“A próbálkozás létszükséglet, tett és nem közöny” – Interjú Gergye Krisztiánnal

2018 május 17. csütörtök, 9:35

Gergye Krisztián rendhagyó sorozattal jelentkezik a 8. Monotánc Fesztivál alkalmából. A premierre május 15-én kerül sor, majd 19-éig minden nap szinte új előadást láthat a közönség a Róth Miksa Emlékház udvarán. Ennek kapcsán készült interjú a művésszel.

A performansz-sorozat öt stációja a Fesztivál ideje alatt minden nap 18:00 órakor kezdődik. Gergye Krisztián alkotótársai Zombola Péter zeneszerző zongoraművész és Phillipp Gyögy énekes előadóművész. A performanszokban felhangzanak Áfra János költő megzenésített versei.

Az előadás egyik legerősebb képi eleme egy térinstalláció, melyben helyet kapott Rabóczky Judit Rita Lilith című szobra is. Maga az installáció a fesztivál időtartamában, a múzeum nyitvatartási idejében (minden nap 14 órától) külön is megtekinthető.

Fotó: Dömölky Dániel

Miért egy múzeum udvarán születik ez az új előadás?

Mindig is szerettem az olyan kivételes helyzeteket, amelyekben ki lehet mozdulni a szokásos néző-előadói viszonyokból. A “Ha mi árnyak …” rítusa esetében, nem csak a szokásos befogadói attitűdön igyekszem változtatni, hanem egy csodálatos, történettel, úgymond múlttal rendelkező épület ölelő udvarában, szabadtéren teremtünk egy kortárs művészeti rituálét öt napon keresztül, öt stáció keretében. A múzeumi terek, mint például most a Róth Miksa Emlékház, számomra olyan inspiráló, befogadó közeget jelentenek, amelyek minden egyes művészi aktusra – legyen az performansz, vagy képzőművészet, vagy színházi előadás, vagy koncert – szélesebb körű kontextusban engednek rálátást, és így az alkotás komplexitása talán jobban érzékelhető és más nézőpontokból is vizsgálható, mint egy szokásos színházi felállásban. Múzeumi közegben mindig azt érzem, hogy képes vagyok kilépni az emberek közé, és így csak egy lépés választ el attól, hogy akár az utcára, a világba is kiléphessek.

A darab címében Shakespeare-t idézi, az utalás az egész darabra is vonatkoztatható? Mi a kapcsolat az idézett mű és a performansz között?

A performansz-sorozatunk az árnyék, mint jelenség gondolatköréből indult ki, hogy egy ember sziluettjének, árnyékának látványa valamiképp lebontja az emberről a hétköznapi, talán zavaró részleteket, és pusztán a személy lelki- és testi alkatáról beszél. Lebontja a személyeskedést, de valami nagyon pontosat meg is határoz a személyesség lényegéről. Letisztít, festői formát ad, egy olyan képzetet, ami a személyiség titkairól valamiképp nyilvánvalóbban kommunikál, miközben mégsem árulja el. S ha már árnyék, akkor arra teszek kísérletet, mi történne, ha egy szórt fényű, színházi világítástól és így árnyékoktól mentes nappali térben, minden szereplő, mintha árnyék lenne csak, tehát teljes testében fekete. Erre Béres Móni jelmeztervező radikális lakkruhái és maszkjai adnak majd lehetőséget. Az árnyék testet ölt, térbe mozdul és cselekedni képes, vagy hangja lesz és megszólal, énekelni kezd. Egy ilyen furcsa jelenség szemlélődésekor talán jobban odafigyelünk miről is “beszélnek” ezek az árnyak. Az idézet a szentivánéji álomból így kézenfekvő lett számomra, olyannyira, hogy ezt választottam címként, ami egyfajta felszólítás is, hogy Ha mi árnyak … nem cselekszünk? Akkor ki? Ha mi árnyak … így? akkor a világ? És ez számtalan kérdést felvet, és éles helyzetet teremt.

Fotó: Dömölky Dániel

Shakespeare szövege az egyik legpontosabban megfogalmazott költészet árnyék-lényünk lényegéről, a mi performanszunkra azonban csak addig érvényes – mármint nyilván nem Shakespeare művét fogjuk itt megvalósítani -, amíg a szüzsénkben idézem a szöveget, vagyis “…másszor aztán jobban megy”. Ez arra utal, hogy miként minden emberélet, és minden ember cselekedete – jelen esetben az előadásunk – egy kísérlet valaminek a beteljesítésére. Soha nincs garancia a sikerre, a próbálkozás mégis létszükséglet, a kudarc lehetőségét is felvállalva, tett és nem közöny.

