“… egyszer csak bejön a történelem a szobánkba!” – Villáminterjú Máhr Ágival a Kabaréról

2018 május 14. hétfő, 8:00

Március végén mutatták be a Kabarét Miskolcon, Mohácsi János rendezésében. A darabbéli Schneider kisasszonnyal beszélgetett a Pótszékfoglaló.

Máhr Ági és Szegedi Dezső / Miskolci Nemzeti Színház: Kabaré

A Pótszékfoglaló interjújából:

Ez, ahol most élünk, egy Kit Kat Klub vagy egy szabad ország, ahol “kultúrember ilyet nem csinál!”?

Már nem is tudom, hogy hol élünk… nagyon szomorú vagyok. Ebben az országban ezt már egyre nehezebben tudom eldönteni… még talán szabad egy-két dolog, de számomra félelmetes… és mivel nem vagyok már mai csirke, félek, hogy én már nem érem meg… Eltoltuk ezt a huszonnyolc évet, és megszakad a szívem, hogy így, ennyire nem tudunk a demokráciával élni. Szorongok és félek. Freudnak is el kellett menekülnie a huszadik századi Bécsből, mert ő sem hitte el, hogy megtörténhet az, ami aztán ott, akkor mégis megtörténhetett. Nem tudta elképzelni a német zsidóság, hogy Bécsben, ahol addig nem volt antiszemitizmus, ott ez egyáltalán megtörténhet. És persze, azért nem csak a zsidóságra gondolok most.

A te életed során bejött már a történelem a saját szobádba?

Az egész életembe “belejött” a történelem, szerintem. Egyszer voltak itt amerikai színészek, akiknek tolmácsoltam, és ők “elájultak” azon, hogy egy kelet-közép-európai embernek mennyire meghatározza ez a fajta történelem a mindennapjait. Elég nekem is csak arra gondolnom, hogyan disszidált apám, és azután mik történtek velünk, velem… avagy még korábban: anyám, aki zsidó lány volt, és neki tiniként végig kellett csinálnia az egész második világháborút, és gyakorlatilag elvesztett egy teljes családot, utolsóként a testvérét, aki a férjével – a málenkij robot után – ’48-ban szintén disszidált. Így mondtuk akkor. Persze egy kislány nem tudta még, hogy mi az, hogy disszidálni. Hogy anyám olyan fiatalon meghalt, abban is benne van a történelem. Világháborúk, forradalmak.. aztán történik egy rendszerváltás.

Máhr Ági / Miskolci Nemzeti Színház: Kabaré

Lehet, hogy számodra annak idején a pályaválasztásod is egyfajta “disszidálás” volt?

Lehet. Látod, ez is milyen érdekes – épp most meséltem egy barátomnak, – hogy amikor ’56-ban apám disszidált,  anyámnak nem adtak munkát, így mivel nem dolgozott, minket nem vettek fel az óvodába. Aztán anyám elment  Kádárhoz – nem mintha ez bármit is számított volna, – és amikor ötévesen mégis bekerültem az óvodába, akkor rettentő gátlásos voltam abban a közegben. Mert én addig, ugye, közösségben nem voltam, amúgy is utáltam az egészet, ezért aztán nem is igen beszélgettem ott senkivel…(nevet) – hurcolásztak emiatt akkor pszichológushoz is… Aztán jött egy óvodai rendezvény – nem is tudták, hogy most akkor ennek kapcsán mit is kezdhetnének velem (felkacag)– ahol a Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod?at adtuk elő, és ebben én lettem  “szép lányod”. Nagyon féltem, és gátlásos voltam közöttük, de odarakva a “vagyon-e szép lányod “címszerepébe” rettentően jól éreztem magam! (felnevet ) És akkor éreztem: ez az! – nem tudtam, hogy ez most mi, hogy ez színészet – de azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni! Aztán sokkal később, sok évvel ezután jutott eszembe, hogy igen, ez ott, akkor kezdődhetett. Nem ritka a színészetben az, hogy valaki az életben bizonytalan, görcsösebb, gátlásosabb másoknál, de aztán a színpadon találja meg a biztonságot, mert az az igazi élete.

Máhr Ági és Kincses Károly / Miskolci Nemzeti Színház: Kabaré

Ez a Kabaré mit idéz föl benned?

Azt, ahogy elkezdődik a fasizmus. Azt, ahogy abban a furcsa olvasztó tégelyben – ami a Kit Kat Klub volt Berlinben, vagy nyugatabbra, ahol járhattam – egy multikulti közegben,  liberális klub-légkörben, bár ez most szitokszónak számít, ahol mindenféle nemű, identitású, fajú, gondolkodású ember együtt, egymás mellett megfér, egyszer csak elkezdi megvetni a lábát a fasizmus. Persze tök mindegy, hogyan  nevezzük ezt az izmust: valakik egyszer csak elkezdenek gyűlöletet kelteni. Megítélni másokat – ez nagyon meghatározó, fontos számomra ebben a Kabaréban. Fontos lenne, hogy felfigyeljenek benne az emberek arra, hogy milyen észrevétlenül és alattomosan lopakodnak be ezek a dolgok az életünkbe mostanság.

Szerző: Csatádi Gábor

A teljes interjút itt olvashatja.

 
 

Kapcsolódó anyagok