“A könnyebb műfajt borzasztóan nehéz jól csinálni” – Interjú Béres Attilával

2018 június 13. szerda, 7:00

A tavalyi évhez hasonlóan ismét szerepel operett a POSZT versenyprogramjában, ráadásul szintén Béres Attila rendezésében. Ezúttal a kecskeméti Katona József Színház Csárdáskirálynője várta a pécsi közönséget, az előadás rendezőjével a műfaj sokszínűségéről, a megújítási lehetőségekről és a történet által felvetett kérdésekről beszélgetett a poszt.hu.

Béres Attila

Béres Attila

Idén másodjára szerepel operett a POSZT versenyprogramjában. Ennek van valamiféle jelentősége a műfaj szempontjából?

Azt gondolom, hogy az operett már csak azért is nagyon fontos műfaj itthon, mert a miénk. Lehet azt mondani, hogy kicsit sárga és kicsit savanyú, de akkor is a miénk. Mi találtuk ki, a mi nagy szerzőinkhez, főként Kálmán Imréhez és Lehár Ferenchez kötődik. Az, hogy a POSZT-ra beválogatták a Csárdáskirálynőt, természetesen egyrészt szól a műfajnak, de én nagyon bízom abban, hogy a fő mégiscsak az, hogy a válogatók élő előadásnak találták, akárcsak tavaly A chicagói hercegnőt, ezért kerültünk be a versenyprogramba.

Az operett külföldön is nagy népszerűségnek örvend, hogy látod, Németországban, Ausztiában mennyire más az operettjátszás, mint itthon?

Valójában szerintem nincsenek ilyen műfaji megkötések, nincs törvénybe iktatva, hogy operettet így vagy úgy kellene játszani. Ezek történetek, amiket el kell mesélni, az elmesélés módja pedig az alkotóktól függ, így ha a Ostermeier nyúl hozzá egy operetthez, biztosan más lesz neki fontos, mint egy itthoni rendezőnek. Abban viszont nem hiszek, hogy másképp kellene próbálni egy vígjátékot, mint például a III. Richárdot. Mindegyik történet, amit emberek játszanak el, és mindegyikben az igazságot keressük próbáról próbára, előadásról előadásra. Ilyen szempontból az, hogy „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád…” tulajdonképpen ugyanolyan értelmeznivaló szöveg, mint Hamlet nagymonológja.

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

És mit gondolsz, miért van mégis egyfajta tisztes távolságtartás a műfajjal szemben?

Erre nem tudok jól válaszolni, mert én szeretem az operetteket, és azt is gondolom, hogy van mit kezdeni velük. Magyarországon azért a legnagyobb rendezők mind hozzányúltak ehhez a műfajhoz, például Ascher Tamás, Zsótér Sándor vagy Mohácsi János nevéhez is nagy sikerek fűződnek. Persze ezek sosem lefúrt lábú, panoptikumdarabok, azt én sem szeretem, ha az előadás lényegét szép ruhákra és nagy díszletekre redukálják. Ez a fajta naiv festészet egyszerűen nem érvényes. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nekünk, akik felelősséget érzünk az operettek iránt, az a feladatunk, hogy megmutassuk, bár ezt hívják a könnyebb műfajnak, valójában borzasztóan nehéz jól csinálni. Egyszerre kell beszélni, táncolni, énekelni, hitelesen fogalmazni, szóval iszonyatosan komplex az egész.

Több fórumon olvastam, hogy az operettjátszást megnehezíti az is, hogy a bennük jelenlévő társadalmi bázis már nem ismerős. Ezzel egyetért?

Vitatkoznék, mert nem hiszem, hogy operettet farmerben kell játszani, ennek nem ehhez van köze. Az a fontos, hogy azok a kérdések, amelyeket az adott operett felvet, érvényesek-e ma is. A Csárdáskirálynőnél például, hogy különböző társadalmi rangú emberek összeházasodhatnak-e vagy sem, akkoriban egy hihetetlenül erős kérdés volt, de így van ez most is. Hasonlóképpen beszélhetünk Ferenc Ferdinándról is, akinek mindenki meg akart felelni, folyamatosan szerepeltek, hajlongtak előtte, ezek a megfelelést és feltörekvést célzó gesztusok pedig ugyancsak ismerősek lehetnek. Én egyébként nem is szeretnék rövidnadrágos embereket látni egy Kálmán-operettben, a mi Csárdáskirálynőnk ilyen szempontból teljesen hagyományos, maga a játékstílus az, ami rendkívül fiatalos.

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

És mit gondol, magát a műfajt hogyan lehetne megújítani?

Ezt én nem is tudom, de nagy örömmel olvasom mindig a kritikákban, amikor a színházértők azt írják, hogy újszerű látásmódot fedeztek fel egy-egy előadásban. Igazából én csak komolyan szoktam venni a helyzeteket. A megújítás nálam azt jelenti, hogy a legblődebb párbeszédeket is megdolgozzuk kicsit. Az persze vitathatatlan, hogy minden operettre ráfér egy alapos dramaturgiai munka, de a legfontosabb, hogy nem szabad félvállról venni. A Csárdáskirálynőben Feri bácsi helyzete például elsőre nagyon megmosolyogtató: van egy idős ember, aki egy orfeumban tölti az életét, de a felszín mögött ott van az, hogy neki évtizedekkel ezelőtt megtiltották, hogy elvegye Cecíliát, és azóta szenved ettől – most pedig 25 év elteltével ugyanez játszódik le a szeme előtt, úgyhogy itt már van is miből dolgoznia a színésznek.

