“A zenés színház nekem természetesebb közeg” – Interjú Balázs Júlia dramaturghallgatóval

2018 május 23. szerda, 7:02

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén dramaturg osztály is végez. Ismerjék meg Jákfalvi Magdolna, Upor László és Kárpáti Péter tanítványait, ötödikként Balázs Júliát, aki inkább a zenés darabokhoz vonzódik és szabadúszó alkat, szereti a bizonytalanságot.

Tudsz kottát olvasni. Mennyire volt a zene része az életednek?

Fuvoláztam nyolc évig. Nagyon szerettem, az órákat meg a tanáraimat is.

Nem gondoltad, hogy zenei pályára menj?

De. Nyolcadikos koromban volt róla szó, hogy átmegyek a Szent István konziba. Elmentem egy meghallgatásra ahhoz a tanárnőhöz, aki felvételiztetett. Akkor még fejben nagyon kicsi voltam. Eljátszottam neki egy darabot, de elég rosszul ment.  Egyébként a végén azt mondta, hogy fölvenne. Tehát el kellett döntenem, hogy akarom-e, mert akkor van rá egy nyaram, hogy behozzam a szolfézst, mert azt nemigen tanultam. Azt hiszem, az volt életem első komoly döntése. Szerettem zenélni, és tudtam, hogy meg fogom utálni, ha elvész a játék belőle. Így aztán nem mentem végül. De nem bánom. Maradtam kilencedikben továbbra is a pesthidegkúti Waldorf Iskolában, gimnáziumban. Egyre inkább háttérbe szorult a fuvola, az érettségihez közeledve mindig volt valami fontosabb. De képzeld, néhány hete játszottam otthon, és még le tudom játszani a darabokat, amiket utoljára fújtam. Persze nem úgy…

Balázs Júlia

Akkor gondolom, a zenés színház sem áll távol tőled.

Nem! Azt hiszem az nekem sokkal természetesebb közeg, mint egy prózai anyag. Nem zenés anyaggal foglalkozva azt tapasztaltam, hogy a karakterek mellett minden egyéb másodlagossá válik.  A zene használatával egészen más szövete lesz az előadásnak. Most például az Erkel Színházban próbáltam Szokol Jutkával egy egyfelvonásos operát, nagyon szerettem, jól éreztem ott magam.

Már jártál egy másik egyetemre a Színmű előtt…

Igen, az ELTÉ-re, szabadbölcsészetre és németre.

Ha mondjuk, nem vettek volna fel dramaturg szakra, a némettel voltak terveid?

Nem igazán. Akkoriban nem találtam a helyemet. Kreatív írás és színháztörténeti kurzusokat próbáltam felvenni, mert azok érdekeltek.

Abszolút tudom, milyen érzés, amikor nem tudod, hogy merre. Említetted az írást, és eszembe jutott, hogy a diplomamunkád egy dráma, szerintem nagyon izgalmas, mert több mese és őstoposz keveredése, közben krimi is, tehát elég összetett dolog.

Alapvetően a Csipkerózsika érdekelt, abból is egy régebbi verzió. Egy sokkal vadabb mese (Giambattista Basile A mesék meséje). A történet három szereplőre fókuszál: az egyik egy király, aki tulajdonképpen békés házasságban él, de nincsen gyerekük. Mindketten kicsit rámentek erre. A királynő a második főbb szereplő. A történetbe belép egy harmadik fél, egy lány, aki viszont képes szülni. Szerintem ez teljesen mai történet, vagyis örökérvényű, mindegy, hogy hívjuk. Iszonyú érdekes alaphelyzet. Ebből írtam egy adaptációt Gimesi Dóra meseíró-dramaturg kurzusára, negyedévben, de nem lettem kész a félév végére. Aztán a következő évben Kárpáti Péterrel elkezdtünk ezen újra dolgozni, és akkor kerültek bele mindenféle más motívumok is a Csipkerózsika mellett.

Annak idején, első évben, Kárpáti Péter adaptációs kurzusán egy krimivel, Agatha Christie-regénnyel foglalkoztál. Neked van ilyen fajta vonzalmad a krimihez?

Igen! Olvasni is és nézni is nagyon szeretem az ilyen típusú történeteket. Általában inkább maga a hatás, a feszültségkeltés érdekel, mint a gyilkosság. Vagy a történet pszichológiai része. Mindkét adaptáció esetében főleg az a fajta tévelygés, eltévelyedés érdekelt a valóság és az álom között, amelyben az embert olyan félelmek kísértik, amik borzasztó dolgokhoz vezetnek. Ehhez erősen hozzátartozik számomra az erőszak, ami szintén nagyon régóta érdekel, mint jelenség. Lehet, hogy ez is ilyen krimis dolog. Az erőszak formái, az erőszak pszichológiája, például egy párkapcsolatban, milyen jellegű, hány ezerféle arca lehet magának az erőszaknak, nagyon foglalkoztat. Határhelyzetekben a traumák hogyan kerekednek felül egy szereplő saját személyiségén, és hogyan próbálnak kitörni belőle. Ezek, amiket most felsoroltam, mindkét adaptáció esetében nagyon foglalkoztattak. Még mindig foglalkoztatnak igazából.

Miközben a gyerekkori traumákról beszéltél, eszembe jutott, hogy ugye neked szép gyerekkorod lehetett, ahogy elképzelem, ott, Remeteszőlősön, egy művészcsaládban.

Igen, nekem szép gyerekkorom volt. Bár iszonyú szorongó gyerek voltam, rettegtem például az alvástól is.

Tavaly kinn voltál Hamburgban, sok egyéb mellett egy zenés darabban is dolgoztál.

Az ottani próbafolyamatok alatt tanultam egy csomó olyan dolgot, ami akkor nagyon felszabadított, például hogy a színházcsinálás nem feltétlen egy görcsös valami. Nekem nagy tapasztalat volt, hogy milyen hihetetlenül széles az a skála, ami a játékosságon belül van, és ami tényleg olyan energiákat és kreativitást mozgat be az alkotók részéről, ami csodálatos dolgokat képes létrehozni a színpadon. Lehet, hogy közben nagyon utálják egymást, nem tudom, de a nyitottság és a munkamódszer, ahogyan dolgoznak, számomra nagyon értékes tapasztalat volt, és ebben van szerepe a zenének is.

Pontosan mit csináltál Hamburgban, milyen feladataid voltak?

Negyedévben mentem ki, első félévben. Kárpáti Péter segített nekem. Összehozott Veress Annával, aki Bodó Viktor mellett dramaturg. Segítettem picit az előkészületekben is, aztán végül kinn találkoztam Viktorral, és akkor ez a projekt volt nekem az első a hamburgi Schauspielhausban. Viktor egy kétnyelvű példányból dolgozott, és ugye én beszélek németül, és tolmácsolni ugyan még nem tudok, de a szöveget tudtam gondozni, tehát ha valamit nem értett, vagy ki akart húzni, akkor abban tudtam segíteni, rendben tartottam a példányát. Aztán megvolt a bemutató, volt egy hét szünetem. Azalatt nagyon sokat kirándultam. Voltam Blankenesében, biciklivel, ami egy egészen csodálatos része Hamburgnak, voltam a Balti-tengernél is. Érdekes volt a Balti-tengert látni, fekete és viharos volt, haragos.

Ismertem Christoph Marthaler asszisztensét a színházból, egy ideje már zaklattam, hogy valahogy nyomjon be oda, mert szeretnék velük dolgozni. Mondta, hogy jó, jó, de majd csak később, mert Marthaler nem szereti, ha az elején, az elemzőpróbák alatt van ott valaki, aki nem a stáb. A rendelkező próbák alatt már rendben van. Aztán egyik nap írt egy smst, hogy másnap jöhetek, és küld is nekem feladatot, mert szeretnének az előadásba egy magyar részt.

Ez melyik darabhoz kellett?

Maxim Gorkijtól A nap fiai volt a darab, de a végére eléggé elszakadt tőle az előadás.

Hogy érezted ott magad?

Az egy egészen kivételesen jó társaság volt. Nyilván ezért engednek be oda nehezen idegeneket… Közvetlenek voltam velem és érdeklődőek. Sokat kérdeztek az egyetemről, Magyarországról, rólam.

El tudnád képzelni, hogy német nyelvterületen dolgozz?

Azt gondolom, hogy igen, lehetnék ott dramaturg, csak nagyon sokára. Nehéz, hogy nem értek bizonyos kontextusokban utalásokat vagy szóvicceket. Egy dramaturgnak szerintem muszáj képben lennie minden olyan háttérinfóval, ami nem feltétlen kapcsolódik a színházhoz. Ezenkívül van egyébként egy nagy tespedés is a jólétben. Azt hiszem, hogy én szeretem a bizonytalanságot…

A szakdolgozatod a feszültségmentes színházi létről szól. Ez pontosan mit takar?

Hát tulajdonképpen Marthalertől indult. Jákfalvi tanárnő órájára elkezdtem megfogalmazgatni, hogy ott miket láttam, mik a munkamódszerek, végiggondoltam a próbanaplómat, meg azt, hogy miket tapasztaltam, és aztán szép lassan elkezdtem ezeket dramatikus szövegelemzésekhez kötni. Így kezdődött. Az elején nem hittem, illetve most sem hiszem, hogy az az egy út létezik a feszültségmentes színházcsinálás felé, amit végül megírtam. Nagyon sok út van, ami felfedezésre vár, és ez kicsit talán a mi dolgunk is, hogy gondolkodjunk olyanokon, hogy társulat vagy kőszínházi formák.

