“Sokszor elfelejtjük, hogy ez játék!” – Interjú Kukk Zsófi dramaturghallgatóval

2018 május 10. csütörtök, 7:00

Kukk Zsófival közszorongásról, tervekről, színházcsinálásról beszélgettünk.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén dramaturg osztály is végez. Ismerjék meg Jákfalvi Magdolna, Upor László és Kárpáti Péter tanítványait, negyedikként Kukk Zsófit, az Ódry Színpadon nemrég bemutatott A Schroffenstein család című előadás dramaturgját, aki pár évig a rendező szakot is kipróbálta.

Kukk Zsófi / Fotó: Vaszari Júlia

Kukk Zsófi / Fotó: Vaszari Júlia

Most ért véget a legutóbbi próbafolyamatod, nemrég volt A Schroffenstein család bemutatója az Ódry Színpadon.  Siker volt, remélem elégedett vagy magaddal és az egész munkafolyamattal.

Örülök. Szerintem ez a dolog megtörtént. Nagyon jó társaság jött össze, jó energiákkal, jó hangulatban telt a munka. Örülök, hogy vállalkoztunk a lehetetlenre, és megbirkóztunk ezzel a bitang darabbal. Nem csak az volt a cél, hogy jó előadást csináljunk, hanem hogy olyan dolgokról beszéljünk, amiket fontosnak tartunk. Amikor ott ültem a bemutatón, két nappal március 15-e után, belém hasított, milyen jó, hogy ezt a darabot csináltuk. Jobbkor nem is lehetett volna. Sajnálom is kicsit, hogy vége van.

Nyilván abban, hogy ilyen jól sikerült, szerepe volt a társaságnak. Ahogy én megfigyeltem, téged általában jó társaságok vettek körül az öt év alatt.

Alapszükségletem, hogy az a közösség, amiben vagyok, jól működjön. Ha azt érzem, hogy nem működik, megpróbálom a feszültségeket feloldani, ha nem sikerül, otthagyom. De mákom van, igen, mindig jó társaságban voltam. Ebből az öt évből a legfontosabb élményeim a találkozások. És ezekből az osztálytásaim a legmeghatározóbbak. Mindkét osztályban, ahova jártam. Közhelynek tűnik, amit elmondanak az egyetem elején, hogy a legtöbbet majd egymástól fogjuk tanulni, de tényleg így van. Szerintem nagyon sokat adtunk egymásnak. Remélem, a többiek is így gondolják.

Velünk kezdtél dramaturg szakon, aztán az első év végén átmentél színházrendező szakra, ahol három évet töltöttél, és most visszajöttél a dramaturg osztályba. Szerintem mindegy, milyen szakon végez az ember…

Ha esetleg nem is rendezek soha, az az idő, amit ott eltöltöttem, szakmailag és emberileg is sokat adott. Nehéz három év volt, de ha újrakezdhetném, akkor se csinálnám másképp. És a legjobb ott is a társaság volt. Szerintem ritka jó osztály. Tehát emiatt fontos volt, de abból a szempontból valóban nem, hogy milyen szakon tanultam. Engem amúgy is zavar, idejétmúlt dolognak tartom ezeket a dobozokat, hogy dramaturg, rendező, színész. Nem dramaturgokat, rendezőket vagy színészeket kell képezni, hanem színházi embereket. Amikor idejöttem, akkor se dramaturg akartam lenni, és amikor rendező szakra jelentkeztem, nem rendező akartam lenni, hanem színházi ember. És azon belül kerestem az utakat, hogy olyasmit csináljak, ami minél tágabban értelmezi ezt – minél több oldalról megközelíteni, megtapasztalni egy alkotófolyamatot. Végül is ezekkel a váltásokkal öntudatlanul magamnak alakítottam ki egy számomra ideális képzést, amiben benne volt az írás, a rendezés és a színészmesterség.

Azon túl, hogy jól tudtatok együtt dolgozni, mint magánemberek is jól működtetek. Emlékszem, egyszer elmentetek közösen nyaralni és a tengerparton aludtatok.

