“Vagy a teknős-mentés…” – Interjú Bodor Panna végzős dramaturghallgatóval

2018 április 13. péntek, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén dramaturg osztály is végez. Ismerjék meg Jákfalvi Magdolna, Upor László és Kárpáti Péter tanítványait, elsőként Bodor Pannát.

Rájöttél-e már, hogy mit csinál egy dramaturg?

Bodor Panna: Egyszerre kell tudni a nagyon apró részletekre figyelni és aztán hátrébb lépni, a nagy egészet nézőként is szemügyre venni. Ez talán a legnehezebb része: a hátralépés. Ha a fodrász kérdezi, hogy mit csinálok, mostanában már nem szoktam elmondani, inkább kitalálok egy másik foglalkozást. Voltam már újságíró, politikus, bölcsész.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy érdekel a dramaturgság?

Bodor Panna: Tizenhat évesen. Valahol hallottam erről, és gyorsan utánanéztem, írtam a Dramaturgok Céhének is emailt, amiben tanácsot kértem.

És kaptál választ?

Bodor Panna: Igen, két dramaturg is válaszolt. Alapvetően azt írták, hogy először el kellene végezni valami bölcsész szakot, és utána próbáljam meg, valamint menjek sokat színházba. Így aztán elkezdtem intenzíven színházba járni. Az egyik ilyen alkalommal találkoztunk mi ketten is először, a Kolibri Színházban. Le voltam nyűgözve, hogy az előadás után egy igazi, élő dramaturg beszélget velünk, annyira, hogy meg se mertem szólalni. Utána odamentem hozzád, és számot cseréltünk. Szóval te is tehetsz róla, hogy dramaturg lettem. És volt egy próbafolyamatom még a Krétakörrel, A szabadulóművész apológiájának volt ez az egyik része, amiben szerepeltem, ennek is nagy szerepe volt.

Bodor Panna / Fotó: Éder Vera

Még középiskola alatt?

B. P.: Igen, tízedikben, talán. A tavaszi szünetben pár hétig csak próbálnom kellett és csak színházzal foglalkozni. Hatalmas élmény volt, hogy kiszakított minden másból.

Viszont amikor érettségiztél, nem indult dramaturg-osztály…

B. P.: Elmentem a Mu Színházba önkéntesnek, szerencsére két hónap után felvettek marketingesnek és közönségszervezőnek. Ott töltöttem egy évet, utána pedig a Katona József Színházban voltam az ifjúsági program projekt-koordinátora és alkalmanként színházpedagógus. Ennek az évadnak a végén volt a felvételi a Színművészetire.

Az volt a jótanács, hogy érdemes lenne a bölcsészkarra menned. Miért nem mentél?

B. P.: Nem akartam fizetős féléveket elveszíteni. Úgy voltam vele, hogy egyszer megpróbálom a felvételit, aztán ha nem vesznek fel, majd akkor.

Volt B terved?

B. P.: Kettő is. 120 órás drámapedagógia tanfolyam itthon, vagy a teknős-mentés Görögországban.

És feladtad a teknős-mentést?

B. P.: Valami ilyesmit szívesen csinálnék egyszer, nagyon messze.

Igen, ez alighanem jobb lehet, mint télen-nyáron egy fekete teremben ülni mesterséges fények közepette.

B. P.: Hát igen.

Hogy emlékszel vissza a felvételire? Volt olyan pillanata, ami nagyon emlékezetes?

B. P.: Mind a három forduló elég élesen megmaradt, mert végtelenül rettegtem. Az utolsó forduló utolsó beszélgetése – ahol már csak osztályfőnökök voltak jelen és Novák Eszter meg Ascher Tamás – például nagyon emlékezetes. Azt éreztem, hogy ízekre szednek, és végig harcolnom kell, mert nem hagyták, hogy azt mondjam, amivel készültem. Aztán Novák Eszter megkérdezte, hogy miért az a fülbevaló van rajtam, és mikor döntöttem el, hogy ez lesz. És ezzel megindult a lavina, nem sokra rá megkérdezte, mikor voltam a legboldogabb eddig az életemben. Emlészem, hosszan ültem némán és azt éreztem, hogy teljesen üres a fejem. Hogy fogalmam sincs. Aztán persze mondtam valamit. És mindennek a végén még el kellett mondanom egy monológot arról, hogy miért lennék jó dramaturg. Mikor ezt a feladatot meghallottam, legszívesebben felálltam és kiszaladtam volna a teremből. Aztán valahogy elvicceltem. Nehezen dícsérem magamat.

