Őszintén magáról vall, lemeztelenedve – Interjú Pokorny Liával

2018 március 21. szerda, 7:00

Pokorny Liát Bóta Gábor kérdezte.

Pokorny Lia amikor a legnagyobb fájdalom kellős közepén vergődik, amikor azt érzi, hogy a lelkét véresre cafatolják egy nagy késsel, annyira fáj valami és miközben ül vonyítva a fájdalomtól, arra gondol, hogy aha, a keze akkor éppen így van most, az arca hogyan áll.

Ahogy azt is figyeli, milyen az, amikor gyakorlatilag levegőt nem véve, tátott szájjal zokog vagy némán sikít és közben kívülről vizsgálja magát, jegyzeteli az agya a gesztusrendszert, az állapotot, a testtartást. Ezt mind elraktározza, miközben belehal a fájdalomba. Ez egy agyrém! Nagyon durva érzés, mondja a Centrál Színház kiváló színésze.

Pokorny Lia

Az interjút a Fuhu.hu-val együttműködésben jelentetjük meg.

– A Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámában, egy hihetetlenül energikus, életerős, hittel teli nőt jatszol, aki valószínűleg sok mindenben azonos veled. Így van ez?

– Nagyon sokan nem veszik észre, hol van improvizáció, hol van írott szöveg és hol kezdődik a szerep. Még az ismerőseim közül is jónéhányan azt gondolták, hogy ez az én történetem, az én életemről írták. Mondtam valakinek például, hogy, de hát tegnap jártál nálunk, találkoztál édesanyámmal, láttad, hogy nem olyan, mint akiről a darabban szó van. Erre azt felelte, hogy Jézusom, tényleg!

– De akkor miért érezhetjük ennyien, hogy a darabbeli nő élete igencsak közel áll hozzád?

– Mert hiába az írott szöveg szerint nem rólam van szó, mégis annyi mindennel találkozom a darabban, amivel párhuzamosan megy az én történetem. Valóban nem feltétlenül tudom különválasztani a saját énemet és a szerepet. Mint amikor általában a színész fölvesz egy jelmezt, fönt áll a partnerekkel a színpadon és ezzel mégiscsak el van választva a nézőktől. Ez az előadás viszont olyan, mint egy önvallomás a nézők között.

– Hangsúlyozottan civilben vagy, farmerben és ingben, mintha otthon lazán elkezdenél magadról mesélni valakinek.

– Igen, és az, hogy a nézőkkel folyik az improvizáció, azt hiszem, méginkább ráerősít erre. Engem kimondottan segít, hogy civilekkel játszom, igen nagy felelősség, hogyan szólok hozzájuk. Óriási koncentrációt igényel, hogy ne engedjem el a nézőket, megállás nélkül velük kell kommunikálni. Tartani kell őket a tenyeremen. Azok, akiket kihívok játszani, minden áldott este mások, más személyiségek, teljesen máshogyan kell hozzájuk szólni. Kicsit sem érezhetik azt, hogy ők ott állnak nagyon hülye helyzetben és nekik valamit csinálniuk kell.

Illatszertár / Centrál Színház

 

– A nézőkkel tulajdonképpen a szerepbeli családod tagjait játszatod el.

– Így van, olyan mintha belekóstolhatnának az én életembe. Miközben a közönség tagjaiban, azt hiszem, nagyon felfokozott az izgalom, hogy úristen őket ne hívják ki. Az sem mindennapi, hogy közöttük állva annyira megnyílok, hogy mindenképpen én vagyok ott, az én könnyeim potyognak. Szerintem egészen különös érzés lehet, ha valaki ennyire őszintén magáról vall, lemeztelenedve. Nem választ el minket színpad, hiszen gyakran megyek le a nézőtérre, és megengedem, hogy a néző akár tíz centire tőlem lássa a könnyeimet és a szemébe nézek.

– Téged ilyen szituációban nem zavarnak a nézők? Vagy éppenhogy segítenek? Hiszen tőlük valóban néhány centire tényleg akár elbőgöd magad, ami vitatható is lehet, hiszen szokták azt mondani, hogy ne a színész sírjon, hanem a néző. Többféle baj is lehet a sírásból, például elmosódik a sminked.

