“A lelkem mélyén még mindig hobbi-színházcsináló vagyok” – Beszélgetés Sándor Júliával

2018 április 22. vasárnap, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén dramaturg osztály is végez. Ismerjék meg Jákfalvi Magdolna, Upor László és Kárpáti Péter tanítványait, másodikként Sándor Júliát.

Dramaturgnak készültél?

Szerintem nagyon ritka, hogy dramaturgnak készül valaki. Előző félévben volt egy kurzusunk Zsótér Sándorral, aki egyik alkalommal a következő mondattal toppant be a terembe: „Maguk mi helyett mentek dramaturg szakra?” Ezt nagyon találónak éreztem. Mindig sokféle dolog érdekelt, természettudományi tagozaton érettségiztem, aztán bölcsészkarra jártam. Két reális perspektíva volt előttem, a pedagógusi vagy a tudományos pálya. Amikor kamaszkoromban beleszerettem a színházba, először a játék örömére vágytam, de a rendezés lett számomra az igazi, elérhetetlen cél, ami után lehetett nagyokat vágyakozni. Dramaturg szakra is rendező szak mellett jelentkeztem először, már bölcsészhallgatóként. A körülöttem lévők azt mondták, ez olyan dolognak hangzik, amihez lehet affinitásom. Másodszorra vettek fel.

Erősen vágyakozhattál a színház után.

Nagyon vonzott a színházi pálya, de nem gondoltam, hogy ez vágyképnél több lehet. Angol-orosz szakosként szakkollégista lettem az Eötvös Collegiumban, nagyon jó évfolyamunk volt, sok jófej, világra nyitott ember közé kerültem, jól éreztem ott magamat. Volt saját színjátszókörünk, játszottam is benne, vezettem is egy ideig, és amikor már heti három este ott próbáltam, egyértelmű volt, hogy ez egy elég komoly hobbi. Közben a szélesebb értelemben vett színház is érdekelt, a játék hasznosításának lehetőségét kerestem mindenhol. Pedagógia órára az óvodai játékból készítettem kiselőadást, tematikus nyelvfejlesztés órának gamifikációval foglalkozó kurzust választottam, ezekből a mai napig építkezem. Aztán másodéves anglistaként a Collegium csereprogramjával eljutottam az USA-ba egy Beloit College nevű csodálatos helyre, ahol többek között a színházi tanszék kurzusaira jártam. Először akkor, Beloitban láttam színházat hátulról, és az ott töltött félév megerősített abban, hogy ebben a világban jól érzem magam, szívesen mozognék benne otthon is. De ekkor már túl voltam egy sikertelen felvételin, és továbbra sem gondoltam azt, hogy sikerülhet. Csodálatos szerencse volt, hogy épp hazaérkezésem után indult a Katona József Színház ifjúsági programja Végh Ildikó vezetésével és az angol szak dráma és színház specializációja Kállay Géza vezetésével, ahova csatlakozhattam. Mindkét helyen sok inspiráló emberrel és látásmóddal találkoztam. Bölcsészkari tanáraim közül mindenképpen szeretném megemlíteni Pikli Natáliát, Gellért Marcellt, Szigeti Balázst, akik elsősorban Shakespeare-felől közelítve rengeteg fogódzót és inspirációt adtak a drámaolvasáshoz.

Sándor Júlia / fotó: Éder Vera

Gazdag a bölcsészelőéleted. Előny a dramaturg szakon?

Inkább egyfajta biztonságérzetet ad, hogy van egy másik diplomám. Kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak, ha arra gondolok, hogy a színházi szabadúszás egy bizonyos mértékű létbizonytalansággal is együtt jár. Persze attól függően, hogy honnan jön, mindenki hoz magával valamit. A nyelvszakról jól lehet hasznosítani a nyelvtudást, vagy hogy a tudományos írás órákon kaptunk egyfajta eszköztárat a gondolataink strukturálásához. Mindkét helyen sokat kell írni és olvasni, de a megközelítés teljesen más. Bölcsészként például egy drámát lehet a motívumai felől elemezni, színházcsinálóként viszont sokszor inkább a szerepek és a közöttük lévő viszonyok, helyzetek az érdekesek. Hogyha egy színésznek dramaturgként azt mondom, hogy „és egyébként a te szerepeden keresztül fogalmazza meg a szerző a legfontosabb gender-szempontú állításait”, az lehet tök érdekes, egy rendezőnek akár inspiráló is, de nem ad kapaszkodót ahhoz, hogy hogyan lehet az adott szerepet eljátszani. Úgyhogy dramaturg szakon újra kellett tanulnom olvasni és írni. Például a szinopszisírással gyakorolni azt, hogy hogyan lehet egy drámát vagy előadást minél pontosabban és tömörebben összefoglalni.