Örömteli pillanatra is emlékszel a felvételiről?

B. P.: Upor László osztályfőnökömnél kellett olyan szinopszist írni, amiből a többiek nem jönnek rá, hogy melyik drámáról van szó. Viszont mindennek igaznak kellett lennie benne. És akkor én elég jót írtam a Nóráról, senki se jött rá, csak Upor.

Ha most valaki felkeresne, hogy felvételizni akar, akkor mit tanácsolnál neki?

B. P.: Nem tudom. A felvételinken volt egy elrettentő beszélgetés, ahova eljöttek az előző Jákfalvi-Kárpáti-Upor osztályban végzett dramaturgok közül páran, és megpróbáltak minket lebeszélni a szakmáról. Ennek ott, abban a pillanatban nyilván semmi hatása nem tudott lenni, mert mindenki a versenyben meg az álmaiban pörgött. Viszont most közeledik a pillanat, hogy pályakezdő szabadúszó dramaturgként szembesülni kell annak a nehézségével, hogy akkor most ebből kellene megélni. Nem tudom, lenne-e értelme ezt elmondani. Én akkoriban úgy voltam vele, hogy van egy pipacsos kenyérpirítóm, ha csak pirítóst eszem egész életemben, akkor is megéri, hogy azt csinálom, amit szeretek, és boldog leszek. De már látom, hogy ez nem milyen egyszerű.

Mivel foglalkozol most, és látsz-e biztos munkákat magad előtt?

B. P.: Nemrég fejeztem be egy TIE-darabot, a Bizonyt. Ez a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ és a Mentőcsónak (Manőver) koprodukciójaként jött létre. Improvizációkból írtam. Az egyetemen most rendezek, A pandamedvék törénete amiként azt a szaxofonos meséli el, akinek egy barátnője Frankfurtban lakik című kortárs román Visniec-darabot. Ez volt a legintimebb próbafolyamat életemben. Rég nem éreztem magam ilyen szabadnak íráskor, mint most rendezés közben.

Hogy találtad a darabot?

B. P.: Egyik órára kellett elolvasnom pár éve. Azzal a lendülettel oda is adtam Ballér Biankának és Lestyán Attilának, a most végzős Zsámbéki-Fullajtár-színészosztályból, és mind a hárman beleszerettünk. De akkor még azt gondoltam, hogy majd fogok keresni egy rendezőt. Nyáron rájöttem, hogy rendezni is akarok. Molnár Annát kértem fel, hogy segítsen a látványban, nagyon szeretem, ahogy ő gondolkodik.

Illetve Feuer Yvette társulatával, a Bohócok a Láthatáron csoporttal készülünk egy szlovéniai bemutatóra a testvérkapcsolatról, Szabó Veronika rendezésében, nemzetközi együttműködésben. Ebben szerzőként veszek részt.

Angol nyelvű lesz az előadás?

B. P.: Igen, illetve a magyarországi bemutatóra majd lefordítom. Tavasszal-nyáron a Káva Kulturális Műhellyel is lesz egy munkám, Bertolt Brecht Mahagonny város tündöklése és bukása című darabjából fogunk TIE előadást csinálni.

Elég jó évadnak hangzik.

B. P.: Igen, nagyon jó. De a következőt még nem látom.

A Kerekasztallal kialakult valami hosszabb távon? Ott gyakornok-ösztöndíjat is nyertél.

B. P.: Nagyon szeretünk együtt dolgozni, szoros munkakapcsolatom alakult ki velük. Fognak hívni, amikor lehet, de nem tudnak állandó állást biztosítani.

Egy éve voltál kint Birminghamben öt hónapot. Ott mit csináltál?

B. P.: A Big Brum Theatre in Education Companynél voltam, ők színházi neveléssel, TIE előadásokkal foglalkoznak. Egy első világháborút feldolgozó előadáson dolgoztunk, amit Chris Cooper írt és Richard Holmes rendezett. Előtte azt gondoltam, annyira nyelvhez kötött a szakmám, hogy esély nincs rá, hogy külföldön is lehessen művelni. De a próbafolyamatban annyira egymásra tudtunk hangolódni, hogy hiába nem anyanyelvi szintű az angolom, három hét múlva már a hangsúlyozásban is tudtam segíteni a színészeknek.

