A halhatatlanságra vágyó királyfi Győrben – Interjú a Vaskakas Bábszínház alkotóival

2018 február 18. vasárnap, 8:00

Február 18-án mutatja be a győri Vaskakas Bábszínház A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadást. A bemutató kapcsán kérdeztük az előadásban játszó színészeket az előadás témájáról, formájáról, és a szerepeikről.

A halhatatlanságra vágyó királyfi története egy királyfiról szól, aki elindul, hogy megkeresse a Halhatatlanságot. Szerinted mitől érvényes ma ez a mese?

Kocsis Rozi: A halál része az életnek, el is hangzik a darabban, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettünk, a halál fele tartunk. Ez egy olyan adottsága az emberi létnek, amit nem lehet elhallgatni, kezelhetjük szemérmesen, mondhatjuk, hogy ez ijesztő, de az a szép, amikor az ember el tudja fogadni, hogy ez része az életnek. A halál gondolata a kicsi gyerekeket is foglalkoztatja, mert ők is elveszíthetik a hozzátartozóikat. Az emberi élet minden stádiumában másként merül fel ez a probléma. Amikor az ember huszonéves, azt hiszi, hogy halhatatlan, mert olyan sok van még előtte. Fontos, hogy az ember életének célja legyen. Meg kell találnia a saját útját, a saját célját, vágyait és azt kell követnie.

Az előadásban a Halhatatlanságot alakítod. Milyennek látod a saját karakteredet?

Markó-Valentyik Anna: A Halhatatlanság az én alakításomban teljesen emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Kívülről már-már egy naiv kamaszlány hatását kelti, hiszen feltétlenül hisz az örök életben, abban, hogy erre képes egy ember, ha tényleg mindennél jobban akarja. És persze az is nagyon fontos, hogy a mese szerint mindazt, amit ő képvisel, egy királyfi akarja elérni. Neki, érte drukkolhat, így szerelmes lesz belé, és alig várja, hogy boldogan éljenek “mindörökkön örökké”. A Kocsis Rozi által alakított Halál, mint egy nővér próbálja belátásra bírni őt. Olyanok ők ketten, mint két görög istennő, akik állandóan halálon és halhatatlanságon vitatkoznak. Végül, mikor a Halhatatlanság rájön, hogy lehetetlen az, amiben hisz, és amit képvisel, az az igazi nagy felnőtté válása, eszmélése ennek a lánynak számomra. Azt hiszem a kollektív végesség tudatának beismerése után igazán megrendítő az élni akarásba vetett hite.

Számodra mi teszi különlegessé ezt az előadást?

Horváth Márk: Az egész helyzet különleges. Ez az első olyan évadom, amikor végzett színészként vagyok itt a Vaskakasban. Folyamatosan rácsodálkozom, hogy milyen jó ezzel a csapattal dolgozni. Sokszor eszembe jut, ahogy azok az emberek anno lementek Kaposvárra színházat csinálni, és most itt is valami hasonló történik. Egészen más a cél, és más a korszak, amiben mi vagyunk, de nekem ez nagyon bejön. A másik dolog, hogy én még sosem néptáncoltam igaziból. Ebben az előadásban most igazi néptánc van, Fitos Dezsőnek köszönhetően. Nagyon hálás vagyok neki, hogy végigharcolta velem, bennem, mellettem, mögöttem, és előttem ezt az utat, mikor hol volt rá éppen szükség.

Az előadásban maszkok is megjelennek. Mennyiben igényel másfajta játékmódot a maszkosjáték?

Főglein Fruzsina: A maszkok, amikben játszunk, erősen képviselnek valamilyen karaktert. Először is ezeket kell megtalálni, majd ehhez rendelni a megfelelő mozgásrendszert, amivel a szereplő közlekedik, létezik. Mivel a mimika teljesen elveszik, ezért testtel, hanggal tudjuk csak kifejezni magunkat. Fel kell fedezni, milyen mozgások állnak jól a maszknak, hogyan lehet vele érzelmeket kifejezni arcjáték nélkül. Az előadásban a különböző maszkokban technikailag is máshogyan kell létezni. Máshogyan lehet belőlük kilátni, és máshogyan lehet bennük mozogni, de a metódus, amivel kitaláljuk ezeket, az ugyanaz.

Szúkenyik Tamás: Bizonyos jeleneteket már a maszkok megérkezése előtt lerendelkeztünk, kitaláltunk, álltak valahogy a lábukon. Amikor megjöttek a maszkok, akkor rájöttünk, a maszkok nem minden esetben azt jelentik, amit mi kitaláltunk rájuk. Emiatt szükség volt valamilyen szintű újratervezésre. A maszk egyébként stilizáltabb mozgást igényel, nagyobb, határozottabb gesztusokat. Szerintem nem nehezebb vagy könnyebb ez, mint az élőjáték, egyszerűen más.

A fotókat Orosz Sándor készítette.