A dramaturg képzés része az ún. próbakövetés és a szakmai gyakorlat. Melyiket hol „végezted” el, mit adtak ezek neked?

 Első és második félév között, 2013 végén a TÁP Színházba kerültem Vajdai Vilmoshoz próbakövetésre. Ez egy nagyon intenzív időszaka volt a TÁP-nak, ekkor állt össze egy új csapat és hetente egy előadás létrehozása volt a kitűzött cél. A próbakövetésből aztán három évadon át tartó együttműködés lett, ami alatt nagyon sokat tanultam Vilitől és a csapattól is. Az első nagyobb munkám a Korrup Schőn című előadás volt itt, ami egy alkalmi előadásnak indult, és várakozáson felül sikeres lett, most már három éve van műsoron. Izgalmas kihívás volt Milena Marković Babahajó című darabjával is dolgozni, amit a temesvári TESZT fesztiválon (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – a szerk.) láttam először egy szerb társulat előadásában, és az alapján ajánlottam Vilinek. Szakmai gyakorlaton egy évadot töltöttem a budapesti Katona dramaturgiáján, aztán a k2-vel és Benkó Bencével a Hűség című tantermi előadást csináltuk Merle Mesterségem a halál című regényéből. De tulajdonképpen szakmai gyakorlatnak számít a Máli néni dramaturgi munkája is Koltai Gábor mellett Nagyváradon, a Szigligeti Színházban, ahol először tapasztalhattam meg, hogyan működik egy kőszínház. 

Melyik színházi modell áll hozzád közelebb?

Mindig is a független, amatőr, félamatőr forma vonzott jobban, de ehhez hozzátartozik az is, hogy eddig főleg ezen a területen van tapasztalatom. A lelkem mélyén még mindig hobbi-színházcsináló vagyok. Nagyon szeretem a kis közösségeket és a kis közönségeket, mert ott élő kapcsolat tud létrejönni a játszók és a nézők között. Ugyanakkor az is érdekel, ha valami sokakhoz eljuthat. Az egy másfajta kihívás és másfajta felelősség, azzal a nem elhanyagolható előnnyel, hogy nagyobb esélyed van eljutni a munkáddal a nézőkhöz, akiknek egyébként az előadásokat létrehozod. Szeretem azt a szabadságot, amit a független munka ad, és nagyon szeretem azt, amikor olyan emberekkel lehet együtt dolgozni, akik ezt az egészet feltétel nélkül csinálni akarják, függetlenül attól, hogy keresnek-e rajta bármit. Ilyen élmény volt nyáron a Szentivánéji álom a celldömölki Soltis Lajos Színházzal és Nagy Pepével (Nagy Péter István, a III. éves fizikai színházi koreográfus-rendező osztály hallgatója), azóta is töltekezem belőle. De ami ennek a működésnek az előnye, az a hátránya is. Lehet, hogy alkotóként kevesebb kompromisszumot kell kötnöd, de több kompromisszumot kell kötnöd az élettel.

Mit értesz az alatt, hogy kizárólag a dramaturgi munkában „meg lehet kattanni”? Turbuly Lillának nyilatkoztad.

A színészképzés alapvető része, hogy a diákok megismerik magukat, a saját eszköztárukat, történeteiket. A rendezőképzésben arra ösztönzik a hallgatókat, hogy a saját olvasatukat, a saját érdeklődésüknek megfelelő problémafelvetéseket találják meg egy darabban. Ezzel szemben a dramaturgképzés arra fókuszál, hogy megismerd az anyagot, feltérképezd a benne rejlő lehetőségeket, megértsd és tudd megtámogatni a rendező elképzelését, tudj figyelni arra, hogy az egész miként hathat a közönségre… Míg más alkotók, akikkel a próbaidőszak nagy részét együtt töltöd, magukból építkeznek, te dramaturgként nagyrészt másokkal foglalkozol. Jó adag önismeret kell ahhoz, hogy közben ne veszítsd el magadat. Időbe telt, míg rájöttem, hogy muszáj megtalálnom az egyensúlyt a „te” és az „én” között, mert különben nagyokat lehet zuhanni, amikor egy próbafolyamat véget ér. Sokszor érzem úgy, hogy szükségem van egy saját „szobára”, ahova vissza-vissza tudok járni, egy rekeszre, amit az egész mellett tartok, valamire, amit csak magamért csinálok. Akkor tudom jól odaadni magam egy produkciónak, ha nem adom oda magam teljesen.

