“Velem mindenre fel kell készülni” – Interjú Sardar Tagirovskyval

2018 május 26. szombat, 7:00

Sardar Tagirovsky Dosztojevszkij A félkegyelműjét Idióta címen állítja színpadra a Csokonai Színházban. A Kazanyban született fiatal rendező egyáltalán nem szokványos módszerekkel dolgozik, megpróbálja olyan helyzetekbe, játékokba hozni a színészeket, amelyek arra hivatottak, hogy előhívják az érzelmeiket, felszabadítsák a képzeletüket, vagy ami talán még fontosabb, szeretné megéreztetni velük, hogy ne kreáljanak karaktereket.

Tagirovsky a 90-es évek óta él Magyarországon. Tanult a Shakespeare Színművészeti Akadémián, a Budapest Bábszínház stúdiójában és Rómában Paolo Antonio Simioninál. Kísérletezett rendezéssel és színészettel. Első hivatalos színházi munkája, a Sepsiszentgyörgyön rendezett Meggyeskert a 2015-ös POSZT-on elnyerte a közönségzsűri díját. 2016-ban megkapta a 35 év alatti rendezőnek járó Játéktér-díjat Erdélyben. A rendezővel Adorján Beáta dramaturg beszélgetett.

Vékony Anna, Kiss Gergely Máté, Mészáros Ibolya, Edelényi Vivien / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Vékony Anna, Kiss Gergely Máté, Mészáros Ibolya, Edelényi Vivien / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

− Mondtad, hogy te ajánlottad A félkegyelműt. Miért ezt ajánlottad?

− Mert az orosz világ közel áll hozzám, abban a kultúrában nevelkedtem. Személyesnek érzem az idiótának a világgal való viszonyát, és szembenállását a társadalommal. Igazából szabad utat kaptam, hogy esetleg én mit hoznék, mit szeretnék. Többszöri egyeztetés után − A kaméliás hölgy volt még tervben − végül A félkegyelmű, vagyis az Idióta lett a közös nevező. Ez a regény számomra tartalmaz valamit, ami Csehov komédiáinak a sajátossága, miközben olyan filmes fókuszt tud elindítani, ami színházilag egy modern kori szerkesztést igényel.

− Miért ez a cím? És miért névelő nélkül?

− Mert ez az eredeti címe, és mert ebben nincsen finomkodás. A félkegyelmű cím egy kicsit a romantikára hajlik, és nekem erre a romantikára nincs szükségem. A regény kegyetlenségét is szeretném szem előtt tartani: ahogyan valakit elítél a társadalom; ahogyan a gyermekeket, a gyermekséget elítéli a társadalom. Márpedig a gyermekség egy nagyon fontos tényező. Tulajdonképpen a színészi munka alapja is, mert gyermek nélkül nincs színész. Ha nem keressük egyfolytában a gyermeket, akkor felesleges csinálni ezt a szakmát. Szerintem ha az emberek, úgy általában, többet rajzolnának, játszanának, zenélnének, akár úgy is, hogy a tenyerüket csapdossák, akkor jobb hellyé válna ez a világ.

Kránicz Richárd / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Kránicz Richárd / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

− Egyes cégek már belátták, hogy az alkalmazottak jobban teljesítenek, ha a munkaidőben boldogabbak és játszhatnak. A Google-irodákban például lehet hintázni, csúszdázni. Ez is azt bizonyítja, hogy meggyőződéseinkkel ellentétben nem akkor vagyunk hatékonyabbak, ha igás lóként dolgozunk, hanem hogyha munka közben jól is érezzük magunkat, játszunk, vagy akár értelmetlen dolgokat csinálunk.

− Én is ebben hiszek. Szomorúnak tartom, hogy a Google erre hamarabb rájön, mint az európai vagy főként a magyarországi színházi szakma. Ezt most nem ítélkezésből mondom, én szeretem ezt az országot, minden nehézségével együtt, de sajnálom a színészeket: egyfolytában attól rettegnek, hogy nem tudják a szöveget. Eközben a játék öröme elvész. Fáj azt is látni, hogy egy-egy rendszerben néhány színész felé nincs bizalom szavazva. Ítélkezünk, mintha értenénk ahhoz, hogy ki a tehetséges és ki nem. Pedig – már csak művészi szakmánkból kifolyólag − nekünk kellene a legérzékenyebb dolgokat képviselnünk emberileg. Az Idióta próbafolyamatban, bár vannak szövegbizonytalanságok, erős hitet érzek az emberekben, és ennek örülök. Ezt fontosnak tartom. Ha egy színész hirtelen kitör, és valami nagyon szépet alkot, akkor látom, hogy van értelme ezt csinálni. A hit számomra nagyon fontos dolog, bizonyos helyzetekben túlmutat a pillanatnyi színészi eszköztáron, a beszédtechnikán, a képességeken. Szerintem több párbeszédre, több közösségi élményre van szükség. Ki kell tágítani a színház határait. Játszani, mint a gyermek: ez az egyedüli lehetőség, hogy érdemben fejlődni tudjunk.

− Hogyan alakult a szereposztás?

− Felajánlották nekem, hogy Kiss Gergely Máté legyen az idióta, én pedig a megérzéseimre hallgattam úgy, hogy nem láttam őt, és elvállaltam, mert idióta vagyok.

Janka Barnabás / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Janka Barnabás / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

− És a többiek?

− Felajánlották, hogy ebben a periódusban kikkel tudnék együtt dolgozni. Merthogy egy nagy színházban mindig az van, hogy egyszerre megy több produkció, kisebb-nagyobb eltérési időtartamokkal a bemutatókat illetően. Én pedig, mivel egy kaotikus dologban gondolkoztam, amiben több szereplő mozog, ezért látatlanul, igény nélkül azt mondtam, hogy jöhet mindenki.

 

− Tréninggel indítottad a próbafolyamatot. Mi a célja egy ilyen tréningnek? Miért ezzel indítod a folyamatot?

− Ismerkedem az emberekkel. Nem tartom magamat egy gépnek, aki egyből elkezd arról beszélni, hogyan csináljuk. Számomra fontos, hogy olyan helyzetekbe, játékokba tudjunk kerülni, amelyekben előjönnek az érzéseink. Többnyire mozgunk, és vannak játékok, amelyek arra hivatottak, hogy felszabadítsák a színészek képzeletét. A játék során az elménk számára ismeretlen helyzetekbe kerülünk. Tulajdonképpen ürügy is, amitől elindul egyfajta kommunikáció. Feltérképezem a kezdeti zavartságot, ami nagyon finom, sebészi pontosságú munkát igényel. Fontos, hogy megismerjük a saját zavarainkat adott helyzetekben, és megpróbáljunk ezekkel játszani.

Zeck Juli, Vékony Anna / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Zeck Juli, Vékony Anna / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

− A regényből témákat hoztál be a tréningekre.

− Mostanában egyre inkább úgy dolgozom, mint egy impresszionista tájképfestő, aki megfogalmaz egy erős hangulatot, aminek – látszólag − lehet, hogy semmi logikája, semmi értelme nincsen. Mégis bevezet minket egy világba. Amikor először olvastam a regényt, több évvel ezelőtt, maradt bennem egy erős érzet. És abból az érzetből, azt megőrizve tudom végigkövetni a mostani próbafolyamatot.

− Mi volt ez az érzet?

− Akkoriban nem gondolkodó fejjel olvastam, hanem sokkal naivabban, sokkal butábban. Akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy milyen az az arisztokrata világ, milyen ez a 150 évvel ezelőtti oroszországi világ, és ki az az ember, aki meglátogatja őket Svájcból. Éreztem, hogy Miskin furcsa ember, és ennek az embernek a furcsaságával tudtam azonosulni. Megszólította a bennem lévő gyereket. Ahogyan a többiek hozzá viszonyultak, azt az érzést keltette bennem, hogy egy gyerekről van szó. A munkánk során folyamatosan próbáljuk előkapirgálni, előhozni magunkból a gyerekkori élményeken keresztül a gyermeket. Milyen hatással van egy felnőtt testbe zárt gyermek a felnőttek társadalmára?

Kránicz Richárd, Papp István, Edelényi Vivien, Horváth Julianna / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Kránicz Richárd, Papp István, Edelényi Vivien, Horváth Julianna / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

− A színészek hogyan fogadták a te módszeredet? Hogyan viszonyultak hozzá?

− Engem eleve úgy szoktak meghívni, hogy velem mindenre fel kell készülni. Erre felkészítik az adott csapatot, a színészeket, hogy ez nem lesz „normális”. Azt érzem, hogy nagyon jól veszi a csapat. Nagyon jól és érzékenyen fogadják a színészek az instrukciókat, a gyakorlatokat. Sok színészen érzem, hogy készülnek. Elkezdték megérezni, hogy nem kell karaktereket gyártaniuk. És ha gyártanak is, ha elkezdenek különböző figurákat alkotni, akkor azt egyfajta lazasággal, mégis nagy koncentrációval megtehetik.

− Azt mondja Miskin, hogy a szépség váltja meg a világot. Szerinted mi válthatná meg a világot?

− A szépség túlélésünk utolsó mentsvára vagy lehetősége, mert ez teljesen szembemegy az ösztönös, zsigeri vadászattal, amit az őskori ember képvisel, és szembemegy az érdekhajhászó üzleti világot előtérbe helyező emberrel. Az ember számára mindig van lehetőség arra, hogy észrevegye, akármilyen helyzetben is van, a költészetet. Az embernek joga van valami olyannal felvenni a kapcsolatot, amire nincsenek szavak. A szépség szükséges ahhoz, hogy a hitet megtaláljuk. Ha egy gyerek rácsodálkozik egy katicabogárra, annak legalább akkora létjogosultsága van, mint egy felnőttnek a komoly döntésében. Abban is világok keringenek. Általában félünk attól, hogy úgymond marhaságokkal töltsük az időnket, hiszen pénzt kell keresnünk. Én abban hiszek, hogy az efféle „marhaságokban” léteznek olyan felszabadítható közösségi energiák, amelyek átalakítják a jövőnket.

Zeck Juli, Kiss Gergely Máté / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Zeck Juli, Kiss Gergely Máté / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

− Szerinted vannak hősök? Vagy most az antihősök korát éljük? Miskin kicsoda?

− Miskin egy kényelmetlen pontja a társadalomnak. Ilyen értelemben antihős. Tulajdonképpen szinte feleslegesnek tűnik a társadalom számára. A regény elején majdnem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, és alig van valamije. Egy olyan alak, akitől mindannyian megijednénk. Aki miatt féltenénk a polgári jólétünket. Szerintem mindannyiunkban ott a miskinség: a vágy, hogy megpróbáljuk naivan és tisztán kezelni a helyzeteket, mindenféle elvárás nélkül. Tulajdonképpen Miskin ilyen értelemben egy idea, egy nem létező jó embernek az ideája. Egy Don Quijote, aki a lovagkorba akarja visszavinni a világot. Miskin, a maga módján behozza a hercegséget a társadalomba, ahol hihet abban az ember, ha jól cselekszik, akkor elnyeri jutalmát. Persze, feltevődik a kérdés, hogy mi az, hogy jó. Nincs recept. Tegyük fel, hogy a társadalmi lét egy megszokott színházi előadás, akkor Miskin jelenléte feltételezi a performanszot. Miskinnek ez az ösztönös jóság-keresése kényelmetlen a polgári világ számára, mert kilép a konvencionális keretek közül. Manapság a színház egyre inkább elmozdul az összművészet irányába. Ha a Miskin herceg, vagyis az idióta analógiája a színész, akkor az előadás sem pusztán színházi előadás, hanem összművészeti alkotás. Mert az idióta olyan, mint egy művész, aki nehezen illik bele a rendszerbe, folyamatosan érzékeli a társadalom részéről a játszmákat. Az előadás kísérlet arra, hogy mint „idióták” tetten érjük az összművészeti elemeket egy szokványosnak tűnő polgári szalonban, színházi előadásban.

− Lesz kórus az előadásban. Honnan jön ez az ötlet? Van köze ahhoz, hogy többszólamúnak, zeneműként is szokták emlegetni ezt a regényt?

− A kórus be tudja hozni azokat a magas hangokat, amelyekkel audio szinten karcolni tudjuk a nem létezőt.

Sardar Tagirovksy / Fotó: Máthé András

Sardar Tagirovksy / Fotó: Máthé András

− Menet közben alakul a szövegkönyv, illetve az előadásnak a struktúrája.

− Megpróbálok egy-két erős érzetet kibontani ebben az előadásban. Például, hogy engem mint olvasót, hogyan érintett meg ez a regény. De közben ismerkedem a hely érzetével, nemcsak színházi, hanem városi értelemben is, és az emberekkel. Hagyom, hogy inspiráljanak a színészek, mert azáltal, hogy testet adnak a mi képzeletünknek, sokszor valami olyat tudnak kibontani, amire nem is gondolnánk. És ez a színésznek is erőt adhat, mert nekik is van egy alkotási folyamatuk. Nemcsak az van, hogy nekem van egy elképzelésem, és azt beállítom. Az előadás nem lesz történetmesélős, viszont nagyon fontos, hogy a néző is megismerje a történetet, amit kezdetben vázolunk. Ahogy haladunk előre az előadásban, egyre inkább Miskin rögeszméje a lényeg. Kívülről befelé haladunk, a férfiak uralta társadalom a felszín, utána látjuk meg, hogy ez mit takar − társadalmi kérdések a szex és a halál témáiban gyökereznek. Tulajdonképpen arra teszek kísérletet, hogy ütköztetem az idiótát, nemcsak az orosz arisztokrata társadalommal, hanem a társadalom és a szakma elvárásaival, és a bennem lévő elvárásokkal is. Az Idióta számomra egy ütközés a társadalommal, a művészi struktúrával a művészetért, a szépségért.

Az interjút készítette: Adorján Beáta
Csokonai Színház

Az előadás fotóiból készült galéria itt böngészhető.