“Egyszerűen eszköztelen az ember a független közegben” – Interjú Hegymegi Mátéval

2018 január 26. péntek, 7:00

Hegymegi Máté, a harmadik STAFÉTA pályázat egyik nyertese, Woyzeck rendezésre készül. A pályázaton túl a Jurányiban lassan egy éve látható easternről, a k2 Színházzal közös munkájáról, a Sömmiről is faggattuk őt, valamint a magyar puszta betyárvilágáról és a független alkotók mindennapjairól is szót ejtettünk.

Hegymegi Máté / Fotó: Gulyás Dóra

Tavaly decemberben derült ki, hogy nyertél a harmadik STAFÉTA pályázaton. Mit tudhatunk arról a Woyzeckről, amit színpadra állítasz majd?

Alaposan megbolygatjuk a szöveg jelenetsorrendjét – bár a Woyzecknél eredeti sorrendről nem beszélhetünk, – egy-két vendégszöveg is került a szövegkönyvbe. Egy japán képzőművészeti irány adja majd az előadás nyelvének alapját, de erről egyelőre nem árulnék el többet. Nagyon pontos, kidolgozott mozgást igénylő előadásra készülünk.

Mennyiben tekinthető ez az előadás a Kohlhaas folytatásának?

Annyiban mindenképp, hogy a Kohlhaas után ez a következő előadás, ahol nem egy társulattal dolgozom, hanem a konkrét előadásra összeálló csapattal, ráadásul ismét a Szkénében. Illetve van valami, ami foglalkoztat egy ideje, és mindenképpen meg akarom jeleníteni majd ebben az előadásban – a víz, illetve a tó körül bolyongó, realitásukat vesztett karakterek. A Kohlhaasnak is fontos közege volt a víz, de a fejemben Woyzeck és Trepljov is ott köröz a tó körül. A mi Woyzeckünket olyannak képzelem, mintha Trepljov színházában történne, annak magányával és kietlenségével.

Miben segíti a munkádat a STAFÉTA pályázat?

Nagyon fontos dolognak, jó lehetőségnek tartom. A TITÁNium pályázat a Kohlhaas esetében végzős alkotóként nyújtott nagy segítséget számunkra, a STAFÉTA pályázat pedig komolyabb anyagi támogatást és menedzsmentet is jelent, aminek köszönhetően az ember nagyobb léptékben gondolkodhat, komolyabb eszköztárral, több színésszel dolgozhat, ami szintén hatalmas segítség, pláne akkor, ha nincs állandó társulata és támogatottsága az alkotóknak.

Hegymegi Máté / Fotó: Gulyás Dóra

A Jurányiban lassan egy éve látható a Rózsa Sándor életét feldolgozó Sömmi. című rendezésed. Mikor döntötted el, hogy színpadra állítod Cserna-Szabó András regényét?

Amikor megkeresett a k2 Színház két rendezője azzal, hogy dolgozzunk együtt, akkoriban olvastam egy interjút Cserna-Szabó Andrással, amiben éppen erről a kötetéről mesélt. Nagyon megfogott a könyv. Úgy éreztem, hogy az a színházi forma, ami engem érdekel, jól működne a regénnyel. Érdekesnek találtam a témát is – a semmiből, ami körülvesz minket, ami tulajdonképpen a magyar puszta maga, hogyan lehet kibontakozni. Ráadásul ez egy betyár western, tehát csinálhatunk egy easternt, aminek a hőse a mi hősünk. Persze az már más kérdés, hogy valójában hős-e, de mégis csak a miénk. Bedobtam a k2-nek, hogy hozzunk létre ebből az anyagból egy előadást. A szerepek jól kioszthatók voltak a társulat színészei között, és az is fontos volt, hogy mozgás alapú előadást csináljunk.

Ebben az előadásban azt látjuk, hogyan verődik össze egy csapat a kitaszítottakból, és hogyan próbálnak életben maradni Rózsáék a pusztán. Valamint itt van ez a független társulat, akik szinte még pályakezdők, tele sok-sok vággyal, és a kilátástalansággal, hogy a semmiből kell létrehozniuk valamit.

Milyen volt a közös munka k2 csapatával?

Nagyon szerettem velük lenni, rengeteg munka volt abban, hogy a mozgásnak azt a fajta plasztikusságát, minőségét elsajátítsák, amire szükség volt ehhez az előadáshoz, hiszen egy teljesen üres teret használunk, és mindent a mozgásból és a zenéből fogalmazunk meg egy nagyon bonyolult, epikus, leíró nyelvvel. Tudatos döntés volt, hogy olyan szöveget kell elmondaniuk, amiben nem imprózhatnak, és nem is ők írják, ahogy a korábbi előadásaikban tették. Komoly küzdelem volt, kevés időnk volt rá, de jó volt látni, hogyan kerül a birtokukba a szöveg és hogyan használják. Bár Cserna-Szabó nem aktualizál a regényben, de mégis van egy fura műfaji játéka, a nyelvezete pedig talán Arany János epikusságához hasonlítható, amit nagyon nehéz mondani és játszani.

Hegymegi Máté / Fotó: Gulyás Dóra

Mennyit változtattatok a regény szövegén?

Több helyen belenyúltunk, húztunk is belőle. Szétosztottuk azt is, mikor ki mesél, mert fontos volt, hogy kapcsolódjon a szöveg ahhoz a személyhez, aki éppen mondja a történetet. Beletettünk egy-két vendégszöveget, például Ady-tól. A sorrenden keveset változtattunk, igyekeztünk tartani azt, amit Cserna-Szabó írt.

Miért tartod ma aktuálisnak ezt a történetet?

Ami miatt ma igazán időszerű lehet az az, hogy egyszerűen eszköztelen az ember a független közegben, és hogyan tud ebből a semmiből mégis valamiféle költészetet, színházat, mélyebb értelmű dolgot létrehozni úgy, hogy ehhez csak a teste, a hangja, a zenéje áll a rendelkezésére. Ezek a fiatalok megpróbálnak valahogy érvényesülni ebben a pusztában, hangot adni annak, amiről beszélni szeretnének. Közben látjuk azt is, hogy milyen áldozatokkal jár, hogy megfogalmazzák saját magukat, mikről mondanak le, hogyan romlik meg az életük. Mennyire kell lepaktálnia az ördöggel Rózsa Sándornak, kivel áll össze ahhoz, hogy elérje azt, amit szeretne, hogy beteljesülhessenek az álmai és vágyai? Van ennek a történetnek romantikája, mind a mellett, hogy egy nagyon kemény sztori. Attól olyan izgalmas, hogy az idősebb korosztály számára Rózsa Sándor legendája élőbb, ők jobban ismerik, mint az én korosztályom, ellenben maga a nyelve, a formaisága nagyon mai, de maga az írás is, miközben ezt az epikus Arany János-i nyelvet használja. Az igazi erénye az, hogy ez a két dolog találkozik egymással. Van egy – egyesek által talán porosnak gondolt – történet, aminek teljesen mai a nyelve, és ez a kettő jól kiegészíti egymást, szimbiózist alkotnak.

Szerző: Dorogman Hédi