“Benn az agyban rejlik a szabadság!” – Interjú Kurely László színészhallgatóval

2018 augusztus 09. csütörtök, 7:00

Augusztus 3-án mutatták be a Szentendrei Teátrum és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciójában Carlo Gozzi tragikomikus zenés meséjét, A kígyóasszonyt Varga Bence rendezésében. A darabbéli Togrullal, Kurely Lászlóval tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetett.

Kurely László / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

Kurely László / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

A Pótszékfoglaló interjújából:

Meddig tart szerinted a gyerekkor?
Ez ma már egy érdekes kérdés… – ott vannak a tizennégy, tizenöt éves testvéreim, és azt veszem észre rajtuk, hogy már alig lehet lekötni, megszólítani bármivel is…

…és ebből adódóan akkor meddig olvassunk meséket?
Mindig! (nevet) Kilencvenkilenc éves korunkig mindenképp, de azért még százkét évesen is elolvashatsz nyugodtan egyet, ha akkor találkozol össze vele, ha már megélted azt a kort! A mese egy “érzet”, olyan, amit elsőre nem is igazán tudunk felfogni, megérteni. Megvan a maga szabályrendszere, amit ha elfogadsz, belebújsz, akkor valami földöntúli, nem e világi élményben lesz részed.

Ebben az olasz mesében, a Kígyóasszonyban mi volt az, ami elsőre megfogott?
A szerelem ereje. Mert a szerelem mindent legyőz, de nem abban a frázisszerű, elcsépelt értelemben, ahogy ezt az “igazságot” folyton puffogtatni szokták, hanem legyőzi magát a szerelmes embert, a tündérkirálylányt épp úgy, ahogy a hétköznapi, halandó embert is. Ez a bámulatos ebben a mesében, hogy a szerelem mindent legyőzni képes erejének, még maguk a szerelmesek is képesek áldozatául esni – nem állhat ellent a szerelemnek semmi!

A kígyóasszony / Fotó: Horváth Attila

A kígyóasszony / Fotó: Horváth Attila

Milyen értelemben győzi le a szerelem az embert?
Miközben nyer, gazdagszik az ember a szerelemmel, mindaközben veszít is – elveszíti benne önmagát. “Nem is ismerek rád, olyan szerelmes vagy!” Miért, nem az az igazi énje akkor? Ha szerelmes lesz, akkor valaki mássá válik? Szép elveszni a másikban, elveszni a szerelemben.

Szerinted az efféle “elveszés” miben, mennyiben képes segíteni rajtunk? – hisz egy valamire való mesében is épp oly fontos, hogy elvesszünk…
Talán az, hogy önmagunkat megtaláljuk, újra fölfedezzük a másikban. Elveszteni addigi egónkat, miközben a másikkal együtt saját magunkat is megtaláljuk újra – ez az, melyből egy teljesen más, új ember képes ismét megszületni. Erre talán csak a szerelem képes – bár a barátság is lehet hasonló – ez lehet egyben a többlete is: elveszíteni és azáltal megismerni önmagunkat…

Az a figura, akit te alakítasz, tanított valami újra, valamire, amit eddig még nem tapasztaltál?
Bátorságra tanított vagy biztatott. Improvizálással kezdtük a próbafolyamatot: kaptunk egy kanavászt, és így kezdtünk el aztán dolgozni. Emlékszem, az első közös próbánk előtt néztem a többieket, ahogy improvizálnak, közben pedig izgultam azon, hogy nekem vajon az effajta improvizáció majd hogyan is fog sikerülni? Vajon lesz-e a színpadon az én improvizációm is olyan tüchtig, mint a többieké? Csak ketten voltunk, teljes mértékben mi alakítottuk azt, ami aztán a színpadon történni fog… Ilyenkor elszabadul az elme: minden tudományos-fantasztikus tudás felszínre tör. Volt székely csillagkapu, amin keresztül utaztunk térben és időben és hasonlók. Nagyon izgalmas így dolgozni.

Kurely László / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

Kurely László / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

Máskor is így hatott rád, amikor improvizálnod kellett?
Nem, csak a mostanihoz képest viszonylag régen improvizáltam már a színpadon. Ha ne adj’ isten, valamit elrontok egy jelenetben, akkor szoktam, tudok és szeretek is improvizálni, ám az, hogy itt szinte semmilyen “mankó” nincs, az teljesen új helyzet volt számomra – és egyben nagyon szórakoztató is! (mosolyog)

Számodra mi jelent “mankót”?
…ha van már egy szöveg, az mindenképpen segítséget jelent… Az a “jó” a commedia dell’artéban, hogy ez alapvetően a “színész színházát” jelenti. Ma, azt hiszem, a rendezői színház korában élünk. Mindegy, ki a színész, van egy rendezői koncepció, ő hozza a szabályokat. A commedia dell’artéban nincs rendező: bármit tehetsz, azaz minden jó egy adott mezsgyén belül, és ez egy elég nagy terület. Mi az egyetemen, vagy amióta színházba járunk, a rendezői színházon nőttünk fel, abban szocializálódtunk: a színésznek korlátozott, behatárolt a mozgástere, a szabadsága. Egy színész persze megtanulja idővel, hogy hol, miben, hogyan van, kell lennie a szabadságának. A commedia dell’artéban viszont egész más a szabadság: itt semmiféle “kötöttség” nincs – vagytok ti színészek, adva van egy viszony, csak ennyi, és minden egyebet ti határoztok meg. Muszáj beletenned magad, és pont ezért helyettesíthetetlen is vagy. Ebben az előadásban, remélem, kicsit visszahoztunk valamit, és persze közben rájöttünk, valamelyest megéreztük azt is, hogy mi lehet ma, 2018-ban Magyarországon a commedia dell’arte. Megtalálni azt, hogy mitől lesz mindez mai: a humor eszközei is változtak, ahogy a nézők is elég sokat– de alapvetően ez a műfaj mégiscsak vásári komédia.

(…)

 

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.

 
 

Kapcsolódó anyagok