“A középsikolás közönség könnyen nyit felénk” – Interjú Kovács Domokossal

2018 március 14. szerda, 9:01

Kovács Domokossal a IV. TITÁNium Színházi Projekt segítségével megvalósult A megtorlás napja című előadásról…

…. kamaszkori frusztrációkról és színházi nevelésről beszélgettünk.

A megtorlás napjáról:

A megtorlás napja egy színházi nevelési előadás Elliot Rodger: Kifordult világom című önéletrajza alapján.

2014 május 23-án a dél-kaliforniai Santa Barbarában egy huszonkét éves fiú, Elliot Rodger tizenhárom embert megsebesített, hatot megölt, majd önmagával is végzett. Mielőtt ezt megtette, egy 140 oldalas önéletrajzban leírta, hogyan vált jómódú, filmrendező apával büszkélkedő, érzékeny és okos fiúból gyűlölettel teli tömeggyilkossá. Hogy történhetett ez meg? Kinek a felelőssége? Volt más út? Beszélnünk kell Elliot Rodgerről.

Időpont: 03. 24., 04. 24. / 19.00
Az előadást tizenhat éven felülieknek ajánlják.
Szereplők: Kovács Domokos, Kurta Niké, Csémy Balázs
Konzulens: Hajós Zsuzsa / Látványtervező: Mihály – Geresdi Zsófi
Rendezőasszisztens: Bordás Katinka / Produkciós vezető: Gulyás Dóra
Plakát: Nagy Gergő / Író, rendező: Varsányi Péter

Kovács Domokos / Fotó: Gulyás Dóra

INTERJÚ:

A megtorlás napja az első tantermi előadásod. Mennyiben különbözik a korábbi munkáidtól?

Nagyon izgalmas, hogy azt a célt, amivel minden előadást készítünk– hogy különböző, a világban jelen levő problémáról gondolkodjunk és beszélgessünk, – a színházi nevelési formával instant elérjük, hiszen a nyitások révén a közös gondolkodás már az előadás alatt megtörténik.

A megtorlás napja esetében azonnali visszajelzéseket kapunk a nézőktől, és nem csupán a nyitások alkalmával. Amikor gimnazisták ültek a közönség soraiban, azt tapasztaltam, hogy már az első közös beszélgetéstől kezdve sokkal bátrabban reagáltak.

Abban is különbözik a hagyományosnak mondott színházi formáktól, hogy a szerepek eljátszása mellett hétköznapi emberként is megjelenünk a nézők előtt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy külön fel kell készülnünk arra, milyen is az, amikor nem szerepet játszunk, ahogyan arra is, hogyan tudunk könnyen kapcsolatot teremteni az emberekkel. Tulajdonképpen azt is gyakoroltuk, hogyan viselkedjünk pontosan ugyanúgy, ahogyan a mindennapokban is létezünk.

Szerencsére jól érzem magam ebben a műfajban. Bár színházi nevelési előadásban nem játszottam korábban, de az egyetemen volt olyan darabunk, ami után foglalkozást tartottunk óvodás gyerekeknek. Ez valamelyest segített abban, hogy ne tekintsek teljesen idegenként erre a műfajra.

Elliot Rodger, akit A megtorlás napjában alakítasz, egy meglehetősen szélsőséges figura. Hogyan építetted fel ezt a karaktert?

Amíg nem tudtam, pontosan mi is lesz a feladatom a szerep kapcsán, addig úgy gondoltam, sokkal nehezebb dolgom lesz. Igaz, így is komoly kihívás volt, azonban ahogyan Varsányi Peti (a darab rendezője – a szerk.) levezényelte a próbafolyamatot, könnyebb lett a dolgom, mint amire számítottam. Fontos volt számára, hogy magamból építsem fel a karaktert, hogy valós személyek másolása helyett arra fókuszáljunk, mitől tud ez a történet személyes lenni a számunkra. Nem is engedte, hogy megnézzem Elliot Rodger a neten még most is elérhető videónaplóit, így csak az írásait olvastam el a felkészülés időszakában. Ezt a célt szolgálták azok az improvizációk is, amikből a jelenetek születtek. Attól, hogy az egyes helyzeteket a próbákon, játék közben alakítottuk, óhatatlanul a saját reakcióink, a saját gondolkodásmódunk került bele minden szituációba.

Az elődásnak kifejezett célja volt, hogy megmutassuk, mindannyiunkban jelen vannak vagy lehetnek azok a frusztrációk, amik Elliotban is, de mégis fontosabb, hogy megértsük, hol van az a határ, amikor ez átbillen és tömeggyilkossá válik valaki. Számomra komoly kihívást jelentett a karakterépítés szempontjából, hogy mennyire tehetem szimpatikussá ezt a fiút. Nyilván minden előadásban lényeges szempont, hogy akit játszom, azt megértsék a nézők, és átérezhessék, átélhessék a személyes tragédiáját, mint bármelyik másik szereplő esetében. Mivel egy megtörtént esetet dolgoztunk fel, ami tömeggyilkosságba torkollott, ezért ha valaki úgy megy ki az előadásról, hogy igazat ad Elliot Rodgernek, azt nem könyvelhetjük el sikerként. Fontos szempont volt, hogy megtaláljuk az egyensúlyt – megértsük és akár sajnáljuk is ezt a fiút, de még se értsünk egyet minden cselekedetével.

Ennek a karakternek a felépítésekor visszanyúltál a saját gyermek–, illetve kamaszkori frusztrációidhoz?

