“Mindig kell kockáztatni” – Interjú Kováts Adéllal

2018 július 26. csütörtök, 8:12

A Nóra II. címszerepét játszó Kováts Adéllal tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetett.

Július 6-án mutatta be az Orlai Produkció és a Szentendrei Teátrum közösen Lucas Hnath Nóra II. rész című darabját.

A Pótszékfoglaló interjújából:

Mennyire vagy spontán, intuitív alkat?

Kettősség uralkodik bennem, abszolút olyan alkat vagyok, aki hallgat a megérzéseire. Ugyanakkor van a természetemben egy jó adag túlságos körültekintés, egyfajta túl analizáló hajlam, ami miatt aztán hatalmas kurflikkal térek vissza az eredeti megérzéseimhez. Ez olykor rettentően idegesít engem is, a környezetemet is – mert általában mindig az igazolódik vissza, hogy a megérzéseim jó felé terelnek. Zsigerileg ráérzek a dolgokra, és érzem azt is, hogy mi épp egy dolog buktatója. Kevés dolog van az életemben,  ami ennyire egyértelmű, és ennyire segít megtalálni az önazonosságomat, mint a megérzések. Valamilyen mértékben mindig kell kockáztatni.

Kováts Adél a Nóra II. olvasópróbáján / Fotó: Pénzes Kristóf

Mi az, amit szerinted Nóra akarhat? 

Nóra alapvetően azt akarja, hogy neki legyen jó. Tizenöt évet azzal tölt el, hogy önmaga lehessen, és  ki is mondja: ő egyedül érzi a legjobban magát! Végeredményben mégsem sikerül neki. Pedig aki ennyi ideig él egyedül, önmagával, az arra rendezkedik be, hogy neki jó legyen! Persze alapvetően mindenki erre törekszik, ezért is olyan nehéz a kapcsolatainkban önmagunkat egészségesen érvényesíteni, hogy a másiknak is megfeleljen ez az arány. Sok olyan kapcsolat létezik, amelyikben az emberek egymásért vannak. Furcsa módon ezek tudnak igazán jól működni, ahol a benne lévők egymásért vannak, egymásért tesznek sokat – mert abban a pillanatban, amint adsz, az visszatalál hozzád, és egyszer csak: elkezd valami csodálatosan működni! Az úgynevezett összecsiszolódás tulajdonképpen mindkét fél önérvényesítésének a megfelelő arányát jelenti.

A döntéseidet kockáztatásként éled meg?

Mindig megbánom, ha nem hallgatok a megérzéseimre. Ez összefügghet bizonyos önbizalomhiánnyal is szerintem, vagy egyszerűen az alkatomból adódik.  Én így tudom csinálni.

Összefügghet azzal is, hogy meg akarunk felelni a környezetünknek: “nehogy már én, a komoly ember, a megérzéseimre hallgassak inkább…”

…és közben nem egyszer megkapom másoktól, hogy nem kellene mindig megfelelni a környezetem elvárásainak! A színház igazgatással kapcsolatban is azt látom, hogy minden olyan dolog bejött eddig, amire egyből, zsigerileg rávágtam, hogy igen, én ezt akarom! Sokszor szeretném, akarom, hogy mindenkinek jó legyen – aztán persze olyan sosem lehet, hogy mindig mindenkinek jó legyen! Vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés – és mégis döntenünk kell. Ezt nehéz elfogadni.

Kováts Adél, Csankó Zoltán / Szentendrei Teátrum – Orlai Pordukció: Nóra II. / Fotó: Pénzes Kristóf

…és a másik irányból mindez nem tud működni? Ha szereted magad, akkor tudod igazán szeretni a másikat is…

…ez úgy van, hogy amíg magammal nem vagyok jóban, addig másokkal sem tudok jóban lenni. Addig minden sért, horzsol. Nem tudom a határaimat, nem tudom, hogy meddig terjedek, nem tudom, hogy mi az, amit magamtól várok, addig azt sem fogom tudni, hogy mi az, amit a másiktól várjak, amit a másiknak adni tudok…

Nóra szerinted csak a válás nyélbe ütése miatt jön tizenöt év után vissza, vagy más célja is lehet?

Nórának határozott és konkrét célja van, ezért is nem akar találkozni a gyerekekkel. Nem akarja bolygatni a már kialakított “egyensúlyt”. Abban a világban, amiben van, amiben jól érzi magát, már gátolja, hogy az a válás még mindig nem valósult meg. Amit 15 év alatt elért, az most önhibáján kívül beborulhat.

Nóra a darab vége felé egy helyen azt mondja a házasságáról:“…ahogy akkor léteztem, csak színház volt!”

…eljátszotta azt a feleségszerepet, amire őt ez a kapcsolat rákényszerítette, azért, hogy valamiképpen mégis létezni tudjon – és közben el tudja érni azokat a dolgokat, amelyek csak neki voltak fontosak.

Kováts Adél / Szentendrei Teátrum – Orlai Pordukció: Nóra II. / Fotó: Pénzes Kristóf

Mikor tud egy előadás jótékonyan hatni?

Azt gondolom, hogy a színház csak akkor jó, ha személyes. Ha személyes üzeneteket közvetítve meg tudja érinteni az embereket – a színháznak ez a dolga. Ez, hogy megérintve az embereket: hasson! Hathat  úgy, hogy  halálra röhögöm magam vagy épp sírok vagy épp elgondolkodom. A lényeg: a néző másképpen jöjjön ki, mint ahogy bement. A magyar nézőnek szerintem igénye van arra, hogy mélyebbre jusson egy előadás megnézése közben.

Jól eltalált igényessége ennek a rendezésnek, hogy nem rak elénk mély, szélsőségeiben is megélt érzelmeket, mert azokat ily módon a nézőből magából szeretné felszínre hozni….

Érdekes ennek a darabnak a felépítettsége, verbalizmusa. Kicsit olyan, mint egy közhely-szótár – és mégsem. Ettől roppant felismerhetőek a szituációk, a mondatok. A visszajelzések szerint: magába húzza a nézőt…!

Érdekes épp most találkozni ezzel a Nóra 2-vel a #metoo kampány alatt, után, mert egészen sajátságos gellert kap ettől  ez az egész… Benned most miként találkozik össze az emancipáció az ehhez való társadalmi viszonyulással és ennek a határán, a borotva élén való “játszadozással”…?

A #metoohoz nincs köze ennek a színdarabnak. Ahhoz van köze, hogy az emancipáció mennyit fejlődött száz év alatt, és szól még a pátkapcsolati attitűdök változásáról is. A magam részéről teljesen hiszek, hinni tudok a párkapcsolatban. Nóra  olyan utat jár be, ahol ő úttörő:  valóságos “módszergazda”. “Minden úttörőnek falakon kell átmennie, ezért  “csőlátása” is van. Mindezt a mai társadalmi helyzetben látni egyszerre megmosolyogtató és  szomorú is – azaz pontosan látni: bizonyos dolgok mennyire nem változtak!

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.