Margitszigeti Szabadtéri Színpad

“Néha nem tudod, melyik volt előbb, a próba vagy az előadás?” – Villáminterjú Szabó Mátéval

A Cirkuszhercegnő rendezőjével a Pótszékfoglaló beszélgetett.

Július 20-án tartották Kálmán Imre Cirkuszhercegnő című nagyoperettjének bemutatóját a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A darab rendezőjével, Szabó Mátéval tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetett.

A Pótszékfoglaló interjújából:

Ez a Kálmán Imre-darab és te hogyan találtatok egymásra?

Kicsit hasonlóképen, mint Kálmán Imre is, valószínűleg: ez egy jó cím! Cirkusz és a színház keveredése, egymásba mosódása…– engem is ez fogott meg elsőre. Emellett nyilván, hogy Bán Teodóra és Béres Attila beszélgetésének eredménye a darabválasztás, természetesen.

Ennek az operettnek mennyire meghatározó része a cirkusz világa?

Kálmán Imrének “kapóra jött” ez a cirkuszi miliő. A cirkusz, a színház és a művészet világai egymásba átjáró világok, ezért jó alkalom ez ahhoz, hogy ez a cirkuszi metaforikus világ megbolondíthassa a történetmesélést is.

Milyen ez a cirkuszi metaforikus közeg?

A valóságnak  nem valóságos, teljesen szubjektív leképezése – alternatív valóság. Egy lehetőség arra, hogy általa rádöbbenhessünk, megláthassuk jobban azt a “realitást, “valóságot”, ami körbefog minket. Ahogy a színház is a maga abszurd, “megbolondított “ módján erről a valóságról próbál elmondani valamit.

Milyen ennek a darabnak a zenéje, a témája?

Barokkosan dús, virtuóz történet, irgalmatlanul erős, intenzív finálékkal. Mozgalmasságával képes lekötni, magába szippantani.

Az operett műfaja és te milyen barátságban vagyok egymással? – az évad elején Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését rendezted Miskolcon…

Azt hiszem, hogy jó barátságban vagyunk! Az operett képes arra, hogy szerelmesnek érezd magad, ha szerelmeseket nézel az operettben. Fellobbantja az emberekben a lángot. Ez  olyan képessége ennek a műfajnak, amely képes emlékeztetni a nézőit az érzésekre, a saját érzéseikre is.

De gondolom, ez nem  feltétlenül jelent egyet  az érzések, az érzelmek szándékos kikönnyítésével, nemde?

Az operettnek szerintem az életről kell szólnia. Van egy rossz “hagyománya” az operettnek – ez is él róla a nézőben általában, – amely szerint ennek a műfajnak valamilyen könnyed hepienddel kell befejeződnie! Be kell csalogatni a nézőket, nyilván, ám ahhoz, hogy az emberekben felkeltsük a repülés iránti vágyat, ahhoz nem feltétlenül jó kedvcsináló, ha a repülőgép szerencsétlenségekről kezdünk el szónokolni nekik. Ha egy légitársaság úgy reklámozná a jegyeit, hogy a repülés nehéz, bonyolult és igencsak kockázatos vállalkozás….

Mitől lehet e darab által könnyen a levegőbe kerülni – cirkuszi trambulinon és más cirkuszi eszközökön túl – mi az, amit ez a Kálmán Imre-darab másként “tud”, mint a többi Kálmán Imre-féle?

Talán azért, mert kivételesen erős hangsúlyt kap benne a művészi magány – hasonlóan a Bajazzókhoz. A maszk mögötti tekintet pont erre a magányra irányítja a figyelmet. A főszereplő magánéletében is van egy maszk, egy álca, amire még pluszként ráhelyeződik az ő cirkuszi mutatványosának az álcája – mégis mindkét maszk mögött ott van a tényleges személy tekintete, a saját, tényleges valósága. Ott van egy nagy, bukolikusan burjánzó esküvő – mint egy maszk, ami eltakarja a tényleges vonzalmat, szerelmet. A darab pont e hatalmas fodrokkal felékesített esküvői ceremónia-hevület közepette szeretné megmutatni a kötődés, az egymáshoz tartozni akarás külsőségek közepette is, vagy épp azok ellenére is létező valódi erejét.

Fura, hogy pont a cirkusz nem valós világa az – ahogy a beszélgetés elején említetted is ezt, –  ami rávilágít a “valódi” világunk visszásságaira, nem?

…és akkor már érthető, nem, hogy épp ezért a színháznál, a cirkusznál nincs is valóságosabb! Sok valószerűtlennek tűnő, mégis valóságos dolgot élhetsz meg, de újra át is élhetsz akár a színház, akár a cirkusz közegében.

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.