“Nem mindegy, mikor adod fel a kételkedést” – Interjú Varga Zsófia végzős dramaturghallgatóval

2018 július 03. kedd, 7:00

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén dramaturg osztály is végez. Ismerjék meg Jákfalvi Magdolna, Upor László és Kárpáti Péter tanítványait, ezúttal Varga Zsófiát.

Varga Zsófia

Varga Zsófia

Mi lennél, ha nem dramaturg lennél?
Valószínűleg kisállat-gondozó vagy jazz-énekesnő. Ha jazz-énekesnő, akkor Ella Fitzgerald vagy Nina Simone.

Együtt jártunk zenetagozatra meg egy kórusban énekeltünk, de nem tudtam, hogy neked ez ennyire beakadt.
Gimnázium alatt nagyon sok jazzt hallgattam. Jártunk a Nyitott Műhelybe, egy kisebb baráti társaság is kialakult az ottani emberekből. Besegítettünk Finta Lacinak, aki a Műhelyt vezeti, pultoztunk, belépőjegyet szedtünk, könyveket pakoltunk, de én például festettem egy sakk-sámlit is, arra vagyok a legbüszkébb. Rengeteg programra jártunk, filmklubokat, bulikat szerveztünk. Lacinak rengeteg lemeze van, mindig szól nála valami új szerzemény. Na, ott ragadt rám a jazz-szeretet. Klasszikus hangképzést tanultam, de azon belül mindig jobban érdekeltek a „könnyedebb” műfajok, Gershwin például, és a klasszikust jó alapnak gondoltam a jazzhez.

Miért nem jelentkeztél jazzének szakra?
Egy ideig komolyan gondolkodtam rajta, de a szereplést sosem szerettem igazán. Feldobott, ha jól sikerült, de rendesen el tudtam rajta keseredni, ha nem ment jól, mert izgultam vagy lélekben, fejben nem voltam ott. A fellépések előtti stressz nem hiányzik, azt hiszem, ez az, amit hosszú távon nehezen tudnék elviselni. De a zene fontos része az életemnek, örülök, hogy megvannak az alapok és hogy azért időről-időre adódnak alkalmak, amikor zenélni lehet.

Mi vitt mégis a dramaturg szak felé?
Érdeklődés és véletlenek. Az irodalom, a bölcsészet mindig érdekelt, de ha nem lett volna pár fontos ember és találkozás az életemben, lehet, hogy más irányba megyek el. Ilyen volt mondjuk Timár András a Károli Színháztudomány szakán, aki később segített felkészülni a dramaturg felvételire vagy ilyen volt a Hajónapló Műhely is az egyetem első éveiben, a régi Bárka kritikaíró tanfolyama Bérczes Lászlóval, Tompa Andreával és Nánay Istvánnal. De ilyen volt pár meghatározó előadás is, amiket gimnázium alatt láttam.

Mondj egyet.
A hamlet.ws a Krétakörtől nyilván köztük van. De akkor futott A legyek ura, az Iskola a határon, Vidovszky előadásai, ezeket is nagyon szerettem, úgy éreztem, az én nyelvemen beszélnek. Vagy csak Ralph beszélt az én nyelvemen, akibe szerelmes voltam. Akkor Szatory Dávid játszotta az előadásban. A legyek urát többször is megnéztük egy barátnőmmel. Egyszer, amikor kijöttünk, lelkesen meséltem neki, ez biztos, hogy szerelem, Ralph az utolsó jelenetben végig engem nézett. A színész/szerep szétválasztásában nem voltam jó. Erre a barátnőm halkan megjegyezte, hogy szerinte pedig Ralph őt nézte.