Mert ez függést jelent a rendezőtől?

Bizonyos szempontból igen. Bár pont a Szentivánéji kapcsán megtapasztalhattam, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie, és hogy egy jó alkotói csapatmunkában a dramaturg is épp annyira a magáénak érezheti az előadást, mint a rendező. Ugyanakkor szerintem létezik a másik irányú függés is. Számomra a dramaturg-lét egyik csapdája, hogy elkezded igényelni, hogy függjenek tőled. Miközben te abból kapsz visszaigazolást, azáltal érzed hasznosnak a munkád, ha valakinek szüksége van rád, nem szabad rászoktatni a rendezőt, hogy minden pillanatban szüksége legyen rád.

Szerinted cél, hogy dramaturg és rendező között alkotói szimbiózis jöjjön létre?  

Nem tudom, hogy cél-e, de az biztos, hogy fontos, hogy dramaturg és rendező jól tudjon együtt dolgozni. Az mindig a két embertől függ, hogy ez mit jelent. Nagy Pepével nagyon szeretek együtt dolgozni, úgy gondolom, hogy ezt valódi közös munkának lehet nevezni, inspirál és sokat tanulok tőle. Most inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy egyáltalán lehet-e egyszerre több alkotócsapatban jól dolgozni. Mi történik akkor, ha az én ízlésem az egyik rendező munkájában meg a másikéban is megjelenik? Jó ez? Vagy nem jó? Most dolgoztam másodszorra Euripidész-szöveggel, Pepével egy Bakkhánsnőket csináltunk tavaly, Szokol Jutkával, akinek negyedéves vizsgarendezése ez, most mutattuk be az Alkésztiszt. Mindkettő Devecseri-fordítás, mind a kettőnél megpiszkáltam a szöveget. Rendezőileg két nagyon különböző megközelítésről van szó, mégis adódnak számomra ezek a kérdések.

Dzsuva címmel rendezésed megy az RS9 Színházban. Foglalkoztat még a rendezés?

Mindenképpen szerettem volna a dramaturg szak mellett rendezőként is kipróbálni magam, és a Dzsuva erre nagyon jó lehetőség volt. A TÁP Színház segítségével mutattuk be, idén került az RS9 műsorára. Először Kárpáti Péter osztályfőnökünk ötlete volt, hogy rendezzünk felolvasószínházi előadást a kurzusán készült regény- és novellaadaptációinkból, azt is nagyon szerettem csinálni. Aztán később két másik kurzusunk vizsgája is ezt a formát kapta. Köztük Upor László műfordítás-kurzusa, ahova a Dzsuvát (Dennis Kelly eredetileg Debris című darabját) fordítottam. Ennek a munkának a folytatása lett a mostani előadás. Izgalmas kihívás volt ezzel az anyaggal, a két színésszel és a két látványt jegyző alkotótárssal együtt dolgozni, sokat tanultam közben, és segített jobban megfogalmazni, milyen típusú színházcsinálás felé keresgélnék szívesen. Szeretnék a dramaturgi munka mellett néha rendezni is, van egy-két anyag, ami ilyen szempontból foglalkoztat, és egy lelkes csapattal szívesen nekilátnék a megvalósításuknak.

Dramaturgként hogyan viszonyulsz a színészekhez?

A színész által születik meg az előadás, ezért sok minden már a szereposztásnál eldől. Ki az a színészszemélyiség, akiből megszólal egy mondat? Milyen mondat áll jól neki? Foglalkoztat az a színházcsinálás, amikor a színész a szereppel együtt magán is dolgozik, amikor a közlés személyessé tud válni. Izgalmasabb számomra egy olyan szereposztás, amikor úgy érzem, hogy a színésznek a megformáláson túl is dolga van a szereppel. Ha valakinek szöveget írok, akkor is érdekel, hogyan tudhat ezáltal a közlés személyessé válni. A Szentivánéjiben a mesterembereken van a hangsúly, és nagyon izgalmas, hogy a valóságban is különböző civil foglalkozást űző játszók tudnak a szerepeiken keresztül a saját színház iránti szenvedélyükről beszélni.

Kell, hogy egy dramaturg szépíró is legyen? Annak tartod magad? 

