“Isten is szorulhat segítségre” – Interjú Gryllus Dorkával és Kálid Artúrral

2018 május 27. vasárnap, 17:20

A Zsidó Művészeti Napok keretében május 31-én, a Hatszín Teátrumban mutatják be a nemrég elhunyt izraeli szerző, Anat Gov Jaj, Istenem! című darabját. A produkció a Gólem Színház előadása, rendezője Borgula András. A színmű – egy abszurd helyzetből kiindulva – az emberiség örök kérdéseit teszi fel: van-e Isten, és ha van, akkor milyen? Mire megyünk vele, és ő mit tud velünk kezdeni? Létezhet-e Isten az emberek mai, ,,istentelenre” formált világában? A két szereplővel, Gryllus Dorkával és Kálid Artúrral beszélgetett L. Horváth Katalin.

Kálid Artúr, Gryllus Dorka

Kálid Artúr, Gryllus Dorka

– Hogyan került a ZsiMü programjába a Jaj, Istenem!?

Kálid Artúr: A Gólemnek erős vállalása, hogy kortárs izraeli darabokat mutasson be, és úgy tudom, Borgula András régi terve volt, hogy előadás készüljön a Jaj, Istenem!-ből. Végtelenül örülök, hogy benne vagyok, mert szenzációs darab.

– A mű abban is különleges, hogy az egyik szereplője maga az Isten – akit te formálsz meg. Milyen ez az Isten?

Kálid Artúr: Dorka a próbákon többször felvetette: muszáj, hogy rögtön kiderüljön, ki is a férfi szereplő? De Anat Gov így írta meg a darabot, két szereplője van: Ella, a pszichológus és Isten. Nincs benne semmiféle titokzatoskodás. Ha jól érzékelem, a szerzőnek nem az volt a célja, hogy majd később lebbentse fel a fátylat, hanem az, hogy Ella, illetve a néző – a kezdeti bizonytalankodás és zavart nevetgélés után – hamar elfogadja tényként, hogy akit lát, az Isten. A darab arról szól, hogy a Jóistennek mentális problémái vannak, és pszichológushoz fordul. Ez az abszurd alapgondolat annyira izgalmas, hogy az embernek leesik az álla, és azt kérdezi: hogy lehet, hogy ez még senkinek nem jutott eszébe? Istennel nem nagyon szokás viccelődni, a fennkölt, titokzatos és sokak számára érzékeny témát nem meri gyakran feszegetni az irodalom, illetve a színház, de azért akad rá példa. Anat Gov darabja különösen merész, hiszen a zsidó hit nem engedi megszemélyesíteni Istent (ezért jelenik meg például csipkebokor képében), a keresztény kultúrkörrel ellentétben a zsidó vallásban nincs istenábrázolás.

– Az ,,emberszerű” Istenről Esterházy Péter Hrabal könyve című kisregénye jut eszembe. Az egyik vonulata arról szól, hogy Charlie Parker fölkerül a mennybe, és Isten szeretné, ha megtanítaná szaxofonozni. Tanítja is, de kiderül, hogy az Úristen teljesen botfülű és tehetségtelen.

Kálid Artúr: Az az Úristen valószínűleg nem az ószövetségi. Jézus születésével nagy váltás történik a vallásban, onnantól kezdve más a viszonyulásunk a Jóistenhez. Kálloy Molnár Péterrel és Gáspár Andrással a S.Ö.R. (Shakespeare-összes rövidítve) után játsszuk a G.Ö.R.Cs.-öt (Görögök összes regéi és cselekedetei), amelyben szigorúan szerkesztett, ószövetségi és újszövetségi részekből álló bibliai történeteket adunk elő, de improvizatív, nagyon profán, kifordított módon. Például amikor Mózes nem hajlandó meghallani az Úristent, akkor ő telefonon szól hozzá. A mai világban gyakran akkor sem tudsz személyes kommunikációt folytatni valakivel, ha néhány méterre van tőled, mert nem hallja meg, de ha ráírsz egy SMS-t, azt rögtön észreveszi, és fontosnak érzi, hogy reagáljon rá. A Jóisten halad a korral, fölhívja Mózest, aki akkor azonnal válaszol is neki. Ez a ,,földre rántott” Isten annyira sérti néhány néző vallásos érzékenységét, hogy ki is megy az előadásról. De miközben nagyon profán a G.Ö.R.Cs, aközben fontos, komoly mondanivalót hordoz. A Jaj, Istenem! is ilyen, szintén azt járja körbe, hogy egyáltalán van-e Isten, ha van, akkor hogyan képzeljük el. Kerülhet-e bajba? Lehet-e depressziós? Lehet-e kegyetlen és igazságtalan? Mit szól ahhoz, ahogyan élünk? A mi előadásunk kapott egy pluszcsavart: Borgula merészen úgy gondolta, hogy Isten legyen színes bőrű, azaz én. Ennek van előzménye: a Zs-kategóriában, amit szintén ő rendezett, a Messiást van szerencsém alakítani.

– Rögtön igent mondtál a felkérésére?

Kálid Artúr: Nem szeretek egy évadban kettőnél több darabot próbálni, a három már nyögve nyelős. Most pont úgy alakult, hogy három volt, április 20-án mutattuk be a Pesti Magyar Színházban a Balta a fejbe című előadást, és úgy gondoltam, nekem ennyi bőségesen elég. Ott a kert, be kell indítani a füvet, metszeni kell a szőlőt, permetezni kell, és egyáltalán, itt az ideje egy kis lazításnak, de András elküldte ezt a darabot, és azt mondtam magamban: hülye lennék, ha bárki másnak átengedném, annyira fontos dolgokról beszél. Magam is foglalkozom azzal, hogy milyen viszonyban is vagyok a Fentebbvalóval. Felemás a viszonyunk, de hiszem, hogy van. Az emberek legtöbbször kérni szoktak tőle, ,,jaj, Istenem, segíts!”, én pedig sokáig csak akkor szóltam hozzá, ha valami nagyon jó történt az életemben, és meg akartam köszönni neki. A darabbéli Isten többek között azért keresi meg a pszichológusnőt, mert ő szintén soha nem kért tőle segítséget, ezért úgy gondolja, hogy másfajta kommunikáció lehet kettőjük között. Amikor ezeket a mondatokat olvastam a darabban, lúdbőrös lettem.

Kálid Artúr, Gryllus Dorka / Jaj, Istenem! próba / Fotó: Kern Dóra, Hatszín Teátrum

– Kiderül a darabból, illetve az előadásból, hogy a zsidóság különleges viszonyban van Istennel?

Kálid Artúr: Istenhez mindenféle képzet társul, azt gondolom, a nézőben nem feltétlenül az fog lecsapódni, hogy ez ószövetségi és zsidó hagyományokból táplálkozó darab. Inkább az egyetemessége fog rá hatni.

Gryllus Dorka: A darab abszurd felvetése olyan dolgokról gondolkodtatja el az embert, amik a teológusi vitákban is felmerülnek. Örök kérdés, hogy ha Isten létezik és jó, akkor miért engedi meg, hogy ennyi szörnyűség történjen a világon, miért kell például ártatlan gyerekeknek meghalniuk. Az egyik tézis szerint az Isten jó, de valószínűleg nem mindenható. E tézis mentén haladunk darabban is, és a szerző, illetve mi felteszünk bizonyos kérdéseket. Van-e Istennek hatalma? Ha van, mi a forrása? Isten nem csupán a manifesztációja-e annak, amit mi abszolút hatalomnak nevezünk? Mint teológiára is járt evangélikus továbbgondolom azt, ami az Ószövetségben, illetve Anat Gov művében véget ér; nekünk Jézus története is hozzá tartozik Istenhez.

– Van humora a darabnak?

Kálid Artúr: Szerintem sziporkázó humora van. Hemzseg a poénoktól, és nem a gatyaletolós fajtáktól. Komoly kihívás nekünk és a nézőktől is másfajta nyitottságot igényel, hogy a finom, intellektuális síkon mozgó poénok üljenek, de arra számítok, hogy gurgulázva végig fogják nevetni az előadást, miközben – ha eléggé tehetségesek és hitelesek vagyunk – torokszorító is lesz.

Gryllus Dorka: Anat Gov nagyon szórakoztatóan fantáziál Isten problematikájáról. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a nézői reakciók, kinek lesz evidencia Isten létezése, és ki lát majd pusztán egy mesét abban, amit mi elmondunk.

– Milyen a karaktered?

Gryllus Dorka: Olyan pszichológust játszom, akinek van egy autista kisfia. Egyedül neveli, mert a férje elhagyta őket, tehát nem egyszerű az élete, joggal kérdezhetné, hogy ,,miért pont velem történik ez?”. De nagyon pozitív gondolkodású nő, elfogadja, ami van, mindig a jót próbálja meglátni a világban, és a végén meg is találja. Ezért is megy éppen hozzá Isten. Azt mondja neki: azért is jöttem hozzád, mert sosem kértél semmit. Első olvasásra kicsit könnyebbnek képzeltem a szerepet, most kezd igazán közel kerülni hozzám ez a történet, kezdem fölfogni, hogy valójában milyen nehéz sorsa van ennek a nőnek.

– Hogy érzitek magatokat a próbákon?

Kálid Artúr: Évek óta vártunk arra, hogy találkozzunk, most megadatott.

Gryllus Dorka: Volt egy Lámpaláz címen futó sorozat a televízióban, ami mindig két pályakezdő színészt mutatott be. A Főiskola után együtt mutattak be minket Artúrral, közösen forgattunk egy egyórás televíziós műsort, ami akkor nagyon nagy élmény volt nekünk, és azóta vágyunk arra, hogy ismét együtt szerepelhessünk. Furcsa érzés, hogy esténként úgy imádkozom Istenhez, mint egy megfoghatatlan valakihez, a próbákon pedig ott van Artúr mint Isten, és hozzá beszélek.

Kálid Artúr, Gryllus Dorka / Jaj, Istenem! próba / Fotó: Kern Dóra, Hatszín Teátrum

Kálid Artúr, Gryllus Dorka / Jaj, Istenem! próba / Fotó: Kern Dóra, Hatszín Teátrum

– Borgula András egyenrangú partnereknek tekint benneteket?

Kálid Artúr: Persze. Ha alkotótársak vagyunk, abból jobb körök jönnek ki, mintha egy diktátor rendező belekényszerítene valamibe, amiben érzem, hogy nem fogok tudni jól működni. Ebben a kis csapatban nem kell folyamatosan a magabiztosság látszatát kelteni. Merek rossz lenni a próbákon, de közben folyamatosan érlelődik, fejlődik a szerep. Ez így jó.

Gryllus Dorka: Még az elején vagyunk, tapogatózunk, de a darabnak van egy konkrét vonala, amin csak végig kell menni. András erős, de egyszerű rendszerben, díszletben, puritán megvalósításban gondolkodik.

– Amikor benne vagytok egy produkcióban, otthon is agyaltok rajta?

Kálid Artúr: Á, dehogy! (nagy nevetés)

Gryllus Dorka: A minap játszottam az Anna Kareninát a Trojka Színházi Társulással. Az a szerep például olyan, hogy még másnap is eszembe jut, idő kell ahhoz, hogy visszacsekkoljak a világba. Felkelek reggel, és mondogatnom kell magamnak, hogy ,,minden rendben van”. Vannak szerepek, amiket az ember nehezebben vesz fel és rak le. Anna életét végigélni euforikus megtisztulás is, ilyenkor más dimenzióba kerül az ember, kinyílik a világ, és ez boldogságérzést is ad. Persze, csak azt tanítják, hogyan kell beleélned magad egy szerepbe, de azt nem, hogy hogyan kell belőle ,,kiélned” magad,. Ez sok színésznek nehézséget okoz. Egyfelől tudod, hogy ami a színpadon történik, az csak egy elképzelt valóság, de van az agyadnak egy olyan része, ami nem tud különbséget tenni a képzelt és a tényleges valóság között. Tehát ha beleélted magad a játékba, akkor az megtörtént veled. Tucatszámra születtek könyvek arról, hogy hogyan szabadítsd fel a saját fájdalmadat a szerepben, de arról még senki nem írt semmit, hogy amikor egy nehéz szerep után este 10-kor kijössz a színpadról, mit csinálj magaddal. Főleg egy vidéki városban, ahol mindenki alszik. Mindenesetre meg kell próbálni nem az alkohol vagy a drog irányába elindulni.

Kérdezett: L. Horváth Katalin