Vörösmarty Színház: Régimódi történet / Fotó: Kiss László

Általában, ha jó egy előadás, akkor dicsérik a színészeket, dicsérik a rendezőt, látjuk, hogy milyen szép a díszlet, jelmez, de a dramaturgiát nem szokták. Szerinted mennyire van egy dramaturg a helyén kezelve vagy megbecsülve?

Ez egy jó kérdés… Most volt életemben először Székesfehérváron, a Régimódi történetek premierén, hogy kivitt a rendező meghajolni. Ilyen mondjuk még nem volt. De ez mellékes. Olykor azt tapasztalom, hogy egyesek tartanak tőlünk. Talán frusztráltságból, nem tudom. Sokan szerintem általánosításból utálnak is minket, mert volt egy-két rossz tapasztalatuk. De jó és értelmes kommunikációval szerintem sok ilyen jellegű konfliktus elkerülhető. Mivel a dramaturg szakma velejárója, hogy láthatatlan, hiszen a munka akkor jó, ha nem lóg ki a lóláb, akár húzás, akár átdolgozás esetében, valóban nehéz a helyén kezelni.

Ha normális választ szeretnék adni, mi is a dramaturg feladata, akkor zavarban vagyok. Te például mit mondanál? Vagy számodra mit jelent a saját munkád?

Mostanában azt érzem, hogy egyre nehezebb definiálni azt, hogy mit csinálok. Minden munka különböző, mindig eggyel tapasztaltabb leszek, folyamatosan változom. Jó társulatban közösségi emberként lehet jelen lenni, nem egy elszigetelt, kívülálló valakiként, és akkor tényleg kialakulhatnak olyan felállások, amelyekben jól és produktívan lehet dolgozni. Szerintem, ha úgy tudsz jelen lenni egy társaságban, hogy lehetőséged van képviselni azokat a dramaturg-értékeket, amelyekben hiszel, miközben teljes értékű alkotó ember vagy valaki mellett, aki mellett tudsz levegőt venni és létezni, nem egy eszköz, akkor nagy szerencséd van. Számomra ez az ideális…

Végül is mi volt az, ami efelé vonzott, amire azt mondtad, hogy akkor nem zene, hanem a színház?

Írtam egy darabot a gimnáziumban, amit be is mutattunk, és az nagyon jó élmény volt. De nem azért, mert jó volt a darab, sőt! Hanem mert azalatt a néhány hét alatt úgy tudott összeállni az osztály, mint még soha. Tehát akkor, annak ellenére, hogy szerintem egyáltalán nem voltunk tökéletes osztályközösség, tudtunk úgy együttműködni, hogy jó társaság lettünk. Voltak persze hisztik meg botrányok, de alapvetően rendben volt. És akkor arra gondoltam, hogy ezt jó lenne nagyban csinálni. Alkotó emberekkel. Persze azóta nagyon-nagyon sok minden megváltozott. Más szövegén dolgozni például sokkal nagyobb öröm lett.

Van álomdarabod?

Abból sok van… Ott az Arab éjszaka, aztán végtelen sok Medeia-feldolgozást is csinálnék, régebben a Futótűz volt egyébként. Vagy az Orpheusz alászáll, sok Botho Strauss-darabot is szeretek.

Mit tudsz a jövőről? Mi lesz a diploma után?

Hát most kipróbálom magam Szombathelyen, azt nagyon várom, szimpatikus társaság, Pálfi Györggyel aztán Réthly Attilával fogok dolgozni, aminek nagyon örülök! Ez a két produkció lesz ott, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

Tehát akkor bizakodva nézel előre?

Abszolút. Meg hát nagyon jól fog esni egy kicsit elmenni Budapestről.

Pont erre gondoltam, hogy ott voltál gyerekként, természet közelben, kertes házban, nem Pesten, az alapélményed az a szabad létezés, aztán mégis jött Pest és a városi életmód. Szóval ez talán egy jófajta váltás lehet.

Azt hiszem, igen.

Ha az ideális állapotot képzeled el, akkor az egy társulathoz való tartozás vagy a szabadúszás?

Én hajlamos vagyok betespedni egy helyen, és ettől általában nagyon félek. Nem tartom valószínűnek, hogy két-három évnél többet maradjak egy társulatnál. Szerintem én szabadúszó alkat vagyok. Meg hát sokféle dolgot szeretnék csinálni…

Szerző: Kukk Zsófia