Vékony határvonal van az alkalmazott író és a szépíró között a dramaturgságban. Az mindenképpen jó, ha egy dramaturg tud írni. Adaptáció elkészítésénél kimondottan fontos, évadterv-készítésnél vagy darabajánlásnál kevésbé. De hogy ez honnantól szépírói feladat? Szeretek írni, a színművészeti előtt próbálkoztam is, főleg lírával. Annak, hogy drámát írjak, először itt futottam neki, de arra jutottam, nem kell erőltetni, hogy írjak, csak azért, hogy írjak. Egyelőre az jobban érdekel, hogyan tudom más anyagokból kibontani, ami foglalkoztat, milyen drámák szólnak hozzám, mit tudok ezekkel kezdeni. De ha majd valamiről nem egy meglévő anyag mentén szeretnék beszélni, szívesen írnék darabot.

Elméleti szakdolgozatodat A gyógyító színház címmel írod. Miért érdekel?

Szeretném jobban érteni, mi történik a nézővel a munkám hatására. Néha ijesztő tud lenni, hogy mennyi mindent alapozok intuícióra. Érdekel, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan előadást létrehozni, amely változást indíthat el egy ember életében, legyen az bármilyen apró dolog is. Nagyon izgalmas volt számomra Ivo Dimchev I-cure című előadása. Gyógyító hatású előadást akart létrehozni, és felépített hozzá egy dramaturgiát, amelynek során egyre erősebb tabukat dönt meg. Akkor csak azt tudtam, hogy nagy hatással volt rám. De biztos leírható, hogy mi történik a nézőben, amikor úgy dönt, hogy az előadó segítségével szembenéz a saját félelmeivel, tabuival, undorával. Érdekel, hogy hogyan lehet, egyáltalán lehet-e egy színházi előadással közelebb hozni egymáshoz az embereket. Van-e olyan dramaturgia, amit el lehet lesni a meseterápiától, pszichoterápiától.

Hol képzeled el a jövődet? Mennyire befolyásol ebben a nyelvtudás?

Azt a közönséget ismerem jobban, akikkel ugyanabban élek, akikkel egy anyagból vagyok. Körülbelül a közép-kelet európai régió kapcsán érzem ezt, de ehhez az is hozzájárul, hogy nagy hatással volt rám a TESZT, ahol elsősorban ebből a régióból láthattam meghatározó előadásokat. Upor László osztályfőnökünk vitt el minket oda első évben, és tavaly, Gálovits Zoltán művészeti vezető irányításával részt is vehettem a tizedik, jubileumi TESZT emlékprojektjének összeállításában. A TESZT alapvetően meghatározó abban, hogy mit gondolok most a színházról, milyen színházat csinálnék szívesen. Dimchevet is ott láttam, és fontos volt ott Jernej Lorenci és Tomi Janežič előadásaival is találkozni. Azóta érdekel jobban, milyen színházat csinálnak a szlovének, szívesen elmennék például a Szlovén Nemzeti Színházba az ottani működést megtapasztalni. És persze ezzel párhuzamosan klassz lenne egyszer a délszláv nyelvekben eltájékozódni. Mellette pedig ott vannak az angolszászok és az írek, akiknek a világában nem érzem magam idegennek.

Milyen előadásokat láthat most a közönség, amiben alkotó vagy, milyen terveid vannak, mennyire látsz előre? 

Jelenleg fut a Korrup Schőn a Jurányiban (TÁP Színház), a Bakkhánsnők az Ódryn, a Szentivánéji álom a celldömölki Soltis Lajos Színházban, a Hűség a MU Színházban és iskolákban (k2), a Dzsuva az RS9-ben. Szokol Jutkával április elején mutattuk be az Alkésztiszt az Ódry Színpadon, Novák Eszternek pedig a John Gay-féle Koldusoperát fordítottam a zenés színész osztály tavaszi bemutatójához. Pepével és Jeli Lucával egy Hindemith-opera, A hosszú karácsonyi ebéd bemutatójára készülünk a Kiscelli Múzeumban a Színművészeti Egyetem, a Képzőművészeti Egyetem és az Operaház koprodukciójának jóvoltából. Május közepén lesz a bemutató, de már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek az egyeztetések az Operával, mindannyiunknak nagy tanulási lehetőség egy ekkora intézménnyel együttműködni. Az évad végén Celldömölkön mesét rendezek, amihez a szövegkönyvet is én készítem, nagyon izgalmas kihívásnak és tanulási lehetőségnek ígérkezik, már nagyon várom. A következő évadnak, most úgy néz ki, szabadúszóként fogok nekikezdeni. Egy-két terv már van, aztán sok függ attól, milyen lehetőségek adódnak.

Szerző: Varga Kinga