– Jaj, az nem érdekes! Ebben a darabban belekukkantunk abba, hogy egy emberben milyen felkavaradások, fájdalmak vannak, de utána én magam oldom ezt azzal, hogy na haladjunk, menjünk tovább, nincs nagy baj, kicsit a kelleténél talán többet vallottam magamról, de nem maradunk ebben benne, nem sajnáljuk magunkat. Ettől valahogyan a nézők is átadják magukat azoknak a pillanatoknak, amikor én kinyitom azt a dobozt, amit az ember jó mélyen el szokott zárni magában, hogy elássa azokat a csúnyaságokat, amik benne maradnak, mint sérülések. Szerintem ezért a bátorságért nagyon hálás a közönség.

– Ilyenkor előjönnek belőled azok a dolgok, amiken egykor bőgtél az életben?

– Persze, húha!!! Én megengedem magamnak az életben is, hogy sírjak. Hogy mikor sírtam, azokat a nagyon komoly dolgokat most nem fogom elmondani, azok az én titkaim. A színpadon pedig nem a titkaim, amikor más szavak mögé rejtem őket. Amiket a nézők megtapasztalnak aznap este, azok az én fájdalmaim, az én félelmeim, de nem az én szavaim, nem az én történetem. Én a tehetetlenség miatt tudok sírni, csalódás után tudok sírni, ha nagyon elfáradok, akkor is tudok. Ha régóta nem mozdul egy élethelyzet és nem érzem magam jól benne, akkor a kétségbeeséstől tudok sírni. Valószínűleg ezért nem raktározom magamban annyira a fájdalmakat. Közben pedig mégsem mondhatom, hogy nem, mert mindennek, így például annak is, hogy most rekedt vagyok, vizsgálom az okát, érdekel, hogy a hangszálaimmal miért küszködöm hetek óta, hiszen ennek is nyilván oka van.

Sok hűhő semmiért / Centrál Színház / Fotó – Horváth Judit

– Neked tudom, hogy van egy olyan elméleted, ami szerint minden ami történik, úgy jó, ahogyan van és mindennek megvannak a maga tanulságai, ezek alapján pedig tovább lehet lépni. Akkor viszont miért kell sírni, hiszen így akár az is teljesen jó lehet, hogy történik valami rossz, mert annak alapján majd át lehet lavírozni valami jóba.

– De a rossz nem azért jó, mert jó. Hanem pont a fájdalom az, ami présel téged egy helyzetbe. Nem akarsz kimozdulni mondjuk egy állóvízből, ami már nem okoz örömet. Akár azért nem hozod meg a döntésedet, mert miatta sok mindenről le kellene mondanod. Az ember iszonyú fájdalmakat él át, de éppen ezek segítenek abban, hogy te a helyes útra terelődj. A fájdalom könnyeket csal a szemedbe, nem kell úgy csinálni, mintha a fájdalom nem fájna. Nem kell úgy csinálni, mintha egy krízishelyzet boldoggá tenne. A hatása lehet jó, az, hogy nagyon sokat tanulsz belőle. A fájdalmat nem tudod megspórolni.

– Amikor az Új Színházban változott a vezetőség, és számodra és még többek számára elfogadhatatlan volt, amit képviselt, akkor te voltál az első, aki azt mondtad, hogy eljössz a színháztól. Nem nagyon maradtál benne abban a szituációban, ami neked elfogadhatatlan volt.

– De attól még ez fájt, nem okozott örömet, hogy ez a helyzet kialakult. Ez amúgy egy jó példa, ebben az esetben is sírtam és nem azért, mert nem tudtam, hogyan döntsek, hanem mert túl sok emlék tolult fel bennem, ott volt mögöttem az Új Színházban tíz év és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Miközben ott kellett hagynom egy csomó mindent, ami igen fontos, értékes volt. Ez engem egy új útra terelt, hiszen abban a szituációban nyilván nem lehetett maradni.

– Voltak, akik maradtak, olyanok is, akik valószínűleg nem értettek/értenek egyet az új irányzattal.

