“Az a feladat, hogy találjunk egy közös utat” – Interjú Nadine Duffaut-val

2018 január 29. hétfő, 7:00

Debrecenben Bellini Norma című operáját állítja színpadra.

Nadine Duffaut a párizsi Sorbonne-on szerzett diplomát zenetudomány szakon. A Rennes-i Operában korrepetitorként, majd az Avignoni Operában kórus- és gyerekkórus-vezetőként kezdte pályáját. 2003 óta rendszeresen rendez a világ operaszínpadain.

Csokonai Színház: Norma - próba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Norma – próba / Fotó: Máthé András

Ajánló a darab elé:

Az egyik legszebb bel canto operaként számon tartott Norma címszereplőjét, a druida főpapnőt titkos szerelmi kapcsolat fűzi Pollionéhoz, a római prokonzulhoz, s ezért nem indítja harcra a gallokat a rómaiak ellen. A forróvérű római férfi − bár a hosszú galliai állomásozás alatt két gyermekkel is megajándékozta Normát − már a fiatal papnő, Adalgisa szerelmére vágyik. Norma úgy érzi, megalázottságát csak bűnös szerelméből fogant gyermekei vére moshatja le, de képtelen megölni őket. Megüti a harcra hívó gongot, s a gallok győzelmi áldozatul ajánlják fel az isteneknek Pollionét. A férfi a halálos fenyegetettség ellenére is kitart fiatal szerelme mellett, s e hajthatatlanság annyira megrendíti Normát, hogy önmagát vádolja árulással. Az asszony önfeláldozása láttán Pollione szerelme újra fellángol, de már mindkettejükre máglyahalál vár.

„Ebben az operában Bellini kétségtelenül elérte tehetségének legmagasabb csúcsát. Itt a költemény az antik görög tragédia magaslataiba emelkedik, és ezt a formát Bellini még inkább megnemesíti azáltal, hogy ünnepélyes és impozáns karaktert varázsol mindennek. A szenvedéllyel teli dallamok Bellini melódia-művészetének különösen szép, világos megnyilatkozásai, melyek egy fenséges talajon szárnyalhatnak szabadon, nem holmi homályos csillogással, hanem hatalmas, egységes képbe rendeződve, önkéntelenül is megidézve Gluck világát“ − így ír Richard Wagner a Normáról, amelyet maga is többször vezényelt.

Csokonai Színház: Norma - próba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Norma – próba / Fotó: Máthé András

Bellini, aki 30 évesen már a La Scala ünnepelt szerzője, első sikerei után a neves librettistával, Felice Romanival újabb felkérést kap, amelynek eredménye az 1831-ben bemutatott Norma. Romani közös munkáik betetőzéseként nevezte a művet „a leggyönyörűbb rózsának a csokorban“. Ezt az operát tartják a „bel canto“ stílus legemblematikusabb darabjának, ahol az énekhang szépsége végtelen dallamokon keresztül tündököl és uralkodik mindenek felett.

A címszerep a szoprán szerepek között az egyik legnehezebb és legsokoldalúbb feladat. Az éteri koloratúráktól a szenvedélyes mélységekig terjedő széles ámbitus technikai követelménye mellett a karakter összetettségének árnyalt megformálása is komoly színészi képességeket kíván. Norma a nő toposza, aki fétis és szent népvezér, élet-halál ura, de aki egyben titkon bűnös szerelmes és anya, esendő, eldobott szerető, maga a lángoló szenvedély és az őrjöngő féltékenység, aki végzetében, bukásában is hű marad mindahhoz, amiért élt. A többi szereplő is − szintén jól meghatározott és hálás művészi feladatot nyújtó karakterével − mind e középpont köré rendeződik. Ezt a felemelően szép operát a Debrecenben már jól ismert Nadine Duffaut rendezésében láthatja a közönség. A címszerepben pedig a kiváló Liszt-díjas művészt, Kolonits Klárát hallhatják újra.

Csokonai Színház: Norma - próba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Norma – próba / Fotó: Máthé András

Interjú Nadine Duffaut-val:

– A 2010-ben bemutatott Egy halálraítélt utolsó napja óta immár ötödszörre tér vissza a debreceni Csokonai Színházba. Ezúttal nem az Ön ötlete volt a Norma.

– Valójában Kolonits Klára javasolta a Normát, és Gemza Péter művészeti vezető hívott fel a felkéréssel. Véletlenül éppen szabad voltam ebben az időszakban, és érdekelt a lehetőség, mert ez egy olyan darab volt, amelyet nem terveztem megrendezni. Ugyanis a bel canto operák kissé problematikusak a rendezők számára, hiszen arról van, hogy az énektechnika határozza meg őket, a szöveg gyakran csak ismétlődik. Így a rendezés szempontjából ez nem olyasmi, ami sokak számára vonzó, mégis meg kell találni benne egy vezérfonalat. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a Norma témája egy nagyon izgalmas történet, hiszen arról van szó, hogy egy szerelemtől hajtott nő egészen odáig jut, hogy megölné a saját gyermekeit. Bellininél ez nagyon érdekesen jelenik meg: nagyon szép zenei frázisok vannak benne, gyönyörűek a duettek például Adalgisa és Norma, illetve Adalgisa és Pollione között, eközben azonban a zenekar játékában nincs túl sok invenció.

– Említette, hogy a bel canto operáknál egy vezérfonal megtalálásán múlik a rendezés sikere. Mi volt a Norma vezérfonala?