Igen, ez így van. Furcsa ez. Az osztályközösség olyan, mint egy család, nem te választod ki, kikkel kerülsz össze. Több is, kevesebb is, mint egy barátság. Nálunk azt éreztem, hogy van egy baráti viszony, egy szívós szövetség. Nagyon mást hoztunk magunkkal, más a stílusunk, ezért is tudtunk tanulni egymástól. De a lényegről ugyanazt gondoljuk. Azt hiszem, Dér Zsolt mondta, hogy ha ránk néz, az az érzése, ez öt teljesen különböző ember, de egy faluból jöttek. Emiatt is volt, hogy őszintén mondhatom, irigység soha nem kúszott be a csapatba, sosem tekintettük egymást vetélytársnak, és a mai napig tudunk örülni egymás sikerének. Ami nagy dolog, mert azért ez egy versenyistálló is. Mindig mindenben legjobbnak kell lennünk, nagyon be akarunk kerülni az élvonalba, és ha nem vagy résen, ez torzítani tudja a személyiséged meg a szándékaid. Ahogy kezdek képbe kerülni, látom, hogyan tudnak emberek meghülyülni. Ijesztő. Figyelnünk kell rá, hogy ne hülyüljünk meg.

<span style="color: #999999;">Hegedűs D. Géza, Varga Bence, Nagy Márk, Friedenthal Zoltán, Schell Judit, Máthé Zsolt / Ódry Színpad: A Schroffenstein család / Fotó: Éder Vera</span>

Hegedűs D. Géza, Varga Bence, Nagy Márk, Friedenthal Zoltán, Schell Judit, Máthé Zsolt / Ódry Színpad: A Schroffenstein család / Fotó: Éder Vera

Kinek az ötlete volt az utazás?

Nem tudom már, eredetileg Balkán-túrát terveztünk. Aztán ebből lett a Szlovénia-Olaszország-Horvátország trip. Beültünk egy kocsiba, és semmit nem terveztünk meg, nem foglaltunk szállást, azt se tudtuk, hova fogunk menni, csak nagyjából ezt az útvonalat belőttük. A pénz sem vetett fel minket, volt, hogy a tengerparton felvertük a hálózsákot, és reggel a kormoránokkal ébredtünk. Megosztoztunk a maradék kolbászsarkon meg a kenyérhéjon.  Az utolsó fillérjeim arra mentek, hogy Pulán az amfiteátrumban megnézzünk valami limonádé filmet az első szerb kosárlabdacsapatról.  Sokszor csináltunk ilyen spontán utakat, kinéztünk egy előadást Ausztriában, vagy valahol a környéken, aznap eldöntöttük, hogy megyünk, és elindultunk.

Te elég határozottan lefoglalsz egy területet, lévén, hogy beszélsz lengyelül.

Igen, ez egy fontos rész a kis belső világomban, és a terveim között szerepel, hogy erre jobban ráfeküdjek.  Nagy hatással volt és van is rám a lengyel színház és irodalom, szeretném, ha a magyar színház felfedezné magának Gombrowiczot, Wyspiańskit, Witkacyt.  De nem csak a színház, hanem az ország történelme, a Szolidaritás-mozgalom, az emlékezésnek az a fajta kultúrája, ami ott van, izgalmas.

Találtál egy saját utat, ami valahol a hagyományos értelemben vett dramaturg és a független művész között van.

Igen, szeretem, és azt hiszem, jól is működöm a hagyományos felállásban, amikor rákapcsolódok más gondolataira, és mint egy bába, segítek abban, hogy azok megszülessenek.  De most is keresem és igénylem az új utakat. Például most lesz féléves az ARTivizmus Budapest nevű csoport, ahol azon vagyunk, hogyan lehet a művészetet összehozni az aktivizmussal. Jó lenne nekifeküdni az írásnak is… Hát, olyan konkrét álmaim nincsenek, hogy az XY színház dramaturgja legyek, vagy hogy valahol bebetonozott helyem legyen. Nem helyekhez kötődöm, hanem emberekhez. Mindegy, hogy mit és hol, a lényeg, hogy kivel. Közben meg nagyon fontos a közösség, nagyon vágyom arra, hogy valahova tartozzam, hogy egy csapat része legyek. Ez nem feltétlenül egy zárt, vagy intézményes keretek között működő közösség vagy társulat. Inkább emberhálózat, olyan visszatérő alkotótársakkal, akikkel hasonlóan gondolkodunk és ugyanazok a törekvéseink. Ha létrejönne egy ilyen laza, de biztos közösség, akkor boldog lennék, az szuper lenne. Akkor már minden megvan, amit szerettem volna.

Az előbb-utóbb bekövetkezik.

Lekopogom. Nem mondom, hogy nincsenek mélypontok, amikor azon szorongok, hogy mi lesz velem jövőre. De most inkább próbálok nem parázni, hanem bízni a jövőben. Ha teszem a dolgom, és nyitott vagyok, akkor megtalálnak a lehetőségek és az embereim.  Mindent azonnal akarunk, hogy azonnal beinduljanak a dolgok. Pedig van idő.

Hegedűs D. Géza, Nagy Márk, Friedenthal Zoltán, Máthé Zsolt, Schell Judit / Ódry Színpad: A Schroffenstein család / Fotó: Éder Vera

Kíváncsi vagyok, mi lesz velünk.

Kérdés az is, ki marad itt.

Te mennél külföldre?

Jó volna egy kicsit friss levegőt venni. Benne van a pakliban, hogy hosszabb ideig. De én itt akarom a friss levegőt. Szeretem az otthonomat, és annyira szeretném, ha ez a tágabb közösségünk egy jól működő közösség lenne. Ha ez is egy jó társaság lenne.

Abban hiszek, hogy sokat fogunk tenni azért, hogy jó irányba haladjon ez a szakma. Én hiszek a generációnkban. Nem csak dramaturgokra, hanem rendezőkre, színészekre is gondolok.

Igen. Csak valahogy egy fokkal mindig gyávábbak vagyunk, mint kellene. Nagyban kéne látni a dolgokat, kicsit kimozdulni a kis kertünkből és rálátni az egész házra. Ezért is derülök, amikor azt mondják, hogy a politikának nincs helye a színházban. Dehát a politika a közös ügyeink rendezése, a közös dolgainkon való gondolkodás, a “közélet”. Színházi előadást egy közösség hoz létre, és akik megnézik, közösséget alkotnak, egy előadás közösségi esemény. Hát hogyne lenne politikus? Az a dolga, hogy az legyen. Vagy sokszor hallottam az egyetemen, amikor forró volt a helyzet, hogy: ,,Mi azzal tudjuk a legtöbbet tenni, ha dolgozunk.” Félreértés ne essék, senkit sem akarok bántani, tudom milyen az, amikor vizsgapara van, és minden más mindegy, felolvadhatnak a gleccserek és kiapadhat az óceán, nem számít, annyira koncentrálsz a feladatra. És nyilván az is a küzdelem része, hogy az ember elhiszi: van még értelme felkelni, bemenni egy fekete terembe, ott tölteni az egész napot, és megpróbálni a társaival összekaparni valami lényegeset. Ez már önmagában kiállás valamiért, és tiszteletreméltó. De ne áltassuk magunkat, hogy ez a legtöbb, mi adható. Ha ebbe egy kicsit belegondolnánk, akkor talán bátrabban fogalmaznánk. Egyáltalán, ha megfogalmaznánk végre magunknak, mit jelent értelmiséginek lenni. Ahogy Esterházy írta: “Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Amikor ide kerültem, arra készültem, hogy erre az értelmiségi létre (is) felkészít az egyetem. De bízom benne, hogy öntudatosabbak leszünk. Nem kéne hagyni, hogy legyűrjön a szorongás. Bátornak kell lenni.

Korábban mondtad, hogy meg akartad találni a mesteredet. Ez alatt pontosan mit értettél?

Hát én konkrétan Yodát értettem, meg Luke Skywalkert. Úgy érkeztem ide, mint Rey a szigetre. “Szükségem van valakire, aki megmutatja a helyemet ebben az egészben.” És hasonlóan is alakult a dolog. Mert nem feltétlenül azt kapod, amit szerettél volna, vagy nem úgy kapod a segítséget, ahogy elképzelted. Persze, segítséget kaphatsz, meg irányokat kijelölhetnek neked, de az az igazság, hogy ezt a munkát rajtad kívül senki sem tudja elvégezni.

Kukk Zsófi / Fotó: Brozsek Niki

Nem is úgy gondoltam, hogy valamilyen túlmitizált mesterkép volt benned.

Pedig abszolút egy túlmitizált kép élt bennem. De nem csak az egyetemen, mindig. Az egész gyerekkorom összefoglalható abban a képben, ahogy a fiatal Luke áll a préri közepén, és nézi a kettős naplementét. A rendező szakon pont emiatt a túlmitizált kép miatt is estem át a ló túloldalára. Azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy értetlenségbe ütközöm, hogy nem világos, mit szeretnék mondani egy-egy suta jelenettel. Sok konfliktusom volt a tanárokkal, és legfőképpen magammal. Miközben iszonyatosan meg akartam felelni. És az első időkben, ha nem is annyira, mint a színészeknek, de sűrű az élet. Minden az egyetem körül forog. És akkor beleeshetsz – vagy én legalábbis beleestem – abba a csapdába, hogy az iskolai teljesítményeim megítélését összekevertem azzal, hogy én, mint ember mit produkálok, vagy mennyit érek. Összekevered a megfelelést a szeretettel, és utána annyira hajszolod ezt a rosszul értelmezett szeretetet és a buksisimogatást, hogy egy idő után már nem azért dolgozol, hogy keresgéld magad, hanem hogy legitimáljanak. Ez aztán a legdurvább öncsalásokba tudja kergetni az embert. Közben nem azt éreztem, hogy én olyan színházat akarok csinálni, mint a tanáraim, egyszerűen az elfogadás gesztusa hiányzott, és ezzel saját magamat kötöttem meg, vagy hajszoltam bele egy helyzetbe, amiben nem voltam önmagam. Amikor ezt sikerült elengednem, és ez a megfelelés miatti feszkó meg harag elmúlt belőlem, akkor beértek a dolgok, és velük is őszintén tudtam beszélni.  Fel mertem hívni őket, hogy csókolom, szarul vagyok, beszéljünk. És ők tudtak segíteni. Ugyanez igaz a dramaturg osztályra is. Biztos pontok lettek. És jó tudni, hogy vannak. Az elmúlt években volt, hogy legszívesebben a levegőbe röpítettem volna ezt az intézményt, és olyan is, mikor úgy tekintettem az egyetemre, mint a humánum utolsó szigetére, annyira belekúszott az egyéni hogylétembe a közszorongás. Ami fontos, mert egyre kevesebb kapacitásunk van egymásra.

És egyre nehezebben nevetjük ki magunkat.

 Igen. Ehhez is idő kell, hogy az ember rájöjjön, hogy nem kell ebbe beledögleni. Ez olyan jól hangzó mondat, és sokszor hallani, hogy ,,Ebbe bele kell dögleni.” De szerintem nem kell. Hát játék, olyan sokszor elfelejtjük, hogy ez játék! Szép dolog a színház, de nem múlnak rajta emberéletek. Ha túl komolyan vesszük magunkat, az mindig veszélyes. Azt hiszem, az én művészeteszményem az, amit a Monty Pythonék csináltak. Persze, nem tudom, milyen feszkók mehettek munka közben, de amit látok, hogy emberek ökörködnek és jól érzik magukat és közben (szerintem) magas művészetet csinálnak. Ezt kéne valahogy megcélozni.

Szerző: Balázs Júlia 

Színház.org