A Je suis Amphitryon csapata

A Je suis Amphitryon csapata

A Városmajori Gimnázium után mindketten az ELTE-re mentünk, te magyar szakra, én szabadbölcsészetre. És összehívtunk egy amatőr társulatot MiVégre néven.
Már a névben nagyot vállaltunk. Végül csak egy előadást csináltunk, Kapaszkodók címmel, de azt nagyon szerettem, vicces, felszabadító volt a terepmunka, a valós közegben vizsgálódás, amikor közlekedési eszközökön játszottunk el jeleneteket, hogy megfigyeljük, hogy reagálnak az emberek, például egy nyilvános szakításra. És volt, aki odajött, hogy megvigasztaljon. Vagy, amikor tesi órát tartottunk a hetes busz közönségének. Meg a tét nélküli improvizációk, aztán a sok impróból a szövegkönyv összerakása a Kiadóban. Abban az előadásban még játszani is szerettem.

Ezek a szabad műfajok azóta is megtalálnak, dolgoztál már olyan előadásban, ami nem egy hagyományos drámaszöveget vesz alapul, hanem bizonyos emberek élményeit vagy dokumentumokat, és ahogy összeszerkesztitek őket, az nem egy hagyományos értelemben vett dramaturgiát ad ki, ahol végigkövetheted mondjuk egy főszereplő sorsát, hanem olyan, mintha inkább egy montázs lenne.
Igen, érdekes, hogy eddig inkább ezek a típusú keresgélések és szabadabb műfajok találtak meg. Az FAQ Társulattal többször dolgoztunk, ott mindig szabad volt a forma. Az Izland-Magyarországnál, amit Gábor Sári osztálytársammal közösen „dramaturgizáltunk”, blogok, honlapok szövegeit, politikusi nyilatkozatokat szerkesztettünk egy asszociatív alapon épülő egésszé, ami a „Menni vagy maradni?” kérdéskört járja körül, a HLHTTLNSG-nál pedig, amit körülbelül másfél éve csináltunk Georgita Máté Dezsővel és a színészekkel, improvizációkat vettünk alapul. Kundera regényét használtuk kiindulási pontként, de megpróbáltuk megtalálni azokat a helyzeteket, viszonyokat ebben a filozófiai monstrumban, amik érdekesek lehetnek a színészeknek egy hosszúimpróban és ezekből írtuk meg végül a darabot. Ha minden jól megy, a szöveg hamarosan meg is jelenik egy kötetben Kárpáti Péter gondozásában, aki az egész hosszúimprós formát kitalálta a Titkos Társulattal és aki nagy-nagy segítségünkre volt a kimondhatatlan nevű HLHTTLNSG-ban is.

Mondhatjuk, hogy ez a fajta nyitott dramaturgia érdekel jobban?
Ez elég nehéz kérdés, mert anyagfüggő, hogy milyen forma érdekes vagy passzol, de tetszenek az olyan dramaturgiájú előadások, mint mondjuk Jan Fabre Mount Olympusa, ami az antik görög mitológiából inspirálódó szekvenciákból épül fel, és játékidőben összesen körülbelül egy napot ad ki. Sajnos csak felvételről láttam az előadást, de még így is beszippantott, olyan az egész, mint egy hosszú rituálé, ahol van idő a belső utazásra. Ilyenek lehettek az antik dionüsziák. Jó, ha valami ilyen hosszú mer lenni és közben ilyen elementárisan hat. Olyan típusú élmény, amiben feloldódik vagy bizonytalanná válik a színház-valóság határa. Teljesen más szempontból, de ilyen volt az argentin Lola Arias előadása is, a My life after is a Trafóban, amiben a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúrájáról meséltek a diktatúrát átélt szülők gyerekei, részben a saját, részben a szüleik emlékein, élményein keresztül, de a személyes tárgyak használatával, a történetek újramesélésével folyamatosan elbizonytalanítottak minket, mi is a valóság. Ez a fajta gondolkodás közel áll hozzám, hogy amikor épp elhinnéd, valakinek igaza van, kiderül, hogy az egész csak blöff vagy kísérlet volt, például nem lehet, hogy egy kétszáz éves teknős mászik épp előtted a Trafó nagyszínpadán, ami még az óceánt is átrepülte. Szóval nem mindegy, mikor adod fel a kételkedést.

