“A közönséggel együtt alkotunk” – Interjú Venczel Valentinnal

2018 július 11. szerda, 7:02

Venczel Valentin 2013 óta vezeti az Újvidéki Színházat, mely a Borisz Davidovics síremléke című előadásáért a Legjobb társulati összjáték és a Legjobb színházi zene díját is megkapta az idei POSZT-on. Az igazgatóval a Kisvárdai Lapok beszélgetett.

Az interjú a a Kisvárdai Lapok június 27-i számában jelent meg.

Venczel Valentin / Forrás: Újvidéki Színház

Színész, színházigazgató, drámapedagógus. Venczel Valentin munkássága igen sokrétű. Több mint 120 különböző szerepet játszott el pályája során, darabokat rendezett, értelmileg sérült felnőttekkel végzett drámapedagógiai munkája során pedig olyan élményekben, tapasztalatokban volt része, melyek az emberismeret vonatkozásában kiemelkedőek. 2013 óta igazgatja az Újvidéki Színházat, kiemelkedő sikerrel.

Venczel Valentin elmondta: “Úgy gondolom, hogy igen jó a helyzetünk. Például a színházunk az egyik legmobilisabb magyar színház. A Kisvárdán is látható Borisz Davidovics síremléke című darabot a közelmúltban több helyen is játszottuk, többek között Ljubljanában és a POSZT-on is, ahonnan két díjat is hazavittünk. Úgy is mondhatnám, hogy a színház az utóbbi években térfoglaló próbálkozásokat tett, főképp a Nyugat-Balkán felé. Az a két nemzedék, amely jelenleg az Újvidéki Színház gerincét képezi, rendkívül erős alapokat biztosít a színháznak az elkövetkezendő évekre. A társulat tagjai fiatalok, mégis érettek, sok tartalék van bennük, mind kollektív értelemben, mind egyénenként. Meglehetősen optimista jövő áll előttünk.

Borisz Davidovics síremléke / Fotó: Újvidéki Színház

Úgy tudom, a társulat nemrég Kazahsztán fővárosában, Asztanában lépett fel a Borisz Davidovics síremléke című darabbal. Hogy sikerült megvalósítani ezt az utazást?

Újvidék városa 2021-ben Európa kulturális fővárosa lesz. Ennek a nagy projektnek egyik jelentős szegmense az Újvidéki Színház is. A program egyik alapköve az, hogy a színház tavaly egy nemzetközi kisebbségi színházi fesztivál, a Synergy#WTF megszervezésére vállalkozott. Erre az eseményre, többek között, meghívtuk a Makszim Gorkij orosz nyelvű színházat Kazahsztánból, akiknek ugyancsak van saját fesztiváljuk, így a meghívás viszonzásra lelt. Ez egy új irányt nyitott az Újvidéki Színháznak. Ezalatt nem csak azt értem, hogy Közép-Ázsia felé. Nekem igazgatóként mindig egy kicsit a jövőt is ki kell találnom, a jövőre vonatkozó valamiféle irányvonalakat illik sugallnom. A színház töretlen fejlődésének a nemzetközi kisebbségi szegmens az egyik járható útja. Többek között, fesztiválunk is ezzel a motivációval jött létre. Rendelkezünk tapasztalatokkal, élményekkel, ismeretekkel a kisebbségi létállapottal kapcsolatban. Engem személy szerint elkezdett érdekelni, hogy vajon a hasonló helyzetben lévő (kisebbségi) színházaknál hogyan állnak a dolgok. Rá kellett jönnünk, hogy nagyon sokféleképpen. De talán a legfontosabb, hogy nemcsak professzionális kapcsolatok jöttek létre, hanem elsősorban emberi kapcsolatok. A két társulat egészen megható baráti kapcsolatra lépett egymással.

Borisz Davidovics síremléke / Fotó: Újvidéki Színház

Hogyan látja a magyar színházak, színészek határontúli helyzetét?

A határon túli magyar színészek érvényesülése aktuális kérdés, évtizedek óta. Úgy vélem, elsődleges küldetésük és feladatuk az, hogy ott helyben, otthon érvényesüljenek. Egy orosz kollégám mondta, hogy a színház a kultúra harmadik védvonala, ha az elesik, tuladonképpen elesik a kultúránk is. A magyar nyelvterület, színházi miliő egy egyetemes fogalom. A fiatalabb nemzedék tegyen kísérletet arra, hogy Kisvárdától kezdve Budapesten át Kassáig ugyanúgy érezzék magukat. A magyar nyelvterület és kultúrtér egészében megélt otthonérzete az igazán fontos. Heidegger mondta, de ránk, magyarokra hatványozottan igaz: a nyelv a lét háza.

Mit gondol, mi lenne a színház feladata?

Úgy gondolom, hogy a színháznál nem az a probléma, hogy mit kell közvetítenie a néző felé, hanem az, hogy mit tud megvalósítani a közönségével együtt. A színházat sokféleképpen lehet felosztani. Meglátásom szerint van olyan színház, amely a rámpával komolyan megkülönbözteti a játszó személyt a közönségtől. Amelyik színház így elkülöníti magát, az maximum odáig jut el, hogy a produkciója egy konzumportéka lesz, amelyet a közönsége egy ideig fogyaszt. A másik fajta színház pedig az, amely önmagát csak a közönségével együtt értelmezi. A színház számomra mindig a közösségi megnyilvánulásnak és létnek a helye volt. Lehet, hogy elvontnak tűnik, de ha színházról beszélünk, akkor tulajdonképpen mindig a közönségünkről is beszélünk.

Szerző: Bucsi Tamara

 
 

Kapcsolódó anyagok