Tudtam belőlük dolgozni. Azért is működik ez az előadás, a gimnazisták esetében különösképpen, mert ezek a frusztrációk mindannyiunkban ott vannak. A kérdés az, kiben mikor és hogyan oldódnak fel. Amivel ez a fiú szembe találta magát, azzal kisebb vagy nagyobb mértékben mindenki találkozik, akár a szexualitáshoz való viszonyunkra, a saját népszerűségünkre egy adott társaságon belül, vagy éppen a szüleinkhez fűződő kapcsolatunkra gondolunk.

Fontos, hogy az alapanyag, amiből kiindultunk, Elliot szemszögéből írja le a történetet és az előadás is erre erősít rá. Nyilván ahhoz képest, amit Elliot leír az életéről, valamelyest árnyaltuk a képet, hogy ne legyen túlságosan egyoldalú vagy didaktikus. Elliot sokáig reflektált magára és több szemszögből is megvizsgálta a saját életét érintő eseményeket, de azt például nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban szerető családi közegből származott-e, vagy csak ő emlékszik úgy, hogy a család Amerikába költözése előtt csodálatos volt az életük.

Hogyan fogadják a középiskolások az előadást?

Könnyebben nyitnak felénk vagy osztják meg velünk a gondolataikat, mint a felnőttek. Nyilván az is közrejátszik ebben, hogy a felnőtt közönségünket egymás számára ismeretlen emberek alkotják, míg a gimnazisták összeszokott osztályközösségként érkeznek az előadásainkra, akik mindannyian ismerik egymást és bátrabban felvállalják egymás előtt a gondolataikat. Tény, hogy mind a jelenetek, mind a nyitások alatt sűrűbben reagálnak a kamaszok, ami csak annyit jelent, hogy másképpen működnek, mint a felnőttek. A bemutatót megelőzően két alkalommal nézték meg az előadást középiskolások, a premierre pedig már felnőtt közönség érkezett, és az első előadás után a konzulensünk, Hajós Zsuzsa azt javasolta, változtassunk a foglalkozásokon, alkalmazkodjunk ahhoz, hogy a felnőttek más módon nyílnak meg. 

Kovács Domokos / Fotó: Gulyás Dóra

Úgy tudom, Hajós Zsuzsa sokat segített a csapatnak, hogy megszülethessen ez a tantermi előadás.

Ez egy nagyon izgalmas találkozás volt. Mind emberi, mind színházi nevelési szempontból sokat kaptunk tőle. Segített abban, hogyan nyithatunk a nézők felé, hogyan kommunikáljunk velük, hogyan kezeljük a reakcióikat, a viselkedésüket. A dramaturgiai kérdések kapcsán is megosztotta velünk a véleményét, amik mind nagyon hasznosak voltak számunkra.

A közönség reakciói nagyjából megegyeznek azzal, mint amire előzetesen számítottatok?

Nagyjából jól lőttük be azt, hogy az egyes jelenetek milyen hatást válthatnak ki. Érezhető, mi az, ami igazán betalál a közönségnél. Ilyenkor vagy elcsendesednek, vagy hangosan nevetnek, mert ismerős számukra is az adott helyzet.

Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig az előadással kapcsolatban?

Úgy tapasztaltuk, abszolút érthető a nézők számára, mi vezetett odáig, hogy Elliot Rodger elkövesse ezeket a gyilkosságokat. Volt, aki olyan helyzeteket is megemlített, amikre én egyáltalán nem gondoltam, mivel számomra egyértelmű volt, hogy azokban a helyzetekben nincs igaza ennek a fiúnak. Az egyetlen komolyabb meglepetés akkor ért bennünket, amikor egy néző azt kommentelte az előadás Facebook-oldalára, hogy imádja Elliot Rodgert, A megtorlás napját és nagyon örül annak, hogy végre előadás készült ebből az igaz történetből. Úgy fogalmazta meg a véleményét, mintha számára tényleg példakép lenne Elliot. Varsányi Peti rákérdezett arra, miért lelkesedik ennyire Elliot Rodgerért, amikor is kiderült a kommentelő válaszából, hogy nem a személy, hanem a problémakör az, ami valójában érdekli őt.

Az előkészületek során azt is boncolgattátok, kinek milyen szerepe volt abban, hogy egy frusztrált fiatalból tömeggyilkos lett?

Sokat beszélgettünk erről. Az egyes jelenetekben próbálunk rávilágítani arra, kinek hol van a felelőssége. Elliot maga szinte mindenkit felelősnek tartott a környezetében, ami nyilvánvaló túlzás. Az is foglalkoztatott minket, hogy ha találkoznánk egy olyan fiúval vagy lánnyal, aki hasonló problémákkal küzd, akkor vajon mivel segítenénk, illetve mivel rontanánk a helyzetén. Egyáltalán észrevesszük-e, ha valami komolyabb gond van, vagy csak azt gondoljuk, egyszerűen egy olyan életfázisban van, amin mindannyian keresztülmegyünk.

Úgy látod, van megoldás, létezik valós segítség, ha egyszer valaki már majdnem elment a falig?

Nagyon káros lenne kijelenteni, hogy valakin nem lehet segíteni, ahogyan az is, ha megállapítanánk valakiről, hogy menthetetlen. Elliot példája kemény dió, hiszen hatéves kora óta járatták pszichológushoz a szülei. Természetesen adja magát a kérdés, hogy egy szakember miért nem tudott segíteni? Tudjuk, hogy Elliot mindenképpen szeretett volna külső segítséget kapni, meg tudta fogalmazni, mi a problémája, szembe is tudott nézni vele, de megoldani már nem tudta azt. Az sokkal veszélyesebb, ha valaki nem ismeri fel a bajt, nem kér segítséget és magában őrlődik, ami sokkal súlyosabb frusztrációhoz vezet.

Szerző: Dorogman Hédi

 
 

Kapcsolódó anyagok