“Itt most mintha egy kicsi megvezetnének minket…” – Interjú Szamosi Zsófiával és Trokán Péterrel

2018 június 18. hétfő, 9:00

A POSZT Díjátadó Gálája előtt a szakmai zsűri két tagjával, Szamosi Zsófiával és Trokán Péterrel beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

Trokán Péter, Szamosi Zsófia / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Trokán Péter, Szamosi Zsófia / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

A Pótszékfoglaló interjújából:

(…)

Gábor: Mennyire ért váratlanul, meglepetésszerűen a zsűrizésre való felkérés?
Zsófi: Meglepődtem. Nem jutott eddig az eszembe, bár ez is a szakmánk része. Ám mégsem arra gondolsz, hogy zsűrizni, ítélkezni fogsz egy másik kollégád munkájáról. Ezért is lepett meg, amikor felkértek. Megörültem, mert nem dolgoztam az utóbbi időben, ezért színházba sem jutottam el. Örülök, mert így rengeteg előadást megnézhettem.
Péter: Én eddig már kétszer voltam zsűri, de mind a kétszer színészzsűri voltam. Az összehasonlíthatatlanul kisebb felelősség, mint ez. Mert abban az esetben csak egy színész-színésznő-díjat kell odaítélni. A megbeszéléseken nem kell foglalkoznod a magyar színházi élet problémáival, az irányzatokkal – ez a pár nap kevés ahhoz, hogy az ember profivá válhasson.
Zsófi: Egy színésznek egy másik színész alakítását könnyebb megítélni, mint azt elönteni, hogy pl. ki a legjobb dramaturg. Nincsen szövegkönyv a kezünkben, ezért azt az adott színdarabot igen alaposan kell ismerned ahhoz, hogy tudjad, milyen munkát végzett a dramaturg.
Péter: Igen, de hál’ Istennek, ül dramaturg is a zsűriben! (nevet)

Csaba: A színpad technikai területén, mint a világítás, díszlet, hogyan születik a döntés? Segít valaki?
Péter: Nem, de ehhez még színésznek sem kell lenni. Hiszen ha az ember beül egy színházba, mikor felmegy a függöny, meglátja a díszletet – ez már önmagában ad egy impulzust. A mi feladatunk annyiban más, több: nekünk meg kell tudni fogalmazni azt is, hogy mindez mitől jó, vagy épp mi miatt nem az.
Zsófi: Ennek megítélése nem igényel szakmai tudást, hiszen a néző sem rendelkezik ilyennel, csupán csak az fogalmazódik meg benne: tetszik vagy sem?
Péter: Nekem egyértelmű volt, hogy melyik díszlet volt kimagaslóan a legjobb.
Gábor: Nehéz „ítélkezni”? – Zsófi használta az imént ezt a szót. Nehéz volt ebbe a szerepbe „beletanulni”?
Zsófi: Egyáltalán nem biztos, hogy ez itt a jó szó. Inkább így mondanám: konkrétan meg kell fogalmaznunk a véleményünket. Ha megnézek egy előadást, nem feltétlenül szükséges, hogy a magam számára kielemezzem. Nyilván tudom, hogy tetszik-e vagy sem, de egyáltalán nem biztos, hogy ennél komolyabb értékítéletet kell mondanom saját használatra magamnak. Most viszont eddig itt minden nap összeültünk, és beszéltünk az előző napi élményeinkről: mi az, ami működött, mi az, ami kevésbé. Ennek a feladatnak fontos eleme az, hogy meghallgassuk, megértsük a másik szempontjait is. Azt hittem, hogy azért került be a versenyprogramba ez a három Brecht-előadás, mert az egyik jobb, mint a másik, és nagyon nehéz lesz majd eldönteni, hogy a három kimagasló előadás közül melyik a legjobb. De nem… Hogy miért kerültek be, azt a válogatóktól kell megkérdezni – érdekelne engem is a válasz.

Szamosi Zsófia / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Szamosi Zsófia / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Gábor: …ez nagyon jó dolog, tovább kellene hagyományozni. Nem igazán lehetett itt az elmúlt 5-6 évben azt hallani, hogy a zsűri intenzív eszmecserét folytatna egymással… Kinek volt ez az ötlete?
Péter: Csanádi Judit ötlete volt, de – megmondom őszintén – ezt az elején nem szerettem. Azt gondoltam, pont elégséges az az idő, ami hivatalosan, a tíznapos fesztivál vége felé van erre kijelölve – addig pedig mindenki gyűjtögessen magában. Amikor színészzsűri voltam, az utolsó előadás után gyűltünk össze, és 10 perc alatt döntöttünk. Nem csak nem ültünk össze, de nem is láttuk egész héten egymást. Azt meg pláne nem kérdeztük meg, hogy kinek van már jelöltje. Viszont be kell látnom, hogy igaza volt a többieknek, ez most így tényleg jobb volt. Bár fárasztóbb is. Ám jobban megismertük egymást. Ez segít, hogy megértsük, kinek miért az a véleménye, ami.
Gábor: Milyen a hangulat egy-egy ilyen megbeszélésen?
Péter: Valamelyikünk mondta még hét elején, hogy ha mást nem is, legalább egymást biztosan jobban megismerjük majd…
Zsófi: Volt olyan előadás, ami után azt gondoltam, nagy vita lesz majd köztünk, de ehhez képest egyetértés volt. Noha különböző az ízlésünk, a kimagasló teljesítmény mégis ugyanúgy hat ránk.

Csaba: Kezd már körvonalazódni bennetek a végeredmény?
Zsófi: Igen, de még nem láttunk mindent.
Péter: Muszáj mindent az ítész szemével is nézni. Például ott van a „30 év alatti férfi színész” kategória. Nem minden darabban van ilyen. Ami igazán nehéz a mi feladatunkban – nem is készültem föl erre igazán, – hogy nekünk vizsgáztatnunk kell. A válogatók vizsgáztatják a színházakat, vizsgáztatják a válogatásra esélyes produkciókat. Aztán ide kerülnek ezek a zsűri elé, amely zsűri pedig a válogatókat is vizsgáztatja. Amikor arról beszélünk, hogy mi került bele a versenyprogramba és miért, akkor nem csinálunk mást. Aztán mint zsűri vizsgáztatjuk az előadást, a kollégáinkat. Meg persze a nézőket is, hogy ki hogyan reagál rá. Életemben először tavaly vizsgáztattam egy színiiskolában a fiatalokat egy felvételin. Ott is éreztem ezt az iszonyatos felelősséget, hogy az kell mondanom: „te igen, te nem!”. Lehet, hogy egy életre más irányba terelem, pedig az nem a főiskola volt. Itt, ebben a helyzetben is ezt érzem, mert tudom, hogy ezek a produkciók hatalmas munkával készültek el. Én is játszottam olyan darabban, ami megkapta a helyezést, ismerem azt az érzést, hogy ezáltal az amúgy is fontos produkció még fontosabbá válik, ugyanakkor feltámad a kétség, hogy vajon elég jó lesz-e, amit csinálunk, helyt tudunk-e majd állni. Ezt a fajta izgalmat érzem itt minden előadásban. És persze eljön, amikor mi, a zsűri vizsgázunk a végén.

Trokán Péter, Szamosi Zsófia / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Trokán Péter, Szamosi Zsófia / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Zsófi: Az idei év kevés olyan darabot hozott, amiben ez a színészkategória megjelenne. Idén a női szerepek erősek.
Gábor: A versenyprogramban a tizennégy darab közül háromszor is szerepel a Kaukázusi krétakör, a Szigligeti Színház, a Miskolci Nemzeti Színház és a budapesti Katona József Színház produkciójaként. Mi jutott eszetekbe először, amikor ezt megláttátok a programban?
Zsófi: Engem nagyon kíváncsivá tett. Érdekelt, hogy milyen szempontból lesznek másak ezek az előadások – hogyan dolgozzák fel ugyanazt az alapanyagot.
Péter: Én azt hittem, hogy azért került be a versenyprogramba ez a három Brecht-előadás, mert az egyik jobb, mint a másik, és nagyon nehéz lesz majd eldönteni, hogy a három kimagasló előadás közül melyik a legjobb. De nem… Hogy miért kerültek be, azt a válogatóktól kell megkérdezni – érdekelne engem is a válasz.
Péter: Ez a darabválasztási metódus nem mindig követhető számunkra. Nem is mindig értettem egyet a válogatókkal. Mintha olyan összefüggések lennének itt a háttérben, amelyeket vagy nem értek, vagy nem tudok egyetérteni velük!
Gábor: Kedveled az összeesküvés-elméleteket?
Péter: Nálunk a családban pont én vagyok az, aki a legkevésbé szereti őket – ezért is csodálkozom most magamon. Mégis néha valóban van olyan érzésem, mintha valami lenne a háttérben, amit nem mondtak nekünk el. Tegnap, az egyik előadás szünetében volt olyan érzésem: itt most megvezetnek minket egy kicsit! Mindenesetre nem biztos, hogy ugyanezeket a darabokat választottam volna ki a versenyprogramba.

Gábor: Zsófi, összességében milyennek érezted ezt a tizennégy kiválasztott előadást?
Zsófi: Ezeknek az előadásoknak egy része nem talált bele az ízlésembe. Lehet azért, mert másfajta színházat szeretek – bár nekem nincsen a „jó” színházat illetően prekoncepcióm,- vagy pedig azért, mert bár olyan, ami nekem bejön, de mégsem tetszett. Volt olyan előadás, ami szándékaiban olyat vállal, ami nagyon is üdvözítő: komoly és fontos témával foglalkozik – a megvalósítás azonban majdhogynem amatőr. Láttunk viszont olyat is, ami nagyon jól működik, tökéletesen üzembiztos, abszolút profi előadás, de még sincs bennük semmi olyan, ami a 2018-as magyar nézőnek valamit adna, azt érzem..
Csaba: Nem annak kéne a POSzT-on lenni, ami ad és mond valamit?
Zsófi: Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindenáron valami napi aktuális dolgot kellene feldolgozni. Mégsem ártana, ha nézőként azt érezném, hogy valami közöm van hozzá. Engem nem zavar, ha valami kiszámítható dolog történik a színpadon, ha az profi és működik. De ennek a fesztiválnak szerintem nem az a célja, hogy ezeket a darabokat megmutassa, hanem hogy valami olyan kerüljön a mérlegére, ami kicsit más, aktuálisabb, mint az a színház, amelynek adott esetben évtizedes tradíciója van. Nagyon sajnálom például, hogy csak egyetlen független társulat van most itt versenyben, és azt is, hogy kevés a kortárs dráma.
Péter: Ez pedig mindenképpen fontos lenne egy ilyen fesztiválon. Ha ezt a találkozót a nagy európai filmfesztiválokhoz hasonlítom, ott is az újdonság az érdekes. Csodálom Zsófit, hogy ő közben még gyereket is tud nevelni. Nekem semmi ilyen kötelezettségem nincsen, mégis alig bírtam a tempót. Kár, mert a POSzT-nak az az egyik lényege, hogy az előadások után az ember találkozik a többiekkel, és megbeszélik, kivel mi történt.

Trokán Péter / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Trokán Péter / Fotó: Simara László, potszekfoglalo.hu

Csaba: Nemcsak ezen a fesztiválon, hanem az egész magyar színházi kultúrában kevés a kortárs dráma…
Péter: Igen, mert az író megírhatja drámát, de a színigazgató dönti el, hogy be lesz-e mutatva vagy sem. Neki ki kell szolgálnia a városát, a nézőit, nem csinálhatja mindig azt, amit szeretne. Ha egy évadban csak kortárs drámát mutatnának be, a közönség fele visszaadná a bérleteket. Ez is az oka annak, hogy itt alul reprezentált a kortárs irodalom. Ami igazán nehéz a mi feladatunkban – nem is készültem föl erre igazán, – hogy nekünk vizsgáztatnunk kell. A válogatók vizsgáztatják a színházakat, vizsgáztatják a válogatásra esélyes produkciókat. Aztán ide kerülnek ezek a zsűri elé, amely zsűri pedig a válogatókat is vizsgáztatja. Amikor arról beszélünk, hogy mi került bele a versenyprogramba és miért, akkor nem csinálunk mást. Aztán mint zsűri vizsgáztatjuk az előadást, a kollégáinkat. Meg persze a nézőket is, hogy ki hogyan reagál rá. Életemben először tavaly vizsgáztattam egy színiiskolában a fiatalokat egy felvételin. Ott is éreztem ezt az iszonyatos felelősséget, hogy az kell mondanom: „te igen, te nem!”. Lehet, hogy egy életre más irányba terelem, pedig az nem a főiskola volt. Itt, ebben a helyzetben is ezt érzem, mert tudom, hogy ezek a produkciók hatalmas munkával készültek el. Én is játszottam olyan darabban, ami megkapta a helyezést, ismerem azt az érzést, hogy ezáltal az amúgy is fontos produkció még fontosabbá válik, ugyanakkor feltámad a kétség, hogy vajon elég jó lesz-e, amit csinálunk, helyt tudunk-e majd állni. Ezt a fajta izgalmat érzem itt minden előadásban. És persze eljön, amikor mi, a zsűri vizsgázunk a végén. Elmondjuk, hogyan döntöttünk, aminek az lesz a következménye, hogy sokak szemében el fogunk bukni ezen a vizsgán, mert más a véleményünk.

(…)

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.
Az interjút készítette: B. Kiss Csaba és Csatádi Gábor