A chicagói hercegnőn tavaly maradéktalanul el is végezték ezt a dramaturgiai átgyúrást, voltaképpen egy új operett született. A Csárdáskirálynő esetében mennyire volt szükség alakítani a szövegen?

A Csárdáskirálynőnél és a Békeffi István által átdolgozott szöveghez nyúltam hozzá, arra törekedtem, hogy a ’60-as, ’70-es években hangzatos poénok friss hangon tudjanak megszólalni, befogadhatóbbak legyenek a mai fül számára. Ez volt a dramaturgiai munka egyik része, a második pedig, hogy a harmadik felvonást teljesen átírtam: nálunk a bécsi vasútállomáson játszódik Pesten, Ferenc Ferdinánd épp utazni készül valahova, az előadás legvégén pedig azzal köszön el, hogy ha hazajön Szarajevóból, akkor óriási bált fog csapni – és hát a közönségéből mindenki tudja, hogy Ferdinánd nem fog hazajönni, kitör a világháború. Ez az óriási bál.

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

Szöveg szempontjából mennyire vagy autoriter? Ragaszkodsz a saját elképzeléseidhez, vagy együtt építitek a mondatokat, dialógusokat?

A zenés műfaj esetén a szöveg 60%-a a próbán születik. Csak a helyzet adott, ahhoz próbálunk mondatokat keresni, és máshogy nem is szeretek dolgozni, mindig addig kell gyúrni a szöveget, amíg jól mondja el a színész. Persze az is érvényes módszer lehet, ha ragaszkodunk a leírtakhoz, de nekem az a tapasztalatom, hogy ez a fajta színészi aktivitás nagyon jót tesz az előadásnak.

Egy kritikában azt olvastam, hogy a Csárdáskirálynő történetét is belerendezted az előadásba. Mit jelent ez pontosan?

Van az előadásban egy színháztörténeti effektus, egészen pontosan az, hogy Sáfár Mónika játssza Cecíliát, aki Mohácsi János előadásában Szilviát, a fiatal lányt alakította. Illetve ennek kapcsán még egy idézőjelet megengedtem magamnak: Cecília dalát egészében átemeltük a Mohácsi-féle operettből. Ez egy jelzése annak is, hogy van egy kontinuitás az operettjátszásban, de alapvetően nem támaszkodtam Mohácsi szövegkönyvére. Az biztos, hogy ő is a harmadik felvonás értelmezését érezte a legnagyobb kihívásnak. Nála elsüllyed a monarchia hajója, nálam elutazik Szarajevóba Ferenc Ferdinánd és boldogságot kíván mindenkinek. Ez a két gesztus voltaképpen ugyanazt jelenti.

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

Kecskeméti Katona József Színház: Csárdáskirálynő / Fotó: Walter Péter

Rendezőként egyébként feladatodnak tartod, hogy ezekkel a színháztörténeti vonatkozásokkal foglalkozz?

A felkészülés alatt természetesen ezzel foglalkozni kell, általában beleásom magam abba, hogy milyen megvalósításai voltak egy-egy darabnak, de ez nem szokta befolyásolni a koncepciót. Már csak azért sem, mert minden rendezőnek van egy szuverén gondolata, amit el akar mondani, vannak kérdései, amik feszegetik, és ezeket próbálja átadni az adott előadáson keresztül. Bizonyos szempontból persze nehezebb hozzányúlni egy Csárdáskirálynőhöz, de ez sem a gazdag játszási hagyomány miatt van, hanem mert motiválni kell a zenét. Meg kell találni az igazságát annak, hogy megszólal a zene, az okát annak, hogy cigánykereket hánynak az embereket. Nem szabad, hogy bármi is öncélú legyen. Ugyanakkor tagadhatatlanul ugyanebben rejlik a könnyebség is, hiszen a zene sok akadályon, nehézségen át tud lendíteni.

Úgy látom egyébként, hogy magának a zenés színháznak is van most egy nagy fellendülése…

Igen, sőt. Meg is említeném Székely Krisztát, ki Offenbachot rendezett az Operettszínházban, és hihetetlenül mai, érdekes és vonzó előadás kerekedett belőle. Ugyanúgy fejlődik tehát zenés színház, akárcsak a prózai, szerencsére ma már nem csak mentében, szomorúan térdelő énekesek vannak a színpadon. Mi Miskolcon mindig nagyon vigyázunk arra, hogy a zenés előadásaink értelmezhető minőséget jelentsenek, és olyan kérdéseket tegyenek fel, amelyek minket is mozgatnak. Bátran kell persze önironikusnak lenni, magamat is sokszor kinevetem egy-egy zenés próbafolyamat alatt, amikor ráébredek egy-egy mondat vagy helyzet abszolút banalitására, de aztán mindig addig dolgozunk, amíg a banalitásból abszurd nem lesz. Azt hiszem ez is a megújítás egyik útja: a banalitásból abszurdot faragni.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina / poszt.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok