“Egy Molière-színész vagyok a XXI. században” – Villáminterjú Pálffy Tiborral

2018 július 30. hétfő, 7:00

Pálffy Tibor színész 1990 óta Bocsárdi László oldalán járja és töri a színház ösvényeit.

A Figura Stúdiótól a Tamási Áron Színházig, Sepsiszentgyörgytől Chioggiáig. Pálffy Tibor színész 1990 óta Bocsárdi László oldalán járja és töri a színház ösvényeit. Tapasztalatairól, meglátásairól a Kisváradi Lapoknak mesélt.

Az interjú a Kisvárdai Lapok 2018. június 24-i számában jelent meg.

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

’93 óta szinte kivétel nélkül minden évben itt voltatok a fesztiválon, Kisvárdán. Mit tud ez a Tamási Áron Színház? Meghatározható egy “Tamási-féle” színház?

Én hiszek abban, hogy érvényes színházi gondolkodást, színházi nyelvet csak úgy lehet megteremteni, kísérletezni, tökélyre vinni, ha van egy nagyon erős mag, a rendező, aki köré szerveződik a társulat. A színházi nyelv “teremtéstörténetében” is mindig olyan alkotók színházáról beszélünk, akik nem előadásokban, hanem színházban gondolkodtak. Ennek a “Tamásis” stílusnak – ami egyértelmű, hogy van – éppen ezért Bocsárdi Laci a lényege. Ha folyamatában nézzük a dolgot, akkor nálunk mindig a színház került előtérbe, nem az előadás. Formailag ezzel eléggé sok probléma volt az elején, folyamatosan számon voltunk kérve, például, hogy mi színészek nem tudunk beszélni. A szöveg mindig is alárendelődött a színpadi szituációnak, a gondolatnak, nem arra figyeltünk, nem az volt az elsődleges szempont, hogy szépen artikulálva domborítsuk a szöveget. Aztán teltek, múltak az évek, és rájöttem, hogy nagyon sokszor tényleg magyartalanul beszéltünk. Viszont olyan erős volt a közlési vágy, hogy valahogy le tudtuk nyomni az emberek torkán.

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Műfaját tekintve a Shakespeare-i drámáktól kezdve a meséken át egészen a komédiákig széles a skála, amit bejártok. Hogyan fér ez a folyamatba?

Amikor Laci a főiskolát végezte, a Figuránál csinálta a vizsgaelőadásait, így négy év alatt mi a legrealistább színjátszástól a legmeredekebb performatív színházig mindenen átmentünk, mivel Lacinak is át kellett menni ezen a folyamaton. De mi nem tanárok előtt mutattuk be az előadásokat, hanem közönség előtt, ami arra késztetett minket, hogy nem lehet tévedni. A tévedést sokkal jobban büntette a közönség, mintha rossz jegyet kaptunk volna a vizsgán. Nem lehet persze kikerülni azt, hogy a sepsiszentgyörgyi színház egy repertoárszínház, tehát valahogyan bele kellett lopni ebbe a folyamatba azt is, hogy olyan előadások szülessenek, amelyek különböző közönségrétegek igényeit is képesek kielégíteni, legyen szó musicalről, vagy könnyedebbnek tűnő vígjátékokról. Ez rendben is van, meg jó is, hogy nem csak egyféle művészi irányt képviselő művészszínház vagyunk, mert lehet, hogy akkor kifulladt volna az egész.

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Hogyan illeszkedik ide éppen Goldoni és a commedia dell’arte?

Előzménye a Moliére-sorozat, ami nagyon erősen része ennek a “Tamásis” vonulatnak. Még a 90-es években Barabás Olgával megcsináltuk a Don Juant, aztán jött A nők iskolája Kövesdi Istvánnal, ami egy ékszer volt, majd A mizantróp, A fösvény, az Úrhatnám polgár. Hozzám személy szerint nagyon közel került Molière. Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy én egy Molière-színész vagyok a XXI. században. Molière-től Goldoniig, aztán Sardaron keresztül vezetett az út. Sardar is szerves része ennek a “Tamási”-dolognak, mert Laci felismerte benne a színházban való gondolkodást. Az egy nagyon izgalmas történet, ahogyan Sardar rácsatlakozott erre, mondhatni jó időben, mert egy löketet adott. Először a Meggyeskerttel, majd az Úrhatnám polgárral, most pedig a Chioggiai csetepatéval.

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Chioggiai csetepaté / Fotó: Tamási Áron Színház

Szilveszteri előadásnak készült. Vagy ennél többnek?

Sepsiszentgyörgyön van egy hagyománya annak, hogy szilveszterre készíteni kell egy ünnepi előadást: erről nagyon sokat vitatkozunk, mert óriási megerőltetés és sokszor megfeszített munka. Amikor mi odakerültünk, szilveszterre többnyire kabaré készült. Persze ha ezt radikálisan szüntettük volna meg, akkor kitör a forradalom. De ez is egy folyamat volt, lassacskán háttérbe szorult a kabaré jelleg, aminek az igazsága már eléggé elkopott. Elindult egy másik irány, hogy csináljunk színházilag profi vígjátékot, aminek tartalma is van, és amelynek nem pusztán az a hatása, hogy elmentem, jót szórakoztam és semmire nem emlékszem, hanem olyan érzet marad a nézőben, hogy nevetek, nevetek, de rájövök, hogy valójában saját magamon. A Chioggiai csetepaté is ennek a folyamatnak a része. Szilveszterre készült, vígjáték, de azon túli többlettel bíró színházi előadás. Az igazság az, hogy nagyon mostoha körülmények között született ez a darab, versenyfutás volt az idővel, hiszen a szilvesztert nem lehet arrébb tolni. A bemutatón még éppen csak elindult az előadás az útján, de most már érződik, hogy helyre kerültek a dolgok. Továbbra is keresi az útját, de már lehet élvezni. A közönség szereti. Ha jól állnak a csillagok, akkor ez az előadás olyan, mint egy örömzenélés.

Kérdezett: Becsey-Imreh Noémi / Kisvárdai Lapok