Színháztudomány szakirány indul az ELTE-n – Interjú Darida Veronikával

2018 július 04. szerda, 10:26

Ősszel indul az ELTE-n a Színháztudományok – Ma elnevezésű specializáció. A szakirány létrehívójával, Darida Veronikával tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetett.

 

A Pótszékfoglaló interjújából:

Mi miatt kezdél érdeklődni annak idején a filozófia, a színház iránt?
A színház volt “előbb”, körülbelül tizenhat éves koromtól kezdődően – ekkor indult el a Pinceszínház, ahol bekerültem egy drámaíró műhelybe! Ez a műhely volt az első találkozásom a színházzal. És nagyon tehetséges emberek jöttek ekkor a Pinceszínházba, ott volt Simon Balázs, Gáspár Máté, Erős Balázs, vagy a későbbi dramaturg Ruttkay Zsófi, a kritikus Szekeres Szabolcs. Tizenhat évesen kissé furcsa is volt ebben a húsz év körüli társaságban mozogni, ezzel együtt mégis ez volt az első színház közeli élményem.

Aztán a középiskola után?…
…aztán a középiskola utolsó évében kezdődött a Hajónapló a Bárka Színházban….

…amit Bérczes László vezetett, ugye?
Igen, Bérczes László és Nánay István vezették együtt, közösen a Hajónapló Műhelyt, ami egy kétéves képzés volt – és talán, ezt érzem, ez volt a második fontos találkozásom a színházzal. Majd utána az egyetemen filozófia és magyar szakra kezdtem járni, és másodévesen jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti – akkor még – Főiskolára. Akkor egyébként ezt a szakot még nem dramaturg szaknak, hanem színháztudományi szaknak hívták. ’98-at megelőzőleg sokáig önálló dramaturg szak volt, majd amikor én elkezdtem, akkor indítottak el egy “vegyes”, színháztudományi képzést, melyben harmadévnél kettévált az osztály: az egyik fele elmehetett a dramaturgia, míg a másik fele a rendezés irányába.

Darida Veronika / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

Darida Veronika / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

Számomra a dramaturgiáról az ugrik be azonnal, hogy a dramaturg a szöveg mindenható ura, az pedig már szinte alig, hogy egyébként a dramaturg egyfajta színházteoretikus is lenne.
Fura is, mert a főiskolán az egyik legnagyobb kritika az volt velem kapcsolatban, hogy mindig túlgondolom a dolgokat, míg az egyetemen, a filozófia szakon pedig mindig azt “kaptam meg”, hogy túlságosan is gyakorlatias vagyok: túlontúl a színház felől nézem a dolgokat egy filozófushoz képest. Közel egy egész évtized volt, amíg e kettőt egyensúlyba tudtam állítani magamban – nagyon sokáig menekültem az egyik területről a másikra!

Ám azért mégsem “lőttek mellé” annyira, hisz egyetem után egyik doktori iskolát kezdted a másik után, majd habilitáltál…
A főiskola után az volt az érzésem, hogy nekem valamiért a gyakorlati színházi élet mégsem igazán való, és a jövőmet sokkal inkább esztétaként, filozófusként, kutatóként tudtam elképzelni. Volt is pár év, mikor teljesen elmaradt a színház, aztán elkezdtem egy színházi phd-t is a filozófia doktori képzésem mellett…(mosolyog) Mindkettőt Franciaországban, Párizsban, co-tutelle, kettős témavezetés formában.

A színházi phd-nak mi volt a témája?
A színházi reprezentáció fenomenológiai megközelítései.

Akkor tulajdonképpen ez a téma is a filozófia és a színház határterülete…
Tulajdonképpen igen! Ez a kutatás volt az alapja az első könyvemnek, a Művészettapasztalatoknak. Ezért is mentem Nanterre-be: egyrészt a ’68-as nosztalgia miatt – Merle Üvegfal mögött-je ott játszódik(nevet), másrészt pedig azért, mert a nanterre-i egyetemen belül van egy színház: úgy hívják: Bernard-Marie Koltès Színház. Akkor éppen nagyon sokat foglalkoztatott Koltès – nálunk tőle a Roberto Zucco mellett A gyapotmezők magányábant, A néger és a kutyák harcát mutatták be például -, így azt gondoltam, hogyha az egyetemen belül van egy róla elnevezett színház, akkor nekem ott a helyem! Néha évtizedekkel később nyer értelmet a számomra egy-egy benyomás, például az, miért volt annyira fontos nekem akkor, hogy színház lehet egy egyetemen, illetve az, hogy most, jó tíz évvel később, ugyanez miért lesz ismét fontos, amikor az ELTE-n szintén valami nagyon hasonlóban törjük a kollégáimmal, barátaimmal (elsősorban Imre Zoltánnal) a fejünket!

Ha jól emlékszem, te akkor kezdtél az ELTE esztétika tanszékén tanítani, amikor Fodor Gáza tanár úr meghalt, nem?
…Igen, ez nagy lelki teher volt, és erre talán csak azért lehettem képes, mert engem Fodor Géza nem tanított!

Miért?
Annyi színházas órát hallgattam a főiskolán, hogy azt éreztem, ha valamit nem akarok hallgatni az egyetemen, akkor az a színház ! Akkoriban én és a színház kissé messzebb kerültünk egymástól – ez egy “menekülési periódus volt”, de Fodor tanár úr váratlan halála és a hirtelen felkérés olyan helyzetet teremtett, amiben ezt a “menekülést” fel kellett adni.

Az az ötlet, kezdeményezés, hogy az ELTE-n induljon önálló színháztudományi képzés, az honnan ered?
Az ELTE-n mindig is voltak színházas kurzusok, csak ezek elszórtan, különböző tanszékeken – az irodalomtudományin, az esztétikán – vagy különböző nyelvszakokon lettek meghirdetve. Az alapötlet abból a gondolatból eredt, hogy gyűjtsük össze ezeket az oktatókat és ezeket a kurzusokat – hogy ezekből a színházi stúdiumokból aztán később létrejöhessen majd egy színháztudomány “szak”! Az is fontos szempont volt, hogy egy másfajta színháztudományi képzést tudjunk nyújtani, mint ami a “konkurens” szakokon zajlik.

Miben, mitől lehet majd más?
Abban, hogy nálunk nem szigorú színháztudományi vagy gyakorlati színházi képzés van, hanem a színházat egyrészt a társadalomtudományokba beágyazottan, másrészt pedig a művészetek felől megközelítve szeretnénk tanítani. Egy nagyon komplex szemléletmódot igyekszünk átadni – nem is igen tehetnénk másképp, hisz az oktatóink is a lehető legkülönbözőbb területekről jönnek.

Ergo: amit másutt ebben a másfajta színháztudományi képzésben a “semmiből” kellene megteremteni – a szemléletre gondolok itt – az most itt, az ELTE-n eleve adott is szinte, nem?
Az is volt a célunk: ezt az adottságunkat, ha már így alakult, használjuk ki! Ebben az értelemben nem is igazán beszélhetünk “konkurenciáról”, mert nagyon más jellegű képzések folynak a különböző egyetemeken.

Az eddigi félévek során mekkora volt az érdeklődés ezek iránt a stúdiumok iránt eddig?
Meglepően nagy. A színházi stúdiumok BA minorra az első két évben, évfolyamonként hatvan ember jött, ami igen soknak számít. Eddig tehát a maximális létszámmal tudtuk elindítani az évfolyamokat – és a továbbiakban igyekszünk lassan, lépcsőzetesen építkezni. Külön szerencsés helyzetnek érzem, hogy a Színháztudományi-MA specializáció (esztétika, irodalom- és kultúratudomány és magyar szakon) akkor tud elindulni, amikor ezek az előbb említett hallgatók már végeznek a BA-s alapképzésen. A másik nagy tervünk: – és ha szerencsénk van, akkor már most ősztől hozzá is foghatunk a megvalósításához – az Egyetemi Színpad feltámasztása. Régóta megfogalmazódott igény az egyetemen, hogy az Egyetemi Színpad újra működjön! Az a legendás Egyetemi Színpad, amely “hőskorszakában” a Piarista közben volt, majd amelyet működésének beszüntetése után többször is megpróbáltak újraindítani, ekkor már a Szerb utcában. Ez volt az az Egyetemi Színpad, amelyhez szorosan köthető az Universitas Együttes és így Ruszt József, Halász Péter, Jordán Tamás, Fodor Tamás vagy Nánay István neve – aki nagyszerű könyvet írt róla, Profán szentély címen.

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.