– A munka kezdetén arra kértem a munkatársaimat, a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt és a többieket, hogy ne hallgassák meg a zenét, egyszerűen próbáljuk meg elmesélni a történetet. A történet középpontjában Norma áll, ez a sokszínű és összetett szereplő, mellette pedig ott van Pollione, aki ugyancsak érdekes. Még ha időnként nagyon gyáván is viselkedik, alapvetően nagyon férfias. Adalgisa szerepe szintén különleges abban a tekintetben, hogy egy nagyon ártatlan lányról van szó, aki megpróbálja betartani a törvényt. Amikor megvolt a történet alapja, apránként beleépítettem a zenét. Az volt a célom, hogy a történetet megtisztítsam mindentől, és egy, a régi világ romjaira épülő új világba helyezzem el. Egy lemeztelenített, semleges térbe, ami kissé ellene hat a díszítőelemekkel teli zenének. Az is fontos volt, hogy az egész színházi teret használjam, a hátsó fallal együtt, kulisszák nélkül.

Csokonai Színház: Norma - próba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Norma – próba / Fotó: Máthé András

– Hogyan jelenik meg ebben a térben a címszereplő?

– Számomra Norma egy szerelmes. A kezdetektől elárulja a népét, hiszen Pollione szeretője, akitől két gyermeke is születik. A vallás szempontjából ő egy áruló. Ugyanakkor Norma egy olyan nő, aki mindenre képes a szerelemért, fel is áldozza magát a szeretett férfiért. A végén mindannyian arra számítunk, hogy Adalgisát küldi a halálba, azonban magát adja fel. Azt gondolom, Norma nem annyira Adalgisa megmentéséért áldozza fel magát, semmint inkább azért, hogy a halálban végül egyesülhessen szerelmével. És ekkor Pollione, ez az igencsak csapodár férfi hirtelen újra beleszeret Normába. Kissé furcsa az opera szerkesztése, de gyönyörű zenei frázisok vannak benne. Mindehhez viszont két nagyon jó énekesnőre van szükségünk, akiknek egyrészt nagyon jó az énektechnikájuk, másrészt akiknek a hangszíne is illik egymáshoz. Ami érdekesség, hogy Adalgisa és Norma szerepének hangterjedelmi elvárásai nagyon hasonlóak, nem véletlen, hogy vannak olyan rendezések, melyekben két szoprán énekeli őket. A mi esetünkben szerencsére Kolonits Klára és Balga Gabriella hangszíne remek összhangot alkot.

– Magyarországon viszonylag ritkán szerepel a színházak műsortervében a Norma. Hasonló a helyzet Franciaországban is?

− Igen, a Normát valóban ritkán veszik elő. Valószínűleg azért, mert két nagyon jó énekesnőt kell hozzá találni, Norma és Adalgisa szerepe is kihívást jelent énektechnikai szempontból. Nehéz két jó énekest találni egy ilyen produkcióhoz. Norma szerepe különösen bonyolult, nehéz és nem utolsósorban igen hosszú is, hiszen szinte folyamatosan színpadon van az előadás során.

Csokonai Színház: Norma - próba / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Norma – próba / Fotó: Máthé András

− Betekintve a próbákba világosan látszik, hogy nem csupán rendezőként, hanem pedagógusként, sőt pszichológusként is jelen van.

− Azt gondolom, hogy a rendezés mint szakma önmagában nem létezik. A rendezés egy illékony dolog, viszont megérteni a másikat, aki veled szemben áll, és segíteni őt abban, hogy eggyé váljon a szerepével, ez sokkal inkább pszichológia, mint rendezés. Valószínűleg a rendezők nem értenek ebben egyet velem, de azt hiszem, hogy az operáknál a rendezés mint olyan nem létezik. Hiszen elkezded értelmezni a partitúrát, készül egy saját olvasatod, aztán egyszer csak megjelennek az énekesek. Ekkor jössz rá, hogy mindaz, amit elgondoltál, nem működik. Addigra ők már megtanulták a szerepet, nem „szűzen” érkeznek hozzád, és az a feladat, hogy találjatok egy közös utat. Ha egy rendezőnek túl nagy az egója, akkor ez nem működik. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az énekes számára nagyon fontos a technika. Akármilyen remek színész is legyen az illető, vannak olyan pillanatok, amikor az énektechnikai nehézségek megkívánják, hogy a pillanat egy tört részéig ne játsszon. Ezen kívül folyamatosan figyelnie kell a karmestert. Van tehát két olyan kényszer, amelyekkel úgy kell együtt dolgozni, hogy a néző ne vegye észre ezeket a kényszerűségeket. Összességében azt gondolom, hogy az opera mindenképpen csapatmunka, talán még inkább, mint a prózai előadások.

− Pszichológiai szempontból az sem mellékes, hogy női szemmel tekint Normára.

− Azt gondolom, hogy ez nem annyira a nemek, hanem inkább az érzékenység kérdése. Az természetes, hogy abból közelítek minden témához, ami én vagyok. Nem is tudnám másként. Anyaként tényleg nagyon nehéz megélni azt a jelenetet, melyben Norma meg akarja ölni a gyermekeit. Ugyanakkor tökéletesen megértem ezt a nőt. Annyira megbántotta őt Pollione, hogy a végletekig megy el, mikor bosszúból arra is képes lenne, hogy megölje a saját gyermekeit. Végül mégsem teszi. De képes lenne rá, megfordul a fejében. Ennyire szélsőségesen nagy az ő szerelme.

Az interjút készítette: Miklós Eszter / Csokonai Színház