb, mintha valamifajta ítélkezésbe belezavarodva belepakolnánk ezeket a megfigyeléseket egy rossz vagy jó dobozba. Tárolni kell analitikus aggyal, ahogy a tudósok. Szerintem ez teljesen elengedhetetlen ahhoz, hogy akár a Játék a kastélybant vagy más Molnár-darabot, vagy vígjátékot, vagy akármit színpadra állítson az ember, mert az élet modellezése a színház dolga. Olyan, mint egy laboratórium. Az életben megfigyelt dolgokat kirakjuk egy kiemelt térre, aztán behívjuk az embereket, és mintha egy mikroszkópba néznének, bekukucskálhatnak: ilyenek vagyunk mi emberek, és hazavihető a tanulság. Ehhez iszonyatos humor kell, hogy az ember ne sérüljön.

─ A Játék a kastélyban titkokkal, elhallgatásokkal teli kapcsolati hálót épít a szereplők között, miközben mindent átsző egyfajta hol édes, hol keserű humor. Ebben a kapcsolati hálóban számos lehetőséget is kínál, akár eltérő rendezői értelmezéseket. Élsz ezekkel?

─ A színházban általában azokról az emberekről fogalmazunk, akik nem tökéletesek, valamilyen elakadással élnek, és ütköznek ebben a mágikus térben, amit színpadnak hívunk. Nekem azért izgalmas ez a darab, mert rengeteg rétege van: vannak látszatok, amik első ránézésre idillikusak, mindenkinek van egy szubjektív látószöge, s ha ebből nézi a körülötte zajló eseményeket, akkor azok valóban eszményiek. Ahogy azonban elindul a cselekmény, úgy látunk mögé ezeknek az eszményeknek mi nézők is, és a szereplőknek is sikerül az egymásra vetített eszményképeik mögé tekinteniük, és kiábrándulásokat élnek meg. Ezek a kiábrándulások mindig fájdalmasak, de utána mindig valami értékesebb keletkezik, persze csak akkor, ha a szereplők hajlandóak letenni a rögeszméiket. Ezt a tapasztalást ebből a darabból remekül ki lehet bányászni. Van egy férfi, aki azt gondolja, hogy szerelmes egy nőbe, akiről azt gondolja, hogy ismeri. Van egy nő, aki szerelmesnek gondolja magát egy férfiba, akiről azt gondolja, hogy ismeri. Egy véletlen baklövésből kifolyólag ez az egész más megvilágításba kerül, és a nőnek felmerül a lehetőségek közül, hogy ezt az egész szerelmet elveszítheti és ettől sokkal értékesebbnek látja végre a férfit. A férfi viszont abba a nehézségbe ütközik, hogy el kell fogadnia egy ember tökéletlenségeit is, nem csak az eszményi oldalát. Ez átmenetileg nehéz, aztán mégis mélyebbre és szorosabbra fűzi a szálakat e között a két ember között. Van egy ─ az idősebb generációt képviselő ─ szerzőpáros is, akiknek van egy kis csőlátásuk és egy kis pánikjuk a saját maguk sikertelenségével kapcsolatban. Amikor ez utóbbit orvosolni akarják, ők is egy eszményhez ragaszkodnak, ahhoz, hogy a siker titka egy álompár. A váratlan és ki nem számítható esemény áthangolja ezt a képletet, és mindenki rájön, hogy ezek kicsi boldogságok ahhoz az alapboldogsághoz képest, hogy az életben először rendben kell lenni lelkileg. Ma azzal küzdünk, hogy vannak értékek a világban, amikhez vonzódunk zsigerileg ─ mindenki szeretetre, nyugalomra, boldogságra, kiegyensúlyozottságra és elégedettségre vágyik ─, és ezeket nem ott keressük, ahol vannak, ahol meg lehet őket találni, hanem a kordivat diktálta helyeken. Erről próbálok beszélni a Molnár-darab kapcsán, aztán hogy sikerül-e, azt majd megmondja a néző.

Csokonai Színház: Játék a kastélyban - olvasópróba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Játék a kastélyban – olvasópróba / Fotó: Máthé András

─ Az események kapcsán minden szereplő változik?

─ Nemcsak a fiatal, szerelmes zeneszerző, Ádám változik, és Turai, aki atyáskodik fölötte, hanem mindenki más. A lány sem ugyanaz már, mint az elején. Alámerülünk a poklokra, ott elhamvadunk, és jó esetben mint főnixmadár újjászületünk. Le lehet tenni a hibáinkat, téveszméinket, meg lehet tőlük szabadulni. Lehet, hogy más korokban is úgy volt, hogy a látszatra sokkal többet adtunk, manapság biztos, hogy így van: Maradj szép! Megyünk a műtőbe, és húzzuk hátra az arcbőrünket! A férfiak pedig az edzőteremben izzadnak. Ebben a színdarabban is van egy látszatvilág, mindenki makulátlan az első percekben. Vannak falak, amelyek ezt lehetővé teszik, hogy előttük szép ruhákban csillogjunk-villogjunk, és egyszer csak ezek a falak a szó szoros értelmében (a díszlet is ezt segíti elő) elmozdulnak és bekukkanthatunk a falak mögött zajló életbe. Felszínre tör egy hazugság, megpróbálják elbújtatni, és annak kapcsán válnak jobb emberré. Amíg azt hitték, hogy jót csinálnak és jók, addig nem csináltak semmit, amikor pedig valamit megpróbálnak elrontani, tehát hazudni, akkor csinálnak szépet és jót. Akkor mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy tanuljon, és jobb emberré váljon: letegyék az önzőségeiket, háttérbe szorítsák a saját céljaikat a közösség érdekével szemben, és eljussanak egy olyan minőséghez, amiről előttük lövetük sem volt.

─ Optimista ezzel kapcsolatban Molnár?

─ Nem tudom, hogy Molnár optimista-e. Ez nehéz kérdés. Lehet, hogy szarkasztikus.

Csokonai Színház: Játék a kastélyban - olvasópróba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Játék a kastélyban – olvasópróba / Fotó: Máthé András

─ Hogy érzed magad Debrecenben? Legutóbb a Művészetet rendezted, amelynek valamennyi szereplője itt próbál a készülő Molnár-darabban…

─ Ez jól mutatja, hogy nem azért akarok újra velük dolgozni, mert a rossz emlékeket meg szeretném szépíteni, hanem azért, mert nagyon jó volt velük tavaly a Művészetben, és nagyon jó volt az az előtti évadban is Az ajtót rendezni. Nagyon szeretek Debrecenben dolgozni, mert egyrészt békesség van, nyugalom, a színészek befogadók, és a munkáért vannak itt. Vágynak arra, hogy fel legyen a kertjük újra ásva, teljesen nyitottak. Jó színésznek tartom őket, szakmailag nagyon vértezettek. Megfog a személyiségük is. Az egyetlen bajom Debrecennel, hogy a családomtól messze vagyok ebben a 6-7 hét próbaidőszakban. Ahogy öregszem, ezt egyre nehezebben tűröm, de ez a helyzet nem a világ vége. A 14 éves lányomnak sokszor áldozat, hogy nem tudja elmondani a mamának, amit akar, de olykor lehet, hogy épp annak örül, hogy nem vagyok otthon.

─ A színészek a Művészet kapcsán és most is elmondták, hogy nagyon szeretik, ahogy instruálsz. Ez egyfajta empatikus készség, nem akarod, hogy rosszul érezzék magukat a próbáidon, mert úgy gondolod, hogy az árt a készülő előadásnak, vagy nem ennyire tudatos mentalitásról van szó, inkább így működsz rendezőként. Érdekel ezzel kapcsolatban az is, hogy határozott ötletekkel jössz-e, vagy hagysz játékteret a színészeknek?

Játék a kastélyban olvasópróba─ Hagyom őket. Az, hogy jókor tudok instruálni, abból fakadhat, hogy színészként kezdtem a pályát, és sokféle rendezővel dolgoztam. Igen jeles, jónevű rendezőkkel és kevéssé tapasztaltakkal is. Amikor bent voltam jelenetben, és jót kaptam egy rendezőtől, azt nagyon megjegyeztem. Megmaradt bennem, hogy hogyan kell egy színészt megsegíteni. Nem mintha lett volna titkos tervem, hogy majd rendezni fogok. Ezt nem terveztem soha, de emlékszem ezekre az állapotokra. A fájdalmakból le tudtam szűrni a nagy tanulságokat. Az együttérzés a legfontosabb számomra a világban, az, hogy ezt tökéletesítsem magamban. Amikor rendezek, és látom a színészt, hogy diszkomfort érzete van, akkor késztetésem van arra, hogy segítséget adjak neki. Ez sokszor szerintem az agyukra is megy, így egy idő után igyekszem visszahúzódni, önállóbbá tenni a színészt. Mint amikor a gyerek elesik, egyszer-kétszer felállítod, aztán hagyod, hogy ő maga álljon fel. Ezt a kényes egyensúlyt kell megtalálni, ami számomra egy szórakoztató feladat. Női energia, ebben otthonosan érzem magam, és örülök, ha a színészeim is úgy érzik, hogy jókor tudok nekik segíteni. Ez nagy öröm számomra.

Csokonai Színház: Játék a kastélyban - olvasópróba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Játék a kastélyban – olvasópróba / Fotó: Máthé András

─ Kubik Anna nemrég elnyerte egy brassói nemzetközi színházi fesztivál legjobb színésznőnek járó elismerését az általad rendezett Az ajtó című előadásban nyújtott alakításáért. Építenek, segítenek effajta eredmények a munkádban?

─ Végtelenül büszke vagyok és boldog, de tovább megyek: ma, amikor az időjárást akartam megnézni az egyik internetes felületen, megláttam Borbély Alexandra nevét, és a könnyekig meghatódtam. Láttam a filmet és óriási hatással volt rám, de Enyedi Ildikó munkásságához mindig is vonzódom. Éreztem, hogy a színésznő olyan csodálatos lelkülettel reagált erre a díjra, ahogy igazából csak a legnagyobb lelkek tudnak. Én ettől is feldobódom, nem hogy attól, hogy valami minimális pici közöm nekem is van egy díjhoz. Kubik Anna díjához akárhogy is nézem, van közöm, mert Az ajtó regényből Adorján Beáta dramaturg készített egy teljesen új verziót úgy, hogy már a Kubik Annát láttuk magunk előtt Emerencként. Kubik Annával csodálatos volt dolgozni, és áldásos állapot volt, hogy elvittük a darabot Brassóba, úgyhogy ugráltam a boldogságtól. A színháznak is fontos egy ilyen elismerés, és a színészeknek is injekció, amit ilyenkor nemcsak Anna kap, nemcsak Az ajtó és nemcsak én, hanem az egész magyar színházi élet. Nagy energiát ad nemcsak a közvetlen alkotóknak. Ezen a fesztiválon 28 éve nem volt Magyarországról előadás. Ott voltam a nézőtéren és egyszerűen éreztük, hogy valami elsöprő szeretet fogad minket. Annyira vették, szerették. Nem csak magyarok ültek a nézőtéren, sok román volt, szerették és sírtak, ahol kellett. Euforikus volt.

Az interjút készítette: Vajland Judit/Csokonai Színház