– Én nem török pálcát fölöttük, pedig sokan megtették. Azt hányták a szemükre, hogy miért mem bizonyították be, hogy a helyzet tarthatatlan. Közben pedig senki nem kínált nekik munkát, azt kívánták volna tőlük, hogy az utcára kerülve bizonyítsák be, hogy tarthatatlan a helyzet. Tény, hogy egy ilyen szituációban az ember mem tudhatja, hogy lesz- e munkája vagy sem. Nekem mégis nagyobb esélyem volt erre, mint sokaknak, akik ott maradtak.

– De akkor egyedül nevelted a fiadat. Azért jókora kockázat volt, hogy meg tudtok- e élni.

– Igen, egy kisgyerekkel azt mondtam, hogy neki indulok a világnak, eltartom az anyukámat és fizetem a hitelemet.

– És már középkorú színésznő voltál, aki után azért nem kapkodnak annyira, mint a fiatalok után.

– Ez így van, abban a pillanatban valóban nem tudtam, hogyan lesz. Nem tudhattam, hogy Puskás Tamás hetekkel később azt mondja majd, hogy gyere, van egy szerepem és utána pedig azt, hogy gyere, szerződj le a Centrál Színházba.

– Ha nem jössz el az Új Színházból, akkor valószínűleg nem mondja ezt.

– Nyilván nem. Hozzáteszem, hogy a Csillag születik zsűrijébe is azzal hívtak, hogy hallották, eljövök az Új Színháztól.

– Ez szolidaritás is volt?

– Azt érzem, hogy volt ebben az is. Ha az ember úgy érzi, hogy menni kell és meg is meri ezt a lépést tenni, és ezzel maga mellett voksol, akkor valószínűleg jönnek lehetőségek.

– A megrázkódtatásból aztán, gondolom, valami tovább tud épülni a színpadon, hiszen a színész a saját anyjának a halálából is profitál, bármilyen csúnyán hangzik is ez.

– Ez így van. Olyan mintha lenne egy könyvtár az ember fejében az emlékekből meg pillanatokból. Amikor az ember a legnagyobb fájdalom kellős közepén vergődik, amikor azt érzed, hogy a lelkedet véresre cafatolják egy nagy késsel, annyira fáj valami és miközben ülsz vonyítva a fájdalomtól, arra gondolsz, hogy aha, a kezem akkor éppen így van most, az arcom hogyan áll, ahogy azt is figyelem, milyen az, amikor gyakorlatilag levegőt nem véve, tátott szájjal zokogok vagy némán sikítok és közben kívülről vizsgálom magam, jegyzeteli az agyam a gesztusrendszert, az állapotot, a testtartást. Ezt mind elraktározod, miközben belehalsz a fájdalomba. Ez egy agyrém! Nagyon durva érzés. És mégis arra gondolsz, hogy ez egyszer még jó lesz valamire a színpadon.

Jó emberek : Centrál Színház / Fotó – Horváth Judit

– És meg is tudod mondani, hogy ebben és ebben a szerepben mi az, ami visszajött abból, amit valaha átéltél?

– Persze, ez olyan, mint egy érzelmi gardrób, arra gondolok, hogy na melyiket akasszam le?

– Nem rettentél meg időnként magadtól?

– De, ez kicsit olyan, mintha megbolondultál volna. A színpadon is ugyanezt éled meg, hogy egyszerre vagy kint és bent. Különösen figyelnem kell a monodrámában, ahol civilekkel kell improvizálnom, hogy el ne veszítsem a darab fonalát, mert a nézők akár más irányba is terelhetnék a darabot.

– Az improvizációs készséged nagy része nyilván a Beugró című tévéműsorból adódik, ami merő improvizáció és te vagy benne az egyetlen nő.

– Voltak vendégek, kolléganők, de én maradtam. Hát igen, így függnek össze a dolgok. Amikor felhívott Kapitány Iván, hogy menjek el a Beugró válogatására, akkor azt gondoltam, hogy Jézusom, én nem tudok improvizálni. Amikor Bácskai Juli hívott a pszichoszínházába, hozzá sem akartam elmenni azzal, hogy nekem ez nem megy. Ő pedig mondta, hogy azért próbáljam meg. Ezt a monodrámát biztosan nem tudtam volna megcsinálni, ha nem lett volna ez a sok-sok tapasztalat a Beugróban mögöttem. Nem nagyképűség részemről azt mondani, hogy ezt a darabot Magyarországon nagyon kevesen tudnák előadni. És nem azért, mert ne tudnák eljátszani a szerepet, rengeteg csodálatos színésznő van. De szükség van ahhoz magabiztosságra, hogy civil emberekkel improvizáljak. És arra is szükség van, hogy ezt a nézők elfogadják, akiknél nyilván beugrik, hogy ja, ez az a színésznő, aki a tévében improvizálni szokott. És ez nekik is biztonságot ad, bizalomérzetet kelt bennük, ami nem lenne, ha nem lett volna ez a tévéműsor.

– A Csillag születik pedig az országos ismertséget hozta meg neked. Még akkor is, ha esetleg az a műsor nem egyezett az ízléseddel.

-Én nem vagyok téves, az nekem egy kaland volt. És közben ne felejtsük el azt, hogy a Csillag születikkel nekem akkor hihetetlen ajándékot adott az élet. Nyilván egy színésznő leginkább Lady Machbethet szeretne játszani, nem feltétlen zsűritagként akar mutatkozni a tévében. Én mégis hálás vagyok ezért a lehetőségért, mert ettől megszűnt bennem az a félelem, hogy miből fogunk élni. Már bocsánat, de ez is egy valós félelem volt akkor. Azt se tudtam, hogyan lesz tovább az életem és egyszer csak egy ilyen igencsak nagy mentőövet dobott az élet. Az pedig nagyon fontos, hogy az ember ott legyen a televízióban, mert lehet valaki fantasztikus színész, ha nem látják a képernyőn, sokkal kevesebben fognak bemenni miatta a színházba, pedig lehet, hogy csodákat jatszik a színpadon. Engem az élet megkínált egy olyan lehetőséggel, ami azt mondta, hogy figyelj, neked a további életedhez az szükséges, hogy te a televízióból ismert legyél. Én elég sok karitatív dolgot szoktam csinálni és eléggé csapatjátékos vagyok. Társulatban létezem. Nekem lényeges az, hogy promotáljak fontosnak tartott produkciókat, kollégákat.

Függöny fel! : Centrál Színház : Fotó – Blaskovits Eszter

– Húzónév lettél…

-Igen, és ez felelősség, nem öncélú dolognak tekintem, hogy ez nekem jár.

-Tehát például partnereidnek lehet választani kevésbé ismert színészeket, miattad bejönnek az előadásra, és akkor őket is megismerik?

-Pontosan, és ugyanígy, fontos dolgok mellé lehet állni, mert jobban odafigyelnek arra az emberre, akit már a televízióban láttak.

-Mik mellé álltál oda?

-Résztvettem egy fogyatékos gyerekek melletti kampányban. Van egy jótékonysági alapítványunk, ennek égisze alatt el szoktunk menni Monorra, a roma telepre, sportnapokat tartani.

-Kikkel?

-Például Papp János kollégámmal és több civil barátommal, orvosokkal, közgazdászokkal… összeálltunk, és velük csináltunk egy jótékonysági alapítványt. Élelmiszegyűjtést is szervezünk. Amikor csak lehet, ilyen dolgokat vállalok.

-A politikai nem érdekel?

-Politizálni azért nem szoktam, mert nem tudok jól. Mindig olyasmit keresek, amihez értek. Nem tudom jól forgatni a szavakat. Nem véleményem nincs, hanem a szavaim nincsenek meg hozzá. Inkább azokat a dolgokat keresem, amikhez tudok értelmesen, ügyesen, tehetségesen kapcsolódni.

-Azon kevés színészek közé tartozol, akik azt mondják magukról, hogy szakmai szempontból rendben vannak?

– Igen. Figyelj, mondhatnám azt, hogy milyen jó lenne még forgatni nem tudom hány filmet. De nincs bennem sóvárgás, nagy hiányérzet, hogy ez kéne még, meg az kéne, mert nagyon sok mindent csinálok

Szerző: Bóta Gábor

Az interjú a Fuhu.hu-val együttműködésben jelent meg.