Tekintélyszemély kartonból – Interjú Tasnádi Istvánnal

2018 február 07. szerda, 7:00

Tasnádi István a Vörösmarty Színház felkérésére írt darabot Kartonpapa címmel, amelynek ősbemutatója február 9-én lesz a székesfehérvári teátrumban. A klasszikus drámáról, a valóság és abszurd határáról és a kartonfigura szerepéről kérdezték a szerzőt.

Tasnádi István

Egy korábbi interjúdban nyilatkoztad, hogy a klasszikus drámaírás magányos foglalatosság. Ezt pontosan hogy kell érteni? Így volt-e ez a KARTONPAPA esetében?

I.: Többféleképpen dolgozom, a klasszikus értelemben vett drámaírás esetében van egy téma, amit az ember egyedül kibont és megír, a KARTONPAPA is így született. Szoktam úgy is dolgozni, mint például tavaly a Majdnem 20-ban, hogy egy alapötletből az adott társulattal közösen, színészi improvizációk alapján készül el a darab: én viszek jelenetajánlatokat, ők improvizálnak, azt én továbbírom. Így dolgoztam többször a Bárkában és a Krétakörben is, utóbbiak inkább színjátékszövegek, az előbbi pedig klasszikus értelemben vett dráma.

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Mennyire tudatos az a keresés, ami témát adhat egy majdani drámaszövegnek?

I.: Az író folyamatos keresésben van, ha meglátunk, meghallunk valami olyasmit, ami érdekes és önmagán túlmutat, jelenségértékű, akkor az szolgálhat alapötletként. A KARTONPAPA nem olyan, mint például Büchner Woyzeckje, vagy akár a Boldogtalanok, amelyek egy újsághírből indultak ki. Ez egy abszurd alapötlet, ami bevillant, aztán elkezdtem kibontani.

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Abszurdnak tűnik, de a valóságban megtörtént nemrég, hogy a thai miniszterelnök egy életnagyságú papírbábut állított az újságírók elé, hogy kérdezzenek tőle, amit csak akarnak.

I.: A The Guardianben olvastam, szintén a napokban, hogy egy kislánynak az édesapja kivágta kartonból az elhunyt édesanya mását. Az olvasópróbán megbeszéltük, és akkor még egyértelmű volt mindenkinek, hogy az teljességgel abszurd, ha egy család egy kartonfigurát élő embernek tekint – és tessék, a valóság most mégis produkálja.

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Miközben olvastam a darabot, azon gondolkodtam, hogy az embernek hányféle kartonpapája van, olyan tekintetek, amelyeket ő kreál saját magának, és egyáltalán miért van erre szükségünk?

I.: Ez egy nagyon gazdag szimbólum, és különböző rétegei vannak, a totemek vagy az istenszimbólumok is lehetnek ilyen kartonpapák, nyilván ebben a darabban nem ezen van a hangsúly, annál maibb és közéletibb. Valójában ez egy mély, archetipikus pszichológiai igénye az embernek, hogy tételezzen egy magánál erősebb, magasabb rendű tekintélyszemélyt, akinek meg kell felelnie. Ebben a darabban meg is jelenítjük ezt a belső elvárást. A családdinamikában egy elvesztett családtag, főleg ha vezéregyéniség volt, ott van a halála után is és meghatároz cselekedeteket, folyamatokat, a további életet. A KARTONPAPÁ-ban az a különös és abszurd (gondoltam eddig), hogy mindenki valóságos személyként tekint rá, így nem csak tudat alatt hat az emberekre, hanem a hétköznapi cselekedetek szintjén is.

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Lehet ilyet kérdezni: elégedett vagy a végeredménnyel?

I.: Azt kell hogy mondjam, elégedett vagyok, a visszaolvasó próba azt igazolta, hogy működnek a darab fordulatai, folyamatosan mélyül és nem fogy el. Úgy érzem, ebben a drámában megvan a potenciál, hogy a végére kinyíljon és ez a családtörténet általánosabb érvénnyel szóljon. Persze végtelenségig lehet dolgozni egy szöveggel, de azt remélem, hogy nem került ki túl korán a kezemből. Bár azóta is jutnak eszembe dolgok. Az olvasópróba után tettem is egy jelenetkiegészítést, mert a színészek kérdéseiből rájöttem, hogy van, ami nem egyértelmű vagy átélhető. Ez egy ősbemutató, ilyenkor a próbafolyamat közben is alakulhat az anyag.

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Mennyire nehéz elengedni egy darabot és odaadni egy csapatnak, hogy dolgozzanak vele?

I.: Nagyon bízom a fehérvári csapatban, majdnem mindenkivel dolgoztam már korábban együtt, tudom, mennyire kreatívak, ízlésben és gondolkodásban egy húron pendülünk, ezért igencsak reménykedem, hogy itt valami jó dolog fog születni. Amikor Pesten dolgoznak egy darabomon, bármikor be tudok ugrani próbára, itt azért több idő telik el két próba között, amit én is látok. Ha saját magam rendezem a darabjaimat, vagy a próbafolyamatba bevonnak, a végén nem tud igazán meglepetés érni, ezt egy kicsit sajnálom. Tudom, hogy itt meg fognak lepni, és ez izgalommal tölt el.

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Kartonpapa / Fotó: Vörösmarty Színház

Mennyire fontos neked, hogy az aktualitásokra, a mindennapokra reagálj mint író?

I.: Fontos, hogy érvényes legyen a darab, de az is lényeges, hogy ne legyen direkt módon aktualizáló. Az utóbbi időben azért is dolgoztam kevesebbet színházban, mert azt éreztem, hogy a politikai utalgatás szinte elvárás lett a kortárs szerző felé. Ez engem nem érdekel. Ha a jelenséget nem elemző módon, mélységében vizsgáljuk, hanem csak felmutatjuk, akkor nem tettünk semmi lényegeset, az a közéleti kabaré. Hiszek benne, hogy a kartonpapa, mint szimbólum, és az, ami vele történik, ahogy a közösség reagál rá, sokkal mélyebben tud beszélni arról, ami most minket körülvesz, mint a vagdalkozás vagy a kérődzés a mindennapi botrányokon.

Szerző: Kovács Emőke

Vörösmarty Színház

 

 
 

Kapcsolódó anyagok