Hogyan jutott eszedbe Rabóczky Judit Rita szobrát, a Lilith-et belefűzni a darabba?

Rabóczky Judit szobra lesz a rítusban az egyetlen emberi, ez egyetlen valós test, amely talán kimenekülhet ebből az árnyékvilágból, amiben létezünk. Az ő szobra egy nő, miközben a színpadon csak férfi árnyékok lesznek majd, ebből mindenki levonhatja a maga következtetését. Bár véletlenül alakult így, és én nem is tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek, nyilván nem véletlen. Nekem ez a szobor mérhetetlenül emberi lény, és esendő embersége a legfontosabb számomra. A talán megmenekülő test nőisége azonban magában hordozhatja egy új élet lehetőségének terét is. Ennyiben a reményt jelöli. Mivel ez egy szobor, gesztusának megmerevedettsége, örökérvényesített pillanata a remény illékonyságának feszültségét teremti meg, mert soha nem kapunk választ, hogy sikerül-e befejeznie a cselekvését.

Ahhoz képest, hogy ez egy szóló a 8. Monotáncfesztivál keretében, számos társművésszel dolgozol együtt. Kinek mi a szerepe ebben az előadásban?

Mivel ez egy kortárs rituálé, fontos volt számomra, hogy élő zene legyen, és az eddigi improvizatív performanszaim közül Zombola Péter zeneszerzővel tapasztaltam meg az együttműködés, együttlétezés egyik legmagasabb fokát. Műveinek, requiemjének, passiójának nagy rajongója vagyok, több alkalommal is dolgoztam nagyszabású műveire, és most lehetőségünk nyílt az együtt alkotásra. Ez egy kísérleti módszer, melynek keretében minden egyes napra kapok valamilyen zenei inspirációforrást Péter zongorajátékától, és az arra való reflexióim, az előadás éles helyzetében visszahat az ő zenéjére élőben. Gyakorlatilag együtt “írjuk” bele a térbe a rituálé zenéjét. Az ötödik napon, melynek alcíme recurrence, az addigi stációk összegzéseképp teljesedik ki a “ha mi árnyak…” monokróm rítus zenei anyaga.

Fotó: Dömölky Dániel

Ha már zene, fontos volt számomra, hogy emberi hang, énekhang is legyen. Egyértelmű volt, hogy Philipp Györgyöt kérjem fel “hangomként” az előadáshoz. Az ő hangja régóta kísér, mintha belőlem szólna. Philipp György számomra elképesztő, mágikus hanggal bír, összeköti az égi és a földi territóriumokat, egy kivételes köztes létbe emel. És persze nem mindegy, hogy mit énekel. Itt meg már a költészet területére tévedünk.

Pár hónappal ezelőtt Áfra János költő felkért, hogy táncoljak a Rítus című kötetének debreceni bemutatóján. Akkor találkoztam igazán mélyen a verseivel, melyek szuggesztivítása magával ragadó, lehengerlő, letaglózó volt. Fantasztikus ahogy az emberben összeérnek a szálak és most a mi rítusunkba emelhetem az ő rítusait, melyeknek zenét és hangot adnak a már említett zenészek. János mondatai így talán felsértik a hétköznapi teret annyira, hogy felértékelhessük a hétköznapi életünk rítusait, és helyiértékén kezelhessük azok fontosságát, létszükségletét.

Mindezt egy kivételes és megrázó térinstallációban képzeltem el, amelynek megalkotásában meg kell említenem Trifusz Pétert és Zöldy Z. Gergelyt. Kettejükben valódi alkotótársakra leltem, akik segítettek ennek a komplex rituáléra lehetőséget adó térnek a megteremtésében, sőt az egész mű gondolatiságának kialakításában.

Szereplőként szintén árnyék-figuraként Dömölky Dániel fotóst is felkértem a produkcióba. Fényképészként a jelenléte az események fókuszpontját élezi majd, és az árnyék fény viszonyából a fényképezés művészete nem kihagyható. Az utolsó napon, a korábbi stációk során készült képeiből pop-up kiállítást tervezünk. Az ő látószöge, képeinek művészi ereje, mindig túlmutat az adott anyag értelmezési síkjain, remélem az ötnapos rítus végeztével, felemelő lesz szembesülni az ő egyedi nézőpontjával.

Külön köszönettel tartozom Szögi Csabának, aki a Monotáncfesztivál idejének elérkezésekor, felhív, figyelmeztet, inspirál, így mindig jelentős generátora egy-egy nagyszabású tervemnek, és ez a nyitottság kivételes, amiként kivételes a Róth Miksa Emlékház is, hogy helyszínt, lehetőséget és menedéket ad ennek a kortárs művészeti kísérletnek.

Fotó: Dömölky Dániel

Egymást követően öt napon át játsszátok az öt epizódot, mi kapcsolja össze ezeket?

Öt nap, öt kísérlet, öt lehetőség a beteljesítésre, a fentebb említett “… másszor aztán jobban megy” jegyében. Így lesz öt napunk ebben az udvarban benne lenni az előadás idejében. Együtt lenni, együtt alkotni, végiggondolni az általunk felvetett kérdések számtalan kontextusát, és kutatni értelmezni rítusunk jelentésrétegeit. A stációk külön alcímmel is rendelkeznek majd: 1. corpse, 2. protest, 3.oppression, 4. submission, 5. recurrence. Minden nap az alcímnek megfelelő karaktert működtetek majd a rítus főszereplőjeként. Ennyiben szóló, ennyiben van helye a monotáncfesztiválon, miszerint egy test fókuszából törekszik a világ értelmezésére, vagy inkább megtapasztalására.

Ezen túl az előadás komplexitása végett a közönség számára is nyitott társprogramokat szervezünk, naponta 16:30-tól az előadás térinstallációjában, amelyek során beszélgetünk, zenélünk, felolvasunk, pop-up kiállításokat nyitunk a társművészeink közreműködésével.

Szeretnénk a lehető legmélyebben benne lenni ebben a világban, amit itt megteremthetünk.

Mi a jövője ennek a projektnek, vagy ez egy kivételes alkalom csupán?

A teljes évadomat a képzőművészet és a tánc diskurzusára fűztem fel, így számos múzeummal tárgyaltam, hogy performanszaim lehetséges helyszínei legyenek, kimozdulva a színház fekete teréből, rendhagyó helyszíneken teremtve színházat.

A “Ha mi árnyak…” egy olyan mobil szerkezetű és dramaturgiájú előadás, amely folyton változó helyszínekre adaptálható.

Fontosnak tartom, hogy bármi, amit csinálunk, annak a jelenben és az adott pillanatiságában is legyen, lehessen kontextusa.

Az előadás gondolata például a Velencei Biennálén látott Mohau Modisakeng dél-afrikai művész videóinstallációját látva merült fel. A mű megrendítő erővel hatott rám. A velencei kultúrdömping közepén egy tökéletes nyugvópontot adott ez a mű, amibe olyannyira bele lehetett merülni, miként az installációban szereplő csónakok a fekete tenger vizébe. Bele lehetett halni.

Fotó: Dömölky Dániel

Érdekes koincidencia, hogy Gulyás Gábornak köszönhetően, az idei ART Capitalon épp Modisakeng műve lesz látható Szentendrén. Az már a nem véletlen egybeesésnek köszönhető, hogy Gábor meghívott bennünket a Modisakeng tárlat megnyitására, így május 24-én a “Ha mi árnyak…” Szentendre főterére adaptált verziójával, Modisakeng művészetével is párbeszédre léphetünk. Ez mérhetetlenül felemelő, megtisztelő érzés.

De hogy ne álljunk meg itt, ha a csillagállások is úgy akarják egy még nagyobb projekt keretében fog kiteljesedni az előadásunk, melynek bemutatására lehetőséget kaptunk szintén az Art Capital keretében Szentendrén, Kőszegen a Várszínházban, Debrecenben a Modemben és számos további helyszínnel tárgyalunk a projekt továbbjátszásáról. S ha ezek az események nem színházi közegben kiteljesednek, idővel még színházi térbe is beemelhetőnek tartom, épp a nemszínházi tapasztalatok tükréből átdolgozva az előadást.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok