Akár a jegenye – Interjú Szarvas Józseffel

2018 szeptember 05. szerda, 7:00

Könnyű neked, Szarvas Józsi… – ezzel a címel jelent meg Szarvas József és Bérczes László kötete a Magvető, Tények és tanúk sorozatában. 

A színész őszinte, megható és szórakoztató könyvben meséli el, hogyan jutott el a hortobágyi tanyavilágról a Nemzeti Színházig. A kötetben egy interjút is olvashatnak, amelyből most részletet közlünk.

Szarvas József és Bérczes László a Hortobágyon (fotó: Szilágyi Lenke)

Szarvas József és Bérczes László a Hortobágyon (fotó: Szilágyi Lenke)

Jóska, ha az olvasó nem lapoz előre vagy nem csukta be és rakta félre már menetközben a könyvet, akkor túl van az összes történeten, „ismeri” az életedet, legalábbis ezt a közösen megírt életregényt, amikor ezzel a beszélgetéssel találkozik. Mi is megírtuk a könyvet – és szerintem, ahogy nekem, úgy az olvasónak is sok kérdése van hozzád. Ezeket teszem most fel, és közben azt remélem, beszélgetünk egy jót a több, mint egy esztendős közös munka után. Először kipróbálok egy közismert, általam még sosem használt módszert: mondok egy szót, és te kimondod, ami legelőször…

Katinka!

… ami legelőször eszedbe jut. Hát, ez gyors volt.

És közben be kell vallanom, a pillanat töredéke alatt először Zsófika ugrott be, aztán korrigáltam.

Ne korrigálj. A módszer lényege, hogy az ember ne fontolgasson szempontokat, ne akarjon megfelelni.

Ígérem, gyors leszek.

Akkor mondom: Kónya.

Kecskebéka!

… Ádám.

Káromkodás!

… Vágóhíd.

Alumíniumláda!

… Vonat.

Tűnődés!

… Kéne mondanom a következőt, és van is előttem egy lista, de nem folytatom. Félbehagyom, mert minden kimondott szó után ott a kérdőjel: miért? Miért kecskebéka?

Azt gyűjtöttük. Zsákba raktuk, a zsák száját bekötöttük, reggel jött érte valaki, elvitte, mi meg kaptunk egy kis pénzt.

Azt hittem, ez valami gyermeki csínytevés volt: tudod, cigarettát raknak a szájába vagy felboncolják…

Nem, nem, az egész család gyűjtötte a békát, általában lámpával, éjszaka. Egész éjjel ott mozogtak a bekötött szájú zsákban. Aztán este valami előkelő étteremben felszolgálták a kónyai békacombot.

Csongor és Tünde / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Életemben egyszer én is ettem már. El is büszkélkedek vele: egy-két évvel ezelőtt Törőcsik Marihoz voltam „hivatalos” vacsorára. Az asztalon egy tál rántott békacomb, mellette egy tál rántott csirkecomb. Válságos pillanat volt. Ki meri azt mondani Marinak, aki szeretettel felszolgálja a békacombot, hogy „Köszönöm szépen, de irtózok tőle”? Na, nem én vagyok az. Nagy levegőt vettem, és két-három combot legyűrtem, még azt is mondtam: „Finom”. Aztán nekiláttam a csirkének. Ha jól értem, te már gyerekkorodban megkóstoltad.

Dehogy kóstoltam. Nem is értettük, mit akarnak ezzel a ronda, nyálkás, büdös békával. Mondták, hogy viszik a vendéglőbe. Pfuj! Aztán felnőttként csak megkóstoltam, nem volt rossz. Kónyán az ártézi kút mellett, az árokban meg valami kiásott mélyedésben tanyáztak. Amikor arra jártunk, gyerekek, mindig becsuktuk a szánkat, mert azt beszélték, hogy máskülönben a béka megszámolja, hány fogunk van, és az utána mind kihullik. Különben székifüvet is gyűjtöttünk, azt is pénzért.

Székifű?

Gyógyfű, tudod. Hogy is hívják… Kamilla. Na, azt is gyűjtöttük. Szegények voltunk, kellett a pénz.

Ádámnál a káromkodást mondtad.

„János, nagyon kibasztál velem…

… mert elvállalom.” Benne van a könyvben. Azt hittem, a próbákat kísérő káromkodásokra gondoltál.

Valójában mindenre gondoltam, ami azt a próbaidőszakot körülvette. Első pillanatban még rendben is volt: igen, Szarvasról lehet tudni, hogy úgynevezett jobboldali, de biztos érzi ő is, hogy kicsit kínos ebben részt venni, éreztem is, de közben dolgozott bennem a kurázsi, a csakazértis… Az az időszak volt, amikor a villamoson azt figyeltük, ki melyik újságot olvassa, és már „tudtuk” is, hogy melyik oldal, satöbbi. Ezzel számoltam. De arra nem számítottam, hogy ebből ilyen félelmetes, végzetes, életekről, sorsokról döntő, országos veszedelem lesz. Hogy egy természetes kíváncsiságból, talán naiv lelkesedésből, meggyőződés szerinti választásból, miszerint épül egy új Nemzeti Színház, az első, és annak nyitó előadásában valaki szerepet vállal, ekkora bajok, feneketlen gyűlöletek fakadnak fel. Óriási csalódás volt.

Az egyes emberi reakciókra gondolsz?

A nagy egészre, ami történt. Nekem nincsen kirekesztő szándékom, de nincsen kirekesztettségérzetem sem, tehát nem az engem ért sérelmekre gondolok. Sok minden megmagyarázható volt: ide építették, nem oda, ez tervezte és nem az, ez a kormány adta a pénzt, nem az… De hogy az egészet, a Nemzetit magát kidobjuk az ablakon?! Bennem az a gyermeki álom volt, amit Sinkovits Imre bácsi szavai is tápláltak bennem – „Leszel te még a Nemzeti tagja!” -, szóval az, hogy lehessek. Akár ide épül, akár oda. Boldogan mentem volna én a „másikba” is, ha felépül és ha hívnak. Irigyeltem azokat, akik részesei lehettek a születésnek: Kaposváron, a Katonában, a Bárkában…

Básti Juli és Szarvas József a Sirályban / Nemzeti Színház / Fotó: Znamenák István

Básti Juli és Szarvas József a Sirályban / Nemzeti Színház / Fotó: Znamenák István

A Nemzetiben részese lehettél…

De az ezzel járó öröm nem adatott meg. Akkortájt épp szabadúszó voltam, jártam az ilyenkor szokásos színészi működés helyszíneit: játszottam hol itt, hol ott, közben film, rádió, szinkron… Mindenütt ugyanaz a kérdés, miután kiderült, hogy Az ember tragédiájával nyit a színház: „Ki mer benne szerepet vállalni, kinek lesz bőr a képén Ádámot eljátszani?!” Ezt hallgattam, miközben már tudtam, hogy rólam is szó van, de ezt majd csak a sajtótájékoztatón fogják bejelenteni, tehát hallgatnom kell. Akkor már sejthettem, nem adatik majd meg az az öröm, amiről álmodtam. És még el sem kezdtünk próbálni. Még el sem kezdték kérdezni: „Te Jóska, neked való ez a szerep?”.

Nem írtad meg, de egyszer volt egy rosszkedvű félmondatod a premiert követő „ünnepről”.

Nem írtam meg, pedig Zsófika is mindig ösztökélt, „Ezt ki ne hagyd!”. Megvolt az előadás, a torkom is kibírta, tudod, félő volt, hogy elmegy a hangom. Ott bujkált bennünk az érzés: ünnep van. Lesminkeltünk, átöltöztünk, mentünk a protokoll-fogadásra. Ez persze formalitás, és már nagyon késő is volt, hiszen fél 12-kor még színpadon voltunk. De hát mégiscsak ünnep van, az ország új Nemzeti Színházának ünnepe. Márton Évike, a művészeti titkár terelgetett bennünket, hogy a nézőtéri előcsarnokban gyűljünk össze, ott lesz a fogadás. Ahogy mentem, elképzeltem, miféle emberek lesznek ott…

… Nem voltam ott, de gondolom, köztársasági elnök, miniszterelnök…

Inkább hogy a Nemzet Színészei, a szakma, mindenféle méltán híres alkotó. Mi lehet ezen az estén fontosabb, „vastagabb”, szebb esemény az országban, mint ez?! Láthatta az egész ország! Akkor még nem tudhattam, hogy na igen, mindenki rákapcsol, de aztán ki ezért, ki azért, fogja majd a távkapcsolót, és gyorsan továbblép – ha csak el nem bóbiskolt már. Az igaz, hogy 2002. március 15-én, Ádámként magam is tudtam: az előadás még nem született meg. Sokszor van ez így a premierekkel. De sok hányattatás után mégiscsak megtörtént, ünnepeljünk hát! Szóval szivárogtunk elő az öltözőkből, szorongtunk, toporogtunk, ténferegtünk, nyitottuk az előcsarnok ajtaját: senki. Ahogy mondom, senki. Az italokkal, poharakkal, tálakkal gazdagon díszített, terített asztalok közt senki. Látom, épp slisszol ki az ajtón valamelyik miniszter, a mieink szétszaladnak, Alföldi, Pap Vera, Szikora, én is, mindenki más irányba, próbálunk valamibe-valakibe kapaszkodni, pohárba, tányérba, felbukkanó ismerősbe. Csíkos Sanyit látom jönni, motyogunk valamit, aztán az öltöző felé hátrálok, bennem az üresség, a semmi és a fájdalom, hogy ezt talán nem érdemeltem… Az öltözőben elerednek a könnyeim, aztán összeszedem magam, hazamegyek. Ilike kérdezi otthon az előadást, a fogadást, az ételt, az italt. Hozzá se nyúltam. A roskadásig pakolt asztalok közelébe se mentem. Csak álltam ott, az öltözőben, és tudhattam: innen, a nullpontról kell újrafogalmaznom magamat. Másnap pedig bemenni, és játszani. De talán „szerencsés” alkatom van…

Mintha erről is szólna a könyv…

… nem kezdtem el magamat sajnálni, beleállni a búslakodásba. Tudomásul vettem a helyzetet, és csináltam a dolgomat. Játszottam, játszottunk, és hiszed-nem hiszed, volt néhány szép estém Ádámként is.

Ugorjunk az alumíniumládához, Jóska.

Rengeteg ilyen láda volt a vágóhíd csarnokában. Húsz… nem, inkább harmincliteresek, nagyok, ekkorák, ni. Ha azt megpakoltad hússal, ahhoz két ember kellett, hogy odébbvidd. Aznap a kolbásztöltőgép mellé osztottak be. Nem végeztem a dolgommal időre, pluszfeladatot kaptam hát a mestertől: „Mire visszajövünk az ebédből, ez a stósz láda kimosva, felpakolva álljon itt!”

Szindbád / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Slaggal mostad?

Slaggal mostam, és egymásra pakoltam őket. Jó magasra raktam, és még tovább, ameddig csak felért az ujjam. Egyes-egyedül voltam a hatalmas üzemcsarnokban, mindenki ebédelt. Raklapon a ládák, alátolod a kocsit, megemeled, gurítod a helyére. Emlékszel Pitkinre a filmből?

Hogyne, Norman Wisdom, a kétballábas komikus valamikor a hatvanas években.

Na, ő pakolta a papírkötegeket úgy, mint én a ládákat. Hogy láttad, már csak egy kell, és összedől az egész. Pakoltam jókedvűen, és közben énekeltem. Enyém volt az egész üzemcsarnok! Tudod, milyen szépen szólt a hang? Énekeltem, toltam a kocsit, csak azzal a kis döccenővel nem számoltam, amin megbillent a kocsi, és az a hatalmas alumíniumláda-torony összedőlt, rám szakadt. Akkora csattanást te még nem hallottál! Baaang! Ezt a csattanást én jókedvemben azonnal átfordítottam üstdobra, parararam, ahogy szólnak a dobok, és belekezdtem valami áriába. A ládák a földön, én kieresztem a hangomat, és dalolok kedvemre – csak arra nem számítottam, hogy az éktelen zajra előbújik egy irodista, talán előbb végzett az ebéddel, végignézi a produkciómat, és döbbenten leszól hozzám az emeletről, „Te tényleg nem vagy normális!”

Mit énekeltél?

Áriát mondtam, de nyilván valamilyen táncdalt. Korda György? Koós János? Aradszky? Ilyesmit, és hozzáképzeltem az üstdobot.

Maradt még a vonat és hozzá a tűnődés.

Imádtam vonatozni. A fekete vonattal jártam haza, öt óra oda, öt óra vissza. Irgalmatlan hosszú idő. Ha volt ülőhelyem, de állva is… csak nézni kifelé, bámulni a tájat, és ráakadni egy gondolatra, azon eltűnődni. Képes voltam úgy megérkezni Debrecenbe, hogy öt óra vonatozás után azt éreztem, kár, hogy vége. Ha belegondolsz az elején, hogy előtted áll öt óra, és mit kezdesz vele, az kétségbeejtő. De ha belebújsz egy kérdésbe, egy feladatba, egy megoldatlan jelenetbe, és abban benne tudsz maradni – akkor megszűnik a vonat, a fülke, a reménytelen egyedüllét. Akkor jó megbújni a tűnődésben. És jó megtisztulni, megnyugodni, kiengedni a főiskolai őrült zakatolásból. Visszafelé már nehezebb volt, mert tudtam, jönnek a feladatok, a megoldatlan problémák, a félbemaradt ügyek…

Fordítva gondoltam volna: férjként-apaként egy rövid hétvégére hazaugrani, az lehet a feladat és a félbemaradt ügy.

A főiskola minden pillanata verseny volt az idővel. És tudhattad, soha nem éred utol magadat. Otthon viszont az várt, hogy „Pihenj, hagyd apádat, fáradt…”. Egy teljes napot töltöttem a családdal, kiszakadhattam a főiskolából – és ezt megsegítette Ilike és Dávidka jelenléte. Jó volt.

Szarvas József a Bányavirágban / Nemzeti Színház / Fotó: Znamenák István

Szarvas József a Bányavirágban / Nemzeti Színház / Fotó: Znamenák István

Kónya, Ádám, alumíniumláda, tűnődés… Szavak kipipálva, megoldottuk az általam kitűzött feladatot, akár a beszélgetést is elkezdhetjük. Felütésként el kell mondjak neked valamit, ami végig kísérte a közös munkát: amikor elkészült néhány oldal, azokat megmutattam a kilencvenéves anyámnak. Ő falun nőtt fel, majd városlakó lett, jól ismerheti azt az utat, amit bejártál a hortobágyi tanyától a Nemzeti Színházig. „Minek ez? Ki fogja ezt elolvasni?”. Ezt kérdezte. És azóta bennem bújik a kétely: csak nem két idősödő férfi korszerűtlen vállalkozásáról van szó?

Nekem azzal a szóval, hogy korszerűtlen, semmi bajom. Az valószínű, hogy az én történeteim nemigen passzolnak bele az éppen trendi vállalkozásokba – bár nem tudom, mik azok. Nem baj. Vannak bizonyosságaim: számomra fontos emberek, Kovács Gyulától Tenk Laciig olyan bizalommal fordultak felém, a saját meséjét kibontó ember felé, hogy erősítést kaptam: a történetemet, az életemet, önmagamat talán nem elrejteni, hanem felmutatni, átadni érdemes. Olyan nyílt szívvel fogadtak ők is, mások is, hogy azt hihettem, az enyém a világ legérdekesebb története. Ahogy bárkié az lehet, ha el tudja mesélni. És amikor több, mint egy éve megkerestelek, hogy megírnám, ha segítesz, te sem mondtál nemet.

Igent se…

De láttam, kíváncsi vagy, és ez nekem elég volt. Először persze csak Viszákot és a Pajta Színházat akartam megírni…

Engem viszont jobban érdekelt az indulás és az út…

Lökdöstél is arra, de nem volt nehéz. Az összes történet bennem volt, hiszen megéltem őket. Csak le kellett jegyezni… Persze nem sztorizni, a kudarcokat eldugni vagy kinevetni, hanem beleállni az egészbe, önmagamba. Lehet az korszerű vagy korszerűtlen, a lényeg, hogy értő hallgatóra-olvasóra leljen.

Pedig sokszor magam sem értettem bizonyos szavakat. Aztán matattam a neten, létezik-e ez vagy az a kifejezés. „Pustol a hó”, ezt írod. Szépen hangzik, de most hallottam először, ahogy sok más szót a pöcörnőtől a lóréig.

Ezek nélkül a történetek nem élnek. Ez volt írás közben a legnagyobb kaland: kotorni beljebb és beljebb, és megtalálni azt az egyetlen színt, ízt, érzést, amitől ez csakis az én egyetlen életem. Miközben bárkié. Hisz mindenki felismeheti, ha a szóval nem találkozott is, milyen gyönyörűség lehet caplatni a pustoló hóban, milyen izgalmas utazni a lórén, milyen félelmetes a hajnali disznóölés… Hogy a világ, benne az életünk annyi csodát rejt, hogy azt minden nyomorúság közepette is felismerheti az ember. Felismeri, és odaadja magát, kitárulkozik. Ugyanakkor azt is látom, hogy az emberek bezárulnak és hallgatnak. Most, amikor bármit elmondhatunk, nem szólunk semmit. Lefedjük, elrejtjük, kik vagyunk. És döbbenten bámuljuk azt, aki gátlás és szorongás nélkül kiteszi elénk a szívét. Talán ezt a jófajta döbbenetet okozhatja ez a könyv.

Az ügynök halála / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Egyfolytában olyanokról mesélsz, amiket mások titkolnak. Méghozzá úgy, hogy nem kérdezett senki, nem fogta rád a pisztolyt, „Valld be!”. Kudarctörténetből kudarctörténetbe lépünk. Még ha így volt is, miért meséled el? Ezen fog megdöbbenni az olvasó. Ennyi idő múltán hogy nem szépíted meg a történeteket? Vagy legalább az immár hatvanesztendős ember bölcsességével hogy nem bocsátasz meg másoknak…

Rosszul olvasod, amit írtunk.

Vagy csak provokállak, hogy apádról beszélhessünk.

Jól teszed. És közben egyfolytában azon gondolkodom, találok-e magamban olyan érzet-élményt, emléket, hogy valaha is haragudtam volna apámra. Nem találok. Fájt, amit velem tett: sokszor megütött, elzavart otthonról… Fájt – ez a maximum. De soha nem gondoltam rá rossz szívvel. Még azt sem mondhatom, nem is mondom, mert eszembe sem jut, hogy azért írom ki ezeket a történeteket, mert már megbocsátottam. Nincs mit, mert nincs a szívemben harag, főleg, hogy már nincs is köztünk… Tudod, írás közben nem működött bennem semmiféle kontroll, írtam és kész. Azt hiszem, nem tudtam igazán jól kifogalmazni, amikor a cigaretta miatt megvert, aztán visszahívott: „Gyere, beszéljünk, mint férfi a férfival!”. Mentem – és az nekem egy gyönyörű érzés volt. Hogy apámmal beszélhetek, mint férfi a férfival – még most is beleborsódzik a bőröm! „Igazam volt, fiam?” – kérdezte, és én azt mondhattam: „Nem!”.
Ennyi idő után jobban értem a csalódottságát, keserűségét, meg nem értettségét, gyerekkori kivetettségét, világban való otromba téblábolását… Ő anyaotthonban született, „zabigyerekként”, ahogy ő fogalmazta. Mit gondolsz, milyen kötődése lehetett a szeretet-érzethez? Semmilyen. Mint az kiderülhetett, én hamar elkerültem otthonról. Laci, az öcsém többet tudna mesélni apámról – hallottad őt, amikor a hortobágyi kirándulásunkon találkoztatok -, mert tanúja volt apánk leépülésének. Láthatta az elesett, kiszolgáltatott, gyermekké váló embert. Ezért úgy képzelem, hogy még Laci is, aki kