“Úgy dolgozunk együtt, mint két színésznő” – Interjú Egri Katival és Egri Mártával

2018 március 26. hétfő, 7:30

Az Élet.történetek.hu című sorozat első darabja két monodráma, amelyet két testvér játszik: Egri Kati és Egri Márta. A Vaskakas Bábszínházban kérdezte őket Jászay Tamás.

Egri Kati és Egri Márta

Egri Kati és Egri Márta

– Mindkettejük háta mögött meglehetősen kalandos pálya áll, sok színházban megfordultak, de sehol sem töltöttek túl sok időt. Amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végeztek, gondolkodtak azon, vajon hol lesznek néhány évtized múlva?

Egri Márta: Nem foglalkoztam ezzel akkor, mert nagyon simán ment minden. Elsőre felvettek a főiskolára, aztán a Vígszínházba kerültem gyakorlatra. Utána rögtön le is szerződtettek, és azt hittem, innen megyek nyugdíjba, de nem bánom, hogy nem így lett! (nevet) Akkoriban nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki átszerződjön másik színházba, nem volt ez divat.

Egri Kati: Nem csupán divat nem volt, de teljesen más volt a színházi rendszer is. Én se gondoltam volna, hogy ilyen változatos lesz a pályám, bár a felütés sejtetett valamit. Ádám Ottó, a Madách Színház akkori igazgatója szerette volna, ha oda szerződöm, de az osztályfőnököm, Horvai István négyünket a Vígszínházba vitt gyakorlatra. Ahová Várkonyi Zoltán végül nem ajánlott szerződést, mert akkoriban túl sok fiatal színésznő volt ott. Szóval egy pofonnal indult a pályám, de aztán jött Veszprém, a Nemzeti, Szolnok, és egyáltalán nem baj, hogy így alakult: úgy éreztem, hogy a Madách, ahol tárt karokkal vártak, akkor nem a legjobb formáját futotta.

– Néhány év után aztán mindig váltottak: hol a színház ment ki maguk alól, hol úgy döntöttek, hogy tovább lépnek. Mindketten nyughatatlan személyiségek?

Egri Márta: Rendkívül nyugodt nőnek ismerem magamat, de időnként rácsodálkozom, hogy mire vagyok képes, ha elszakad a cérna. Ha valami véget ér, képtelen vagyok maradni. Mai fejjel persze nem is értem, hogy volt bátorságom újra és újra a semmibe ugrani: én sosem azért hagytam ott egy színházat, mert várt egy új szerződés, hanem azért, mert elegem lett és mozdulni kellett.

Egri Kati: Azt hiszem, ez az igényességről inkább árulkodik, mint a nyughatatlanságról. Ha valami nem megy, azt nem kell erőltetni, mert romboló hatása tud lenni. Ha egyforma szerepeket bíznak az emberre, ha egyfélét gondolnak rólam, de én meg mást gondolok magamról, akkor menni kell, nincs mese. És meglátszik a játékon, ha valaki mégis marad: nem lehet büntetlenül megelégedni, miközben többre képes az ember.

Egri Kati / Élet.történetek.hu / Szentendrei Teátrum – Orlai Produkció / Fotó: Takács Attila

Egri Kati / Élet.történetek.hu / Szentendrei Teátrum – Orlai Produkció / Fotó: Takács Attila

– Annak, hogy nővérekként ketten állnak egy színpadon, van némi bulváros pikantériája, de engem a dolog szakmai része érdekel. Játszottak együtt A kripliben, a Doloresben…

Egri Kati: …meg először 1985-ben, a Vízkeresztben, ahol Márti volt Olivia, én pedig a belé szerelmes, fiúnak öltözött Viola.

Egri Márta: Kevésszer játszottunk együtt színpadon, de ezt tudatosan is alakítottuk így. Nem azért, mert nem szeretünk együtt lenni, hanem mert például bántott, ha összekevertek minket, holott teljesen más alkatok vagyunk. A közös munka meg hol jó, hol kevésbé jó. Úgy dolgozunk együtt, mint két színésznő, nem úgy, mint két testvér.

Egri Kati:  Igen, a próbák elején persze van erről poénkodás, de aztán beindul a munka és mindenki megfeledkezik erről.

– Arra gondoltam valójában, hogy lehetnek olyan kérdések, amiket könnyebb megbeszélni így. Vagy éppenséggel nehezebb?

Egri Kati:  Semmit sem szégyellünk megmondani a másiknak. Igen, igényesebbek vagyunk egymással szemben, talán épp azért, mert nagyon jól ismerjük egymást. Lehet, hogy más észre se veszi, ha valami nem stimmel, de mi igen, és azt meg is mondjuk. Ha tetszik, ha nem.

– Márta pályáján az egyszemélyes előadóest többször előkerült már, Katién még nem.

Egri Kati:  Igen, nekem az Élet.történetek.hu Levél apámhoz című monológja az első. Mindig érdekelt a műfaj, csak hát féltem egyedül a színpadon!

Egri Márta: Pedig hányszor jöttél remek ötletekkel, de egyiket se csináltad meg végül…

Egri Kati:  Most már átestem a tűzkeresztségen, elmúlt a rettegés. Tény, hogy van egy speciális készülési mód a monodráma esetében, aztán a színpadon is rettenetesen magabiztosnak kell lenni. Ma már élvezem, amitől a leginkább tartottam az elején, hogy ti. nincs partner a színpadon, hiszen ő is hibázhatna… (nevet)

Egri Márta: A Karády-estem volt az első önálló fellépésem. Válás után voltam, és valahogy kijött ez belőlem. Így lettem a magam pszichológusa, amikor Karády-dalokból összeállítottam egy műsort a férfi-nő kapcsolat különböző állomásairól. Aztán néhány éve ott volt a Kalauz Jutka is. Abban, hogy ne féljek attól, hogy egyedül állok a színpadon, sokat segített a Budapesti Kamaraszínházban Ruszt József mellett töltött hat év. A közönség itt szó szerint karnyújtásnyi távolságra ült tőlem, vagyis ezt az intimitást nem csupán megszoktam, de egyenesen megszerettem. Rájöttem, hogy ilyen közelségben sokkal személyesebb a kapcsolatom a nézővel, ami erőt és nyugalmat is ad.

Egri Márta / Élet.történetek.hu / Fotó: Takács Attila

Egri Márta / Élet.történetek.hu / Fotó: Takács Attila

– Az előadást Cseh Judit rendezte. Hogyan kell egy monodrámát próbálni?

Egri Márta: A monológ egységekből áll, a próbák alatt elemeztük és rögzítettük a határokat. Juci abban segített rengeteget, hogy szituációba tegyük a részeket és az egészet is. A valódi feladat pedig az volt, hogy ne csak egy-egy figurát játsszunk, hanem személyessé tegyük az alakokat.

Egri Kati: A próbák kezdetére már nagyjából tudtuk a szöveget, ami sokat segített. Az én beszélőm ráadásul csapong rendesen, ahogy egyre mélyebbre hatol az emlékeiben. Olyan ez, mint amikor beszélgetünk, és egyszer csak azt mondom: „Hol is tartottam?” Azt hiszem, mindkettőnknek sokat segítene, ha a színpadon volna egy riporter, aki a kérdéseivel tovább lendíti a történéseket.

Egri Márta: Ezek a monológok a jelen formájukban olyan irodalmi szövegek, amik sokat őriznek a beszélt nyelvi forrásukból, hiszen mindegyik egy-egy létező, még ma is élő ember élettörténete. Ami a valódi kihívást jelentette, az a két műfaj közötti határ kitapogatása.

– Milyennek látják a két nőt, akit el kell játszaniuk?

Egri Kati: Az enyém éveken keresztül szorgalmasan írja a leveleket az apjához, és a mesélés közben lassan maga is megöregszik. Igyekszem magamra húzni az alakját, de néha ez nagyon nehéz. Szaggatott, zaklatott, felkavaró történet bontakozik ki a szavaiból.

Egri Márta: A Nővérek című monológ egy bizarr szerelmi háromszögről tudósít. Ebben a karakterben az lepett meg leginkább, hogy milyen kendőzetlen természetességgel képes kimondani azt, hogy a nővére férjébe szeretett bele. És hogy mi a tanulság? Talán annyi, hogy minden előfordulhat az ember életében, még olyasmi is, amire egyáltalán nem számítunk.

Kérdezett: Jászay Tamás / vaskakas.hu