Érdekes volt megfigyelni, hogy ők annyira tisztelték a szöveget és a szerzői instrukciót, hogy az első héten a színészek csak az instrukciókat tanulták. Minden úgy történik, ahogy le van írva. Ha gyanítható, hogy hibázott az író, akkor is először kipróbáljuk, meg akarjuk érteni, és ha ez nagyon nem megy, akkor felhívjuk az írót, hogy az ott mi… Itthon könnyen kidobálunk szöveget, csak mert nincs kedvünk megérteni vagy igazán elmélyülni, vagy csak mert úgy haladnánk dinamikusan. De persze ez a túlzott szigor is nagyon fura.

Szeretnél majd visszamenni?

B. P.: Felkértek, hogy írjak nekik egy darabot a következő öt évben, amit nagyon szívesen meg is fogok tenni. Egy-egy munkára szívesen visszanéznék, de nem élnék kint. Hideg és személytelen volt számomra Anglia.

Mi az, amit tudsz hasznosítani abból, amit kint tanultál?

B. P.: Azt hiszem, hogy jobban meg tudom húzni a határaimat, ami ebben a szakmában nagyon szükséges ahhoz, hogy hosszú távon működni lehessen. Ott reggel kilenctől délután négyig volt a próba, és utána mindenkinek volt magánélete. Semmiféle kényszer nem volt, hogy egyfolytában a színházzal kelljen foglalkozni. Már tudom, hogy nem attól lesz jobb egy előadás, ha én 0-24-ben ezen aggódom.

Igen, ez valamilyen gyerekbetegség, amin átesünk mindannyian. Velem is ez volt, aludni se tudtam kezdetben.

B. P.: Na, igen. Én se.

És máshova külföldre mennél?

B. P.: Még az egyetem első évében voltam egy római workshopon, és ott sok országból megismertem színészhallgatókat. Velük nagyon szívesen csinálnék majd valamit.

Mi az, ami a színházi nevelésben érdekel?

B. P.: Azért kezdett el foglalkoztatni, mert megismerkedtem a Káva Kulturális Műhellyel, amikor a Mu Színházban dolgoztam. A résztvevő színháza workshopjukon voltam, ami új irányt mutatott meg akkor a számomra. A Schilling Árpád rendezte Gubancban náluk asszisztenskedtem.

A következő évben a Katonában – miután megtartottam egy feldolgozó foglalkozást a Mizantróphoz kapcsolódóan – odajött hozzám egy velem nagyjából egykorú fiú, hogy mondjam meg, mi a valódi válasz, mi az előadás megfejtése. Megrázott, hogy tőlem várja az „igazságot”, és nem sikerült elfogadtatni vele, hogy mindenki olvasata épp ugyanannyira helytálló lehet.

Most az izgat a legjobban a színházi nevelésben, hogyan lehet meghaladni, hogy a néző csak verbálisan kapcsolódjék, mindössze véleményezővé váljék az előadás során. Ennél őszintébb és intenzívebb részvételt szeretnék felkínálni a szövegeimen keresztül.

A legtöbb TIE előadás alaposan el tud gondolkodtatni valamiről, de gyomron ütni, érzelmileg kibillenteni ritkán sikerül. Érdekel, hogy ezt valahogy ezek között a keretek között el lehetne-e érni.

Volt olyan előadás, hogy azt érezted, a világ hirtelen fordult egyet? Hogy katartikus?

B. P.: Régebben sokkal több ilyen volt. Talán kezdem elveszíteni a felszabadult nézés képességét. De azért szerencsére még mindig akad egy-kettő. Legutóbb a Szabó Veronika rendezte Queendom. Előtte a Kerekasztal egyik előadása, a Kárpáti István rendezte Szélben Szállók. Gimnazistaként a krétakörös hamlet.ws és egy sepsiszentgyörgyi Fösvény a Thália Színházban, Bocsárdi László rendezésében.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor megtudtad, hogy felvettek?

B. P.: Persze. Aznap este derült ki, amikor az utolsó forduló volt. Úgy volt, hogy az aulában este majd kiteszik a neveket. Sokan visszamentünk, és ott vártunk. Éveknek tűnt, mire kijöttek a tanárok. Novák Eszter azt mondta, ha ennyien itt vannak, akkor inkább felolvassuk a neveket.

Klasszikus, mint a színészeknél…

B. P.: A névsor elején vagyok, úgyhogy hamar meghallottam a nevem. Sírtam a boldogságtól, nagyon sírtam. Még ma is talán az az egyik legboldogabb pillanat az életemben, rögtön azután, hogy Oláh Ibolya válaszolt a rajongói levelemre, tinédzserkoromban.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed az elmúlt öt évben?

B. P.: Első évben elvesztettük az egyik osztálytársunkat, Hegede Dorinát. Sokáig hibáztattam magam a haláláért, és ez nagyon sok mindent meghatározott. Az öt év alatt sok mindent megtanultam, és nem a lexikális dolgok a legfontosabbak. Erősebb lettem, felnőttebb. Próbálom a teljesítmény és a bizonyítás elé helyezni a saját mentális és fizikai egészségemet. Kezdetben olyan volt ez az egyetem, mint a Roxfort. Nyilván idealizáljuk az elején, hiszen nehéz bejutni. Aztán belépsz, és minden óra a színházról szól, nincs többé matek. De szép lassan lekerül a piedesztálról, és valóság lesz. Ami már nem olyan különleges, és aminek már jól láthatóak a hibái is. Nyilvánvalóan az osztályfőnökeink Kárpáti Péter, Upor László és Jákfalvi Magdolna voltak a legmeghatározóbbak. Székely Gábor, Lendvai Zsófia, Karsai György, Zsótér Sándor, Janisch Attila és Simányi Zsuzsanna órái, és a velük való találkozás különösen fontos volt nekem.

Mi volt a legnehezebb?

B. P.: Az első három évben folyton bent kellett lennünk, de már dolgozhattunk közben kint, és mindeközben hatalmas volt az elvárás. Nagyon hamar meg kellett osztani az energiákat.

Miben érezted magad nagyon otthonosan, mi volt a leginkább a te tereped?

B. P.: Az adaptálást nagyon élveztem, a Kárpáti-féle impró-félévet is. Minden, ami gyakorlati volt, az jól esett.

Mi fog hiányozni az egyetemről?

B. P.: A közösséghez tartozás nagyon fog hiányozni. A rendszer is hiányozni fog, amit a mindennapokban jelentett. Még a csúnya épülethez is elkezdtem kötődni. Diákként nem éreztem annyira a felelősséget magamon. Érzem a nyomást, hogy most már kész dramaturgnak kéne lenni. Hibátlannak, talán.

Mennyire aggódsz a jövő miatt?

B. P.: Azon aggódom, hogy meg tudok-e élni a dramaturgságból. Elvárom magamtól, hogy ezt egyik percről a másikra megoldjam. Ez nyilván lehetetlen, úgyhogy próbálok türelmes lenni.

Mit csinálsz akkor, amikor véletlenül van egy kis szabadidőd?

B. P.: Otthon sokat festek meg olvasok.

Hogy jött a festés?

B. P.: Írás közben már nehezen engedem el magam, mert nagyon figyelek a formára is. Festeni sosem tanultam, így abban szabad tudok lenni, lazán ki tudom vetni az érzéseimet színekkel és formákkal. Sose gondolom ki előre, hogy mit fogok festeni, csak elkezdem, és kikapcsolok pár órára.

És mit csinálsz a képekkel?

B. P.: Néha egyet-egyet elajándékozok, de alapvetően gyűjtöm őket otthon.

Mi az első emléked, amire vissza tudsz emlékezni?

B. P.: Óvodában egyszer kaptam egy kicsi üvegkacsát egy felsőstől, hogy vigyázzak rá, mert tőle el akarják lopni. Utána soha nem jött vissza érte. Nagyon rá voltam pörögve, egy idő után azt hittem, hogy csak álmodtam, mert úgy elrejtettem, de aztán az üvegkacsa újra előkerült, azóta is megvan.

Van kedvenc könyved?

B. P.: Pont most olvastam egy fantasztikus regényt, Naomi Alderman: The Power. A története, hogy a nők átveszik az uralmat. Arról szól, hogy mindegy, milyen nemű az, akinél a hatalom van, mert aki megteheti, az vissza fog vele élni.

Milyen téma érdekel téged íróként vagy rendezőként?

B. P.: A mentális betegségekről mindenképp szeretnék egyszer egy előadást csinálni, mert tabusítva van ez a téma, pedig rengeteg embert érint. Egyébként meg sok szöveg tud érdekelni. Shakespeare Cymbeline című drámáját például nem értem, hogy miért nem játsszák.

Az interjút készítette: Róbert Júlia

 
 

Kapcsolódó anyagok