Fotó: Komka Péter

Fotó: Komka Péter

Ha a világ bármelyik színházi társulatát kiválaszthatnád, hol dolgoznál szívesen, milyen formában?
Ariane Mnouchkine munkamódszere az együttlakással és az akár több hónapos vagy éves munkafolyamattal nekem sokáig etalon volt. Hogy látjátok egymás változásait, tanultok belőle és együtt fejlődtök. Nincs az a rohanás, mint amit én itthon sokszor megélek, hogy másfél hónapig minden idegszálammal egy munkára koncentrálok, ami körül jó esetben egy közösség alakul, ami azután pont olyan hirtelen fel is bomlik, és kezdődik valami teljesen más. Aztán rájöttem, hogy ebből a változatosságból profitálni is lehet, minden nehézsége mellett éberen tart és talán kevésbé veszted el a kapcsolódást a külvilággal. De függetlenül a keretektől, a legfontosabb, hogy a közösség jó legyen, közös zöngés legyen a téma körül, akár kőszínházban, akár független projektekben. Aminek része a figyelem, a nyitott kommunikáció. Azt hiszem, nincs olyan téma, amivel ne foglalkoznék szívesen, ha inspiráló közeg vesz körül.

Neked ebben az évben a társulati létből és a szabadúszásból is kijutott.
Szerencsés vagyok, hogy ez így alakult. Ez az év iszonyatosan sűrű volt. Elkezdtem a Thália Színházban dolgozni, ott leginkább olvasás és darabajánlás volt a feladatom, de részt vettem a Premierajándék című előadás próbafolyamatában is. Érdekes egy ilyen nagy színház működésébe belelátni, nem könnyű felvenni a fonalat, de érdekel, hogyan lehet igényes szórakoztató színházat csinálni, ami nem csak egy szűk réteghez szól. Ha minden igaz, ez a munka jövőre is folytatódni fog. Aztán ott volt az Izland-Magyarország a Jurányiban, majd a Je suis Amphitryon, ahol a próbafolyamaton túl az azt megelőző, körülbelül másfél éves munka a szöveggel és Závada Petivel teljesen más típusú feladat volt. Lezárásképp pedig Az eltört korsó próbafolyamata Tarnóczi Jakabbal, ami igazi örömmunka volt. Mindenki hullafáradt lett az évad végére, összesen egy hónap jutott a próbafolyamatra, de így is valódi csapat jött létre, mindenki lelkesedéssel és nagy fantáziával dolgozott.

Elég eltérő feladatokról beszélünk. Ehhez kapcsolódva: mi az, amit megtanultál az egyetemen, amit most magaddal viszel a következő munkákba?
Furcsa, mert még nem egészen látok rá, hogy mi történt itt öt év alatt. Egyfelől ujjong a szívem, hogy nincs ez a kötöttség, hogy vége van az iskolás tanulási folyamatnak. Tíz év egyetem után ez kicsit mást jelent, mint öt év után. Az biztos, hogy a rengeteg embertől, akiket itt megismertem, mind tanultam valamit. Talán a munkamorál, ami az egyik legfontosabb, hogy mennyire felkészültnek kell lenni, és mekkora felelősséget vállalsz, akkor is, ha kívülről láthatatlanabb a munka, amit végzel. Rengeteg etikai kérdésről beszélgettünk, hogy mi a helyes lépés egy nehéz szituációban, hogyan kommunikálhatók a problémák, stb, és szerintem ez is fontos része a dramaturg szakmának. Az a félév is hasznos volt, amit Hamburgban töltöttem, főképp amiatt a tapasztalat miatt, hogy máshol is lehet otthon lenni. Először egy Thalheimer-előadásban dolgoztam, azután Mundruczó Kornél mellett a Takácsokban. Mindenképp jó lenne majd még utazni, akár oda, akár máshova. És még valami: talán a képesség a tanulásra, hogy ne álljon meg itt ez az iskola.

Hogyan viselted az egyetem első pár évét, ami iszonyú megterhelő, leginkább szívás?
Folyamatos belső munkát kell végezned, ha nem akarsz megkattanni. Nyilván azon múlik, hogy te mennyit tudsz itt fejlődni, hogy mennyi energiát raksz bele, de azért kellenek bizonyos feltételek, hogy ezt az energiát bele tudd rakni. Például pszichológushoz járni, amit akár az egyetem is biztosíthatna. És tudni eldönteni, milyen kritikát engedsz be, mi az, amit inkább megpróbálsz eltávolítani. Én végig éreztem az egyetem alatt, hogy nem akarom beleengedni magam egy olyan helyzetbe, ami azt kívánná, hogy éveken keresztül ne aludjak vagy ne találkozzak azokkal az emberekkel, akik fontosak, tehát ne csak az egyetem legyen az életem, de szerintem ezzel a szemlélettel is tanítottak minket. Remélem, hogy az a bizalom és figyelem, amit az osztályfőnökeink, Jákfalvi Magdolna, Kárpáti Péter, Upor László, és az osztálytársaim között megéltem, nem vész el a diplomával.

Azt mondtad, neked az az ideális forma, ahol mindenki egyaránt részese az alkotófolyamatnak, az emberek közösségként működnek. Ez mekkora közösséget jelent? El tudod képzelni, hogy a színházon keresztül meg lehet változtatni dolgokat a valóságban?
Egy ideig rengeteg színházi nevelési foglalkozást néztem, sok időt töltöttem a Kávásokkal, elbűvölt, hogy milyen könnyen utat találnak a fiatalokhoz, milyen magától értetődően megteremtik azt a légkört, amiben a még szégyenlősebb, kevésbé ügyesen kommunikálók is hangot adtak a véleményüknek. Takács Gábor, a társulat vezetője mondta még valamikor, hogy egy jól működő, nyitott előadásban a néző akkor is résztvevővé válhat, ha az előadás nem szólítja meg konkrétan, tehát nem interaktív a forma. Ezzel mondjuk pont maguk ellen beszélt, de én úgy értem, amit mond, hogy egy hagyományos színházi forma is felkínálhatja nekünk a folyamatos aktivitás, gondolkodás, érzelmi munka lehetőségét. Szerintem az ilyen típusú társadalmi beavatkozások, jelenlétek iszonyú fontosak. Szóval egyfelől abszolút bízom benne, hogy a színház képes megváltoztatni dolgokat. Ugyanakkor csak közepesen vagyok idealista, azt gondolom, hogy hosszan tartó munkával kisebb közösségekben el lehet érni pozitív változásokat, de rendszerszintű változásokhoz több terület együttműködésére és a politika támogatására lenne szükség.

Szerinted mi a dramaturg szerepe ideális esetben? Hogy képzelsz el egy olyan dramaturg-rendező vagy dramaturg-előadás viszonyt, amiben te jól éreznéd magad?
Kleistnek van egy esszéje, A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben, amiben azt tanácsolja, hogy ha rá szeretnél jönni valamire, de ehhez nem elég a magányos elmélkedés, kapd el az első ismerőst, akibe belebotlasz és mondd el neki. Szerintem ez az első ismerős, kolléga, jóbarát, szakmai tanácsadó a dramaturg, valaki, aki szívesen beszélget, és akinek jó esetben a fejében van az egész anyag és magabiztosan kószál benne. Kleist szerint minden gesztus fontos ebben a beszélgetésben, az is, ha valaki félbe akar szakítani vagy kétértelműen játszik a mandzsettagombjával. Az egész próbafolyamatot ilyen beszélgetésnek képzelem el, aminek, ha megvan a közös hullámhossz, egy próbai jelenlét is ugyanúgy része, mint egy cigiszünet vagy egy megbeszélés a Jelenben. Bár Kleist azt is mondja, hogy a beszélgetőpartnernek nem kell feltétlenül épelméjű koponyának lennie, hogy a beszélgetés sikeres legyen…

Az interjút készítette: Geréb Zsófia

 
 

Kapcsolódó anyagok