„A Bagaméri nagyon jó név, magamtól nem tudtam volna kitalálni!” – Interjú Csukás Istvánnal

2018 május 11. péntek, 7:00

Csukás Istvánnal a Keménykalap és Krumpliorr előadás bemutatója után beszélgettünk.

Csukás István

Honnan jött a Keménykalap és Krumpliorr megírásának ötlete?

Ez egy régi történet és az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ez volt az első ifjúsági regényem. Nagyon régen volt már, de világosan emlékszem rá, hiszen akkor kóstoltam bele a gyerekirodalomba. Addigra ugyan megírtam már néhány mesét, de ifjúsági regényből ez volt az első. A fő különbség a két műfaj között, hogy az ifjúsági regény jóval hosszabb, mint egy mese és egy vagy két korosztállyal idősebbeknek szól, akik már maguk olvasnak. Izgalmas kihívás volt, és már akkor is úgy éreztem, hogy össze kell szednem az írói tehetségemet. Ifjúsági regénynél, ha lehet könnyedén és humorosan kell megszőni a történetet és abból kell kiindulni, hogy a gyerekek világa, lelke és látásmódja sokkal vidámabb, mint a felnőtteké. Ilyen elszánással indultam neki a vállalkozásnak és a történet utóéletét látva jól sikerült. Úgy gondolom a helyszínt is jól választottam ki: Óbudán játszódik, mégpedig akkor mikor elkezdtek épülni a nagy toronyházak, de mellettük még ott voltak a régi földszintes házak a régi lakóikkal, kiskocsmákkal és a régi óbudai hangulattal. A magyar ifjúsági irodalomban szintes szokásos módon fiúk lettek a főszereplői, illetve egy kislány, akinek a kedvéért kitalálják az egész cirkuszi vállalkozást a gyerekek. Nagyon örülök, hogy még ennyi év után is érdekes maradt.

Ön egyébként cirkuszrajongó?

Igen! Egészen kisgyerekkorom óta szeretem a cirkuszt attól kezdve, hogy a vándorcirkuszok először megérkeztek hozzánk és ez a szerelem máig tart. Úgy vettem észre, hogy a gyerekek általában vagy nyíltan, vagy titokban nagyon szeretik a cirkuszt. Titokban alatt azt értem, hogy nem mindig jutnak hozzá, bár mennének. A magyar cirkusz pedig egyszerűen kiváló és vannak kimondottan gyerekelőadások is, amik magukkal ragadják a kicsiket. Nemcsak, hogy szeretem a cirkuszt, de az egyik legnagyobb művésznek a bohócot tartom. Ezt a szeretetemet igyekeztem elhelyezni a történetben mikor a gyerekek szerepet választanak maguknak: egyikük erőművész, másikuk kígyónő akar lenni, de a főszereplő bohócot választja. Belőle lesz Rozmaring a bohóc.

Számon tudja tartani hány és hányféle adaptációja volt már ennek a történetnek?

Nyomon tudom követni, bár nincs könnyű dolgom, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szinte minden írásomból készült valamilyen másfajta változat: színdarab, film, de volt, hogy mindkettő is. Ez a történet is vándorolt műfajról műfajra és én ezt mindig nagy élvezettel követtem és hatalmas élményt adott minden új feldolgozás. A Keménykalap és Krumpliorral is az történt, hogy először regényként jelent meg, amire azonnal felfigyelt az akkor kiváló Magyar Televízió dramaturgja. Hatalmas lelkesedéssel vetettük bele magunkat a munkába és az eredmény csodálatos lett. Meglepő módon a film sikere után sokáig váratott magára a színdarab, bár én szerettem volna, ha készül belőle színpadi adaptáció, sőt, még azon is gondolkoztam, hogy lehetne a bábelőadásként bemutatni. Úgy éreztem, hogy ez a történet színpad után kiált.

Elégedett a mostani Dumaszínház Színházhajón bemutatott Keménykalap és Krumpliorr elődással?

Sok olyan figura van benne, ami kiváló alakításokra ad lehetőséget, és ezzel a színészek élni is szoktak. Ez a mostani bemutató alkalmával sem volt máshogy. Bagaméritől elkezdve Lópici Gáspáron át az állatkert igazgatójáig remek alakításokat láttam. Sok gyerek van a színpadon és itt azt is el kell mondani, hogy nagyon kockázatos gyerekszereplőkkel dolgozni, mert a gyerek nem színész. A filmben más a helyzet, azt le lehet állítani, ha kell, de a színdarabnak tovább kell mennie, bármi is történjen. Kiderült, hogy alaptalan volt az aggodalmam, mert a gyerekek csodálatosan alakították a szerepeket és méltó partnerei voltak a profi felnőtt színészeknek.

Mikor film vagy színdarab készült a történetből, volt beleszólása a szereposztásba?

Már a legelején megtanultam, hogy más dolgába nem kell beleszólni. Az író írjon, a rendező rendezzen, a zeneszerző pedig szerezzen zenét. De ha beleszóltam volna, akkor sem lehetett volna jobban kiosztani ezeket a szerepeket, mert mindenkit mindig telitalálatnak éreztem.

Hajón adták már elő valamelyik történetét?

Adták már elő kőszínházban, szabadtéren, sátorban, de hajón még soha, úgyhogy hatalmas újdonság volt ez nekem is. Van bennem egy régi vonzalom a víz és a hajók iránt, úgyhogy nagyon örülök a helyszínválasztásnak. Különlegessé teszi az előadást, a gyerekek nagyon élvezik és én is szenzációsnak tartom. Nagyon érdekes, hogy egy színdarab milyen környezetben játszódik. Ez a tér amellett, hogy teljes értékű színházi tér, megőrizte a hajó mivoltát. Egy fedélközben, egy hosszú kifutón játszódik az előadás, ami azt az élményt is adta, mint egy körszínház. A nézők körbeülik a színpadot, mint a cirkuszban, ami nagyon stílusos a történethez.

Korábbi interjúiból tudjuk, hogy Bagamérit valóságos személyről mintázta. Őt személyesen is ismerte?

Mint ahogy Móricz Zsigmond is megmondta, nem kell mindent kitalálni, elég ismerni és figyelni a világot. Az történt, hogy kitaláltam már az elátkozott fagylaltos figuráját, minden megvolt, de nem volt még neve. A szereplők nevére nagyon nagy hangsúlyt fordítok, mert jellemez is. Ha egy szereplőnek vicces nevet adok, akkor azzal vicces dolgok fognak történni, ha komolyat, akkor komoly dolgok, ha tragikusat, akkor tragikus dolgok. Sokáig töprengtem egy ideillő néven mikor beugrott, hogy Kisújszálláson, ahol én születtem és éltem, valóban élt egy Bagaméri nevű fagylaltos, sőt még én magam is vettem tőle fagylaltot. A Bagaméri nagyon jó név, ilyet magamtól nem tudtam volna kitalálni! Nekem már csak a verset kellett kitalálnom hozzá: Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri!

Szerző: D. S.

Színház.org