“A Kafka a tengerparton egy provokatív szellemi kaland” – Interjú Szikora Jánossal

2018 április 11. szerda, 7:00

Április 7-én mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház a világhírű japán szerző, Murakami Haruki Kafka a tengerparton c. regényének színpadi adaptációját. Az európai ősbemutatóról, valóság és álom határáról, a rejtélyes mű titkáról mesélt Szikora János, az előadás rendezője.

Szikora János / Fotó: Simon Erika

Szikora János / Fotó: Simon Erika

Ajánló a darab elé:

A tizenöt éves Kafka Tamura elszökik tokiói otthonukból, hogy elmeneküljön apja szörnyű oidipuszi átka elől. A gyengeelméjű Nakata úr nem tud írni-olvasni, de beszél a macskák nyelvén és képes fordítani az emberi sorson. Kafka és Nakata története összefonódik. Álom és valóság, végzet és mítosz. Semmi sem az, aminek látszik. Ki vagyok én? Elmenekülhetek-e a sorsom elől, vagy a génjeimben ketyeg, mint egy időzített bomba?

A történet szellemi kalandra hívja mind az alkotókat, mind a befogadókat. Arra tanít, hogy az ember a világot ne sablonokba merevedve nézze, hanem fogadja el, hogy ez egy végtelenül szövevényes, összetett organikus rendszer, aminek a megértéséhez nem elég klisékben gondolkodni és rávilágít arra, hány és hányféle út nyílik előttünk, ha hűvös nyugalommal és bölcsességgel elfogadjuk a világ rejtélyeit.

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Murakami Haruki, a regény írója élő titok és legenda. Könyvei és történetei Japánban és nemzetközileg is bestsellerek, műveit 50 nyelvre fordították le, melyeket több millió példányban adtak el világszerte. Murakami írásaiban többségében első szám első személyű elbeszélési módot használ. Témáiban s könyvei címeiben is gyakran rejt el zenei utalásokat. A norvég erdő című regénye például egy azonos című Beatles-számra utal, s a dalnak a könyv cselekményében is fontos szerepe van.

Szereplők: Nagy Péter, Gáspár Sándor, Andrássy Máté, Tóth Ildikó, Varga Gabriella, Kiss Diána Magdolna, Lábodi Ádám, Hirtling István, Derzsi János, Pálya Pompónia.

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Interjú Szikora Jánossal:

Mi volt az az erős primer benyomás, ami miatt vonzóvá vált a darab annyira, hogy a színrevitel mellett döntött?

Szövevényes a döntés háttere, nem köthető egyetlen mozzanathoz, sőt nem is tudom, hogy voltam-e már hasonló bonyolult helyzetben. Az első olvasat után dac volt bennem, hogy én ezt nem akarom megrendezni, mert nem értem. Magamban úgy fogalmaztam, hogy ez egy olyan krimi, ahol úgy keressük a gyilkost, hogy még abban sem vagyunk biztosak, egyáltalán gyilkosság történt. Ez a nonszensznek ható megállapítás átfordította bennem a kezdeti taszítást vonzódássá, elkezdett provokálni és provokatív módon vonzani. Mindig is izgattak azok a szellemi kihívás elé állító darabok, amelyek mozgósítják mindazt a tudást, amit magamba szedtem, folyamatos kérdésekkel bombáznak, és egy pillanatig sem hagynak nyugodtan. A Kafka a tengerparton ilyen, egy provokatív szellemi kaland.

Szükséges-e ismernünk a japán kultúrát ahhoz, hogy teljes legyen a befogadás élménye? Birtokunkban kell-e lennie bizonyos kulturális kódoknak?
Pontosan ennek a kérdésnek estem bele a csapdájába a kezdetek kezdetén. Nagyon sokat foglalkoztam Misima Jukióval, az ő darabjait nem lehet megrendezni a japán kultúra minimális ismerete nélkül. Azt gondoltam, hogy ez így van Murakami Haruki esetében is, de elég gyorsan rá kellett jönnöm, ez nála nem így működik, sőt az ember hiába próbálja ráerőszakolni azt, amit a japán kultúráról tudni illik, az lehullik erről a darabról. Murakaminál szándékos a japán tradícióktól való tendenciózus távolságtartás. A titok kulcsa nem a japán kultúra ismerete.

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Mi a titok kulcsa? Hogyan lehet fogást találni egy érzelmekre, érzékekre építő történeten?
A világra való nézésünkben. Arra tanít, hogy az ember a világot bonyolultan nézze, ne sablonokba merevedve, hanem fogadja el, hogy ez egy végtelenül szövevényes, összetett organikus rendszer, aminek a megértéséhez nem elég klisékben gondolkodni. A világra való nézésünkben van a kulcs, amivel a titka is megfejthető.

Fontos-e, hogy egyértelmű határokat húzzunk a darabbéli álom és valóság között?
Az álom és a valóság tulajdonképpen olyan mátrixok, amelyek átjátszanak egymásba, pusztán az a kérdés, hogy ezekben a mátrixokban a tudatunkkal, az érzékszerveinkkel vagy pedig a tudatalattinkkal közlekedünk.

Ebben a mátrixban mennyire megragadhatók a szereplők?
Ez azért érdekes, mert a darab szereplői, talán csak kettőt kivéve, olyanok, mintha egy tévé-szappanoperából jönnének, annyira egyszerűek és profánok. De a szerző nagy csavarja ott van, hogy ezek a figurák egyszer csak macskákkal találkoznak a parkban és elkezdenek beszélgetni velük. Vagy a KFC-plakátról ránk mosolygó öregúr lelép a reklámfelületről és belép a történetbe, vagy Johnnie Walker címkefigurája egyszer csak egy sorozatgyilkos képében jelenik meg. Ezek a figurák azért keveredhetnek a valóságos szereplőkkel, mert a képzelet és a valóság közötti határvonal Murakami Harukinál nem létezik.

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Kafka a tengerparton / Fotó: Vörösmarty Színház

Egyértelműen Kafka körül gyűrűzik a történet?
Ő a címszereplő, és minden körülötte zajlik. Egy 15 éves fiú, aki a születésnapján megszökik az apjától, nekivág a világnak, azonban mire a történet végére érünk, egyre erősebb az a benyomásunk, hogy ez a fiú már az első pillanatban is sokkal idősebb volt, és ez egy meglehetősen érett ember önreflexiója saját magára. Noha a darab „reálisnak” nevezhető története csak néhány hetet ölel fel, ezalatt annyi minden történik Kafkával kívül és belül, amit más ember évtizedek alatt él meg. Az egésznek van egy önreflexív folyamata, végtelenül izgalmas, ahogy sajátos helyzetekben rávilágít arra, hány és hányféle út nyílik előttünk, ha hűvös nyugalommal és bölcsességgel elfogadjuk a világ rejtélyeit.

Kérdezett: Kovács Emőke / Vörösmarty Színház

 
 

Kapcsolódó anyagok