“Megkeresni a drámaiságot” – Interjú Farkas Atillával a Kerekasztal új darabjáról

2018 május 07. hétfő, 7:00

A Kerekasztal Színház Kilátó címmel mutatta be februárban felnőtteknek szóló részvételi színházi előadását a Marczibányi Téri Művelődési Központban. Az előadás fő témája az otthon, a tárgyak, az emlékek és a ragaszkodás. Farkas Atillával, a Kilátó egyik szereplőjével készült interjú.

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

Mi inspirálta az előadás létrejöttét?

Minden színházi alkotásnál előfordul az, hogy nekiállnak az alkotók dolgozni, és ami elkészül, nem teljesen arról szól, amit a folyamat elején célként jelöltek meg. Ez a színházi nevelési előadásoknál még inkább így van. Eredetileg a téma az otthon volt. Amivel megkeresett minket Székely Rozi, rendező az az otthonosságérzés volt. Ezen kezdett el dolgozni Farkas-Sára Eszter kollégánkkal. Először interjúkat készítettek az otthon témakörében. Megpróbáltuk minél szélesebben feltárni ezt a témát. Az volt a cél, hogy megkeressük a drámaiságot, történeteket találjunk. Ez adta a nyersanyagot a szöveghez. A szöveg utána belekerült a színészek kezébe, illetve a rendezői munkán keresztül egy kicsit megváltoztak a jelenetek az improvizációk során. A végleges szöveg már kevésbé az otthonról szólt, inkább a ragaszkodásról és elengedésről. Alkotói oldalról nézve így mozgott a középpont, de amikor bekapcsolódtak a résztvevők, világossá vált, hogy inkább az emlékek, az emlékezés lehet az előadás fő témája.

Ki írta meg a darabot az improvizációk után?

Egy ilyen közösségi munka során már nagyon nehéz lenne megnevezni, hogy végül kit nevezzünk írónak. Dolgozott a szövegen Farkas-Sára Eszter, Székely Rozi, Boronkay Soma, Bodor Panna konzultált, és tulajdonképpen a szereplők maguk is tettek hozzá vagy vettek el, mire kialakult a mostani szöveg.

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

A rendezővel hogyan találtatok egymásra?

Meghirdettünk egy színész-drámatanár ösztöndíjat. Rozi egy közösségi színházas kezdeményezéssel pályázott. A közösségi színházban civil résztvevőkkel dolgoznak együtt egy témán, és velük együtt jön létre egy előadás. A közösségi színház kicsit terápia is, kicsit szociális munka is. Az előadás pedig egy társadalmi beavatkozás jó esetben. A folyamat közben azonban egy klassszikusabban vett komplex színházi nevelési előadás lett a darabból.

Mi volt az, amit Te személyesen tanultál a folyamatból? Mi volt érdekes Neked a folyamatban?

Az otthon témája, amivel eredetileg elkezdtünk foglalkozni, mindenkit érint, és mégsem beszélünk róla eleget. Mindenkinek a gondolkodásában benne van, de ritkán foglalkozunk vele. Az volt az érdekes, hogy egy-két beszélgetés után mindenki olyan területekre téved el a gondolkodás során, ahol ritkán jár. Innen lehetett biztosan tudni, hogy ez egy jó kérdéskör, amivel érdemes foglalkozni.

Ha az előadás nézőterén ülünk, a díszlet első látásra egy kicsit kaotikusnak tűnik. Van valamilyen különleges szerepe ennek az előadásban?

Ez a középponti témához erősen kapcsolódik. Egy ennyire túlzsúfolt tér, ahol túl sok a tárgy, az egyértelműen magában hordozza, hogy azok, akik ott élnek, nehezen szabadulnak meg dolgoktól. És amikor kiderül a történetben, hogy itt olyanok élnek, akik másoknak segítenek megszabadulni tárgyaktól, akkor máris van egy izgalmas ellentmondás. Ettől máris érdekes lehet ez a család. A néző automatikusan felteszi azt a kérdést: Miből fakad ez? Mitől ilyen ez a család? Nekem ez is az emlékezéshez kapcsolódik, hiszen az emlékezetünk is olyan, mint egy raktár, és sokszor az, hogy mit tartunk meg, és mit dobunk ki nem tudatos. Sokszor olyan dolgokat tartunk meg, amiket nem kellene, és más nagyon fontos dolgokat meg nem. Ráadásul ezt a válogatást nem is tudatosan tesszük meg.

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

Az előadásra kell vinni egy olyan tárgyat, amit otthonról viszünk. Ennek mi a jelentősége? Egyáltalán szoktak vinni tárgyakat?

A többség szokott hozni ilyen tárgyat. Ez egy újszerű gondolat volt a színházi nevelés történetében. A részvevőktől nem csak azt kértük, hogy legyen ott, és mondja el, ha van gondolata, hanem azt is, hogy készüljön. Hozzon a saját történetéből, emlékezetéből egy tárgyat, ami a mi történetünk része lesz. Maga a tárgy effektíve bekerül a díszletbe, illetve jelenetekben is használjuk kellékként. Azonban az a személyes történet, ami a tárgyhoz kapcsolódik, nem feltétlenül jelenik meg, tehát nem kényszerül a résztvevő arra, hogy el is mondja a tárgy történetét.

Volt olyan tárgy, ami téged nagyon megdöbbentet, vagy elgondolkoztál rajta, hogy honnan jöhet?

Van egy spongyabobos plüss, ami nagyon erős, van egy japán évkönyv, ami érdekesség. Van egy ötágú ezüst gyertyatartó, amit viktoriánus horrorfilmekben tudnék elképzelni, ami láthatólag használt. Az is meglepő, hogy az hogyan került oda, és hol használhatták korábban, mikor gyújtották meg, mihez adott fényt?

Hozzád melyik jelenet áll legközelebb?

Van egy jelenet, amikor improvizálunk. A nézőkkel tesszük össze a tárgyak történetét. A tárgyak története alapján improvizál a 3 testvér egy rövid jelenetet, amiben a nézők ötleteit hozzuk be a színházi történetbe, miközben a családi legendáriumot, a testvéri kapcsolatot építjük, és egy kis szemléltetést adunk arról, hogy a családi emlékezet milyen érdekes, ki mire emlékszik, mire nem, és mennyire másképpen. Ez egy jó kihívás.

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

Kilátó / Fotó: Kerekasztal Színház

A te karakterednek mik a fő jellemzői? Neki milyen a viszonya a családhoz?

Máté, akit én játszom egy érdekes alak. Sok szempontból lehetne tipikusnak nevezni. Tele van álmokkal és tervekkel, de amikor a cselekvésre kerülne a sor, akkor mindig talál valami akadályt. Ilyen akadály mindig van. És én nagyon tudok ehhez a figurához kapcsolódni. Ez a legnehezebb igazából az egész életben: cselekedni. Nem csodálom, hogy ettől fél. A szereplő folyton párkapcsolatban van. Az előadásban is egy hosszú távú kapcsolatból tér haza, és lép be a történetbe.

Mesélnél még az előadásban megjelenő családról és a vállalkozásukról?

Az volt az egyik legelső ötlet, hogy az emlékmentés legyen a foglalkozásuk, ami kicsit a lomizáshoz hasonlít, kicsit a költöztetéshez, de egyik sem igazán. Megszabadítják az embereket az emléktárgyaiktól, amiktől szeretnének, de nem tudnak megszabadulni. Mindezt teljesen ingyen. Ők gyakorlatilag szociális munkássá válnak ez által. A tárgyak náluk vannak a lakásban, ők biztosítanak otthont nekik. Néha eladják őket, de alapvetően gyűjtik. Máté az, aki már egy ideje kivonult ebből, de Bence, aki otthon él, ő van a tárgyak között, vigyáz rájuk, tisztítja őket. Dóri még fiatal, 22 éves, és tele van tervekkel, amiket meg akar valósítani. Bence pedig olyannyira bele van ragadva az otthonba, hogy nem is tűnik úgy, mintha el akarna menni.

Farkas Atilla

Farkas Atilla

Nekem van olyan ismerősöm, aki retteg attól, hogy részt vegyen egy olyan előadáson, ahol meg kell szólalni, vagy be kell vonódni. Te mit üzennél neki?

Egyrészt azt, hogy bízzon a Kerekasztalban. Minden interaktív rész úgy van kialakítva, hogy tiszteletben tarja, ha valaki nem akar részt venni benne. Soha nem kezdeményezünk olyan interakciót, ami kellemetlenséget okoz a nézőknek, és soha nem személyeskedünk. Senkinek nem kell magáról beszélnie, csak ha kifejezetten szeretne.

Mit csináltok az előadás után tárgyakkal? Ti is gyűjtitek a Kerekasztal irodájában, mint a szereplők?

A tárgyak, amik eljönnek erre az előadásra, azoknak ténylegesen új története lesz, mert a következő előadástól egy Charity adományboltba kerülnek, és ezáltal egy új ember életébe. Az E-Cherry Adományboltban hátrányos helyzetű alkalmazottakat foglalkoztatnak a tárgyak bevételéből. A következő évadban a bolt lesz az új helyszíne az előadásnak, ahova eleve olyan tárgyakat visznek, amiktől eddig nem tudtak megszabadulni.

A Kilátó legközelebb május 11-én látható a Marczibányi Téri Művelődési Központban.

 
 

Kapcsolódó anyagok