“Kárált a fejemben a háromfejű sárkány” – Interjú Gábor Sára dramaturghallgatóval

2018 április 30. hétfő, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén dramaturg osztály is végez. Ismerjék meg Jákfalvi Magdolna, Upor László és Kárpáti Péter tanítványait, harmadikként Gábor Sárát.

Gábor Sára / Örkény Színház: Az üvegbúra - olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Gábor Sára / Örkény Színház: Az üvegbúra – olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Hogyan jött az ötlet, hogy dramaturg-szakra jelentkezz?
Arra emlékszem, hogy gimnázium végén elkezdtem kétségbe esni, mivel fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal érettségi után. Humán érdeklődésem volt, de nem éreztem azt, hogy irodalmár szeretnék lenni, tanár vagy épp történész. Semmilyen szakmát nem tudtam magamnak elképzelni. A gimiben akkortájt hirdetett Sebők Bori dramaturg egy színházi szakkört. Itt mesélt arról, hogyan néz ki a dramaturg mesterség, és milyen a független színházi szcéna – amihez előtte nem is nagyon volt hozzáférésem. Aztán elvitt minket pár előadásra is, többek között a Tünet Együttes Szeánszára és valamelyik TÁP-előadásra. És akkor valahogy ez lett a megoldás az életemre, a pályaválasztási spanyolviasz. Ezen a ponton összeértek az érdeklődéseim, és hirtelen azt is megláttam, hogy a színház valójában végigkísérte az életemet, szóval talán van ezzel a műfajjal valami dolgom. Pici gyerekkoromtól színjátszottam ugyanis, voltam gyerekszínész is, akkor távolodtam el a színészettől, amikor majdnem minden mástól is, kamaszkoromban. Aztán az érettségi utáni évben indult Kárpáti Péter színházi íróiskolája. A bölcsészkar mellett odajártam két évig, majd felvettek az SZFE-re.

És nem adta volna magát, hogyha már gyerekkorodban színész voltál, akkor a későbbiekben színésznek álljál?
Nem tudok énekelni. Ez egy alapvető gátat jelentett. És tizenkettő-tizenhárom éves korom környékén megszűnt az a felszabadultság, magabiztosság, öröm, amit a színpadon éreztem, és nem is jött vissza. Gyerekként akkor voltam a legönazonosabb, felszabadultabb, amikor játszottam. Most ezt a szerepet tölti be az írás, aminél azt érzem, olyan dolgok jönnek ki belőlem, amikre nem is gondoltam volna.

Kárpáti Péterhez jártál íróképzésre, aki később az osztályfőnököd is lett. Mesélnél az ottani tapasztalataidról? Miket tanultál nála?
Szombatonként tartotta az alkalmakat, eleinte a Fogasházban, aztán a Jurányiban. Ücsörögtünk öt órát, vittük az írásainkat, felolvastuk és átbeszéltük őket. Mindenféle kalandok is akadtak persze, de nagyvonalakban így nézett ki egy foglalkozás. Olyan volt, mint ahogy az ember elképzeli gimnazista korában a titkos szakkört, amin különleges, misztikus dolgok történnek. Az egésznek volt egy sajátos hangulata, mint egy rítusnak – legalábbis én így éltem meg.
És igazából ebben az időszakban kezdtem el rendszeresen írni. Eleinte nagyon sokat görcsöltem, péntek éjszakánként nem kocsmáztam, hanem próbáltam kicsikarni magamból valamit. Néha sikerült, akkor azon dolgozgattam hétről-hétre. De többször nem sikerült, vagy csak nehézkesen jött ki belőlem valami, ami ráadásul nem is volt elég jó. Aztán valahogy elmúlt ez az írásgörcs. Egészen addig azt éreztem, hogy nem tudom azt és úgy leírni, amit és ahogy igazából szeretnék. Péter viszont igazi pedagógus, aki figyel, ért, terelget, talán el is fogad, ami ezt a sok szorongást feloldja, és segít megtalálni a saját hangod. Nagy könnyebbség volt ezzel az írásbiztonsággal nekimenni a dramaturg szaknak.

PanoDráma: 174/B – Az igazság szolgái

PanoDráma: 174/B – Az igazság szolgái

Akkor azt mondanád, hogy az írás tanulható? Az nem egy olyasmi, ami zsigerből jön az embernek?
Szerintem, ha van az emberben fantázia, akkor lehet, hogy az írás tud lenni az az anyag, amiből ki tudja gyúrni, amit elképzel magának – de ugyanígy lehet ez az anyag a színészet, a zene vagy a tudomány is. Szóval az írás egy eszköz, aminek a használata, gondolom, tanulható, fejleszthető. A fantázia talán inkább felszabadítható, mint tanulható. Az a neccesebb rész, meg persze az izgalmasabb is.

Mit gondolsz, mit adott neked ez az öt év dramaturg-képzés? Mi a legfontosabb dolog, amit ott tanultál?
Talán a kommunikáció lenne a legsűrűbb kifejezés. Kommunikáció, kooperáció és munkamorál, meg precizitás. Nekem legalábbis ezekben kellett, illetve kell a legtöbbet változnom, úgy érzem. Ezek fejlesztéséhez a legeslegfontosabb maga az osztályközösség, amit egy támogató, elfogadó közegnek éltem meg. Egy biztonságos térnek, ahol szabadon gondolkodhatok, beszélhetek, sőt hibázhatok is. Ehhez pedig nyilván kellenek az osztályfőnökök. Jákfalvi Magdi, Upor László és a Kárpáti Péter elég mélyen, átfogóan befolyásolta a gondolkodásomat, kicsit talán túlságosan is. Emlékszem, amikor Berlinben ültem, próbáltam összehozni egy kritikát a Revizorra valami kinti előadásról, és folyamatosan hallottam a kommentjeiket a fejemben. Kárált a fejemben a háromfejű sárkány. Persze leblokkoltam. Szóval nem lesz baj, ha a végzés után kicsit eltávolodom az egyetemtől.

Már az egyetem előtt elkezdtél a PanoDrámával dolgozni. Erről tudnál mesélni?
A 174/B – Az igazság szolgái című előadásban voltam asszisztens, ahova Garai Juditon keresztül kerültem. Nagyon izgalmas folyamat volt. Interjúztunk egy sajóbábonyi és egy miskolci eset kapcsán indult per résztvevőivel – helyi romákkal és nem romákkal, a polgármesterrel, a lelkésszel és rendőrökkel. Tizenkilenc évesen nagyon izgalmas kalandnak tűnt ez a fajta kutatás. Az szövegkönyv nagy része a legépelt interjúkból állt össze. Azóta is nagyon izgat ez a módszer, hogy miképpen lehet dokumentum-anyagokból előadást csinálni. És ezzel igazából most, majdnem öt évvel később kezdtem el újra foglalkozni. Szóval mondhatjuk, hogy nagyon tanulságos volt, tanulságosabb, mint akkor gondoltam.

Mesélnél erről az új projektedről?
Nemrégiben beadtam egy tervet a TITÁNium mentor programra. Ez a FÜGE pályázata, kezdő színházcsinálók számára. Az az alapgondolat, hogy különböző szempontok alapján kiválasztott kelet-magyarországi, hátrányos helyzetű településeken készített interjúk és kutatások alapján készítsünk egy dokuszínházi előadást. Annyi a különbség eközött és aközött, amit Lengyel Anna (a PanoDráma vezetője) csinál, hogy mi nem verbatim módszerrel, és nem egy konkrét történést vagy témát szeretnénk feldolgozni, hanem magának a településnek az életét dramatizálni. Hasonló szabadsággal adaptálni a tereptapasztalatokat, interjúkat, kutatási naplókat, mint egy regényt vagy mesét. A kutatás levezénylésében és a tapasztalatok feldolgozásában egy szociológus barátom segíti a munkát, hiszen nekünk nincs a birtokunkban se módszertani tudás, se terepismeret. Személyes motivációm ebben, hogy megértsem, hogyan működik a társadalomnak az a mélyszegény rétege, amelyre nem látunk rá Budapestről, és amellyel mintha a politika se akarna semmit kezdeni. Pedig újabb és újabb generációk nőnek fel a senkiföldjén, oktatás, munka, víz, gáz és bármiféle kilátás nélkül, a helyzet pedig csak egyre kezelhetetlenebb lesz. És arra gondoltam, a színház (és a dráma) jó felület lehet arra, hogy ezeknek az embereknek a problémáival is foglalkozzon – hangot adjon olyan társadalmi csoportoknak is, amelyeknek nincs hozzáférésük a mikrofonhoz. Szerencsésen alakult, és ez a projektterv bekerült a nyertes hat terv közé, úgyhogy, ha minden jól megy, meg is fog valósulni.

És lehet már tudni, hogy mikor és kikkel kerül színpadra?
Valamikor 2019-ben, de még pontosan nem tudom. Attól is függ, hogy akikkel dolgozni szeretnék, hogyan érnek rá pontosan, és hogy milyen színház fogadja be az előadást.

Szkéné Színház: Kohlhaas / Fotó: Mészáros Csaba

Szkéné Színház: Kohlhaas / Fotó: Mészáros Csaba

Még az egyetem alatt csináltátok Hegymegi Mátéval a Kohlhaas című darabot. Hogyan kezdődött ez a munka? És hogyan jutottatok el odáig, hogy színpadra került darab?
Mátéval együtt dolgoztunk egy egyetemi próbafolyamatban, a bábosztály Homokember c. előadásán. A bemutató után mondta Máté, hogy egy ideje már foglalkoztatja őt Kleisttől a Kohlhaas Mihály, és mindenáron színpadra szeretné állítani. Kérdezte, hogy dramaturgként van-e kedvem ebben részt venni. Akkor voltam másodéves az egyetemen, és hát persze, hogy nagyon akartam. Ehhez hozzátartozik, hogy minket morogva bár, de engedtek dolgozni az egyetem alatt egész korántól, ami szerintem szuper dolog. Máté mondta, hogy Nagy Zsolt és pár osztálytársa benne lennének. Nem számított, hogy nem volt anyagi támogatásunk, se befogadóhely, elkezdtünk dolgozni. Először írót kerestünk, aki adaptálná a regényt. Kárpátitól kértünk tanácsot, ötletet, de ő azt mondta, hogyha meg akarjátok csinálni, akkor csináljátok meg ti magatok, ahelyett, hogy kerestek valakit, aki megcsinálja helyettetek. Így jutottunk el oda, hogy ketten üljünk neki az adaptálásnak. Sok küzdelem és nehézség után végül Zsámbékon bemutattuk, és a darab még mindig megy a Szkénében, és idén a Selinunte kiadó megjelentette az Olvasópróba c. kötetében – szóval elég durva pályát futott be.

És aztán folytatódott a közös munkátok Hegymegi Mátéval.
Igen. Csináltunk egy Don Quijote-előadást Dunaújvárosban, aztán a Bádogdobot a Katonában és a Sömmit a Jurányiban.

A Bádogdobot már a Katonában mutattátok be. Mennyiben különbözött ez a kőszínházi bemutató a korábbi munkáitoktól?
Nagyon nagy dolog volt, hogy Máté Gábor megnyitotta előttünk a Katona kapuit. Ha már, akkor valamit csinálni kell, nem lehet az, hogy csak úgy kísérletezget az ember. Sok energiát és időt fordítottunk az előkészítésre – Bereczki Csillával és Mikó Csabával közösen.

És utólag hogyan látod a Bádogdobot? Elégedett vagy a munkátokkal, vagy van valami, amit másképp csinálnál?
Szabadabban hagynám dolgozni Mikó Csabát. Kicsit ráültünk a nyakára, szerintem. Írjon, amit jónak lát, aztán meg majd lehet csinálni a szövegekkel, amit akarunk. Amúgy nagyon örülök, hogy most újra együtt dolgozom Csabával az Örkény Stúdióban Az üvegbúra adaptációján. Érdekes része a dramaturg-munkának, hogy miképpen tudsz jól együtt dolgozni egy kortárs íróval, hogyan tudod őt úgy segíteni, hogy ne fojtsad meg a fantáziáját, ne hiúsítsad meg az elgondolásait, de közben mégis ott legyél, és ne hagyd magára. Eközben pedig a rendezővel is egyfajta kommunikációs csatornát kell biztosítanod. Nekem szerencsésen eddig úgy alakultak a munkáim, hogy akivel egyszer dolgoztam, azzal bele tudtam fogni másba is. Így azokat a hibákat, amelyeket az első közös munkánál elkövettem, a másodikban tudtam picit korrigálni.

Katona József Színház: Bádogdob / Fotó: Dömölky Dániel

Katona József Színház: Bádogdob / Fotó: Dömölky Dániel

És egyike azoknak a rendezőknek, akikkel sokat dolgozol együtt, Lázár Helga – aki bábrendező ráadásul. Az megint egy teljesen más világ.
Helgával igazából már első év végén együtt dolgoztunk, a Sárkány Lee, az áramlény c. árnyjátékon, ami azóta is időnként életre kap. Ez egy pécsi roma fiú képzeletvilágán alapuló szuperhőstörténet a ’80-as évekből.
Azóta is, azt hiszem, minden évben csináltunk valamit közösen. Egymáson tanultuk a szakmát, néha jól ment, néha csikorgott, de négy év alatt eléggé összecsiszolódtunk. Stuttgartban egy hónapot nála laktam, ő néha Budapesten nálam. Jövőre is csinálunk együtt két előadást, egyet Szabadkán, egyet pedig a Budapest Bábszínházban.

És most úgy néz ki, hogy sok független munka után kikötöttél egy állandó helyen, ráadásul egy kőszínházban, az Örkényben. Itt képzeled el a jövődet is?
Ez szerintem még csak az ismerekedési szakasz mindenki részéről. Eddig dramaturg gyakornok voltam Gáspár Ildikó (dramaturg, rendező) mellett Az átváltozásban. Most épp Widder Kristóffal készítjük elő Az üvegbúrát, ami a Stúdióban lesz. Ezenkívül olvasok a színháznak külföldi, kortárs darabokat. Érdekes tapasztalat amúgy belelátni egy színház életébe, és egyben meglepő is. Nem gondoltam volna például, hogy egy intézményes színházi közeg lehet ennyire jó hangulatú és stimuláló egyszerre. Egyetemi hallgatóként, gyakornokként belépve nem vágott pofán a hierarchia, emberszámba vettek, sőt egész kedves és közvetlen volt mindenki. Biztonságos térnek tűnik ez is, akár az osztály, ahol nem kell gyomorgörcsben készenlétben állni – a kőszínházi dramaturg munkáról ugyanis felsejlik az ember fejében ez a fajta rémkép. Ha mégis elveszve éreztem magam, Ari-Nagy Barbara dramaturg irányba rakott.

És az Örkény mellett dolgozol még valamin mostanában?
Dolgoztam a Tünet Együttes Burok című produkciójában. Nagyon tetszett az a gyakorlat, meg az a módszertan, amellyel Szabó Réka dolgozik. Felszabadító volt látni, hogy így is lehet valamit csinálni. Nem kell mindent előre kitalálni, hanem a próbafolyamat közben, improvizációk alapján, meg a táncosok személyiségéből is kialakulhat az egész darab teljesen organikusan. Ebben az előadásban szerintem nagyon szépen összeért minden. Most készült el az Izland-Magyarország, amit márciusban mutattunk be a Jurányiban. Barcsai Bálint rendezővel és Varga Zsófival (dramaturg osztálytársam) két éve majdnem ugyanezzel a csapattal másfél hét alatt dobtunk össze egy előadást internetes szövegek alapján a Bánkitó-fesztiválra, és olyan jól éreztük magunkat a munka közben, meg a közönségtől is sok megerősítést kaptunk, hogy mindenképpen folytatni akartuk, amit ott elkezdtünk. És most jött el ennek az ideje.

És milyen egyéb jövőbeli terveid vannak?
Hát meg kéne végre írnunk az ifjúsági regényötletünket.

Gábor Sára

Gábor Sára

A Mohács 2026-ot?
Igen. És még lehetőleg 2026 előtt, nehogy Mohács ötszázadik évfordulóján tényleg lezuhanjon a magyar politikai elit repülője, és kitörjön a polgárháború, mert akkor már semmi kunszt nem lesz abban, hogy mi megírjuk. Meg jó lenne nyáron tényleg eljutni Izraelbe, körbenézni az országban. És az összes posztszovjet országba is el szeretnék utazni, már elég sokban jártam, jártunk, de Örményország, Azerbajdzsán, Üzbegisztán kimaradt, meg persze Oroszország. Jó lenne kijutni hosszabb időre Franciaországba, hátha valamit javul a franciatudásom. Anno nagyon fiatal voltam a bölcsészkarhoz, de egyre inkább vágyom rá, hogy filozófiát olvassak – lassan talán megérek hozzá. Meg rendszeresen sportolni is jó lenne, néha járok futni a Margit-szigetre, az kikapcsol, de nem elég gyakran. Év elején párszor elmentem bokszolni, ami eléggé bejött, azóta se volt időm edzésre menni. Ez az évad kicsit túl sűrűre sikeredett, remélem, jövőre lazább lesz az élet, és akkor több időm lesz szemlélődésre, tervezgetésre, utazásra és persze olvasásra, naplóírásra. Agylazításra.

Összegezve, ennyi különböző tapasztalat alapján, mit mondanál, miről szól a dramaturg munkája? Mi az: dramaturgnak lenni?
A dramaturg is egy szakma, mint mondjuk a műbútorasztalos, a tengerbiológus és az űrhajós. Azért megpróbálok válaszolni is. Szóval mondjuk a dramaturg is műbútorasztalos, mert meg kell értenie a megrendelő kívánságát, és aszerint legyártani a darabot, hogy bútor- vagy színdarab, az most mindegy. Tengerbiológus, mert ő nem játszadozik, lubickol a tengerben, mint a többiek, hanem a partról figyel és lamentál. És űrhajós, mert észben tartja, hogy időnként ki kell jönni az űrhajóból, levenni a szkafandert és részt venni a vasárnapi családi ebéden, különben átalakul űrlénnyé.

Az interjút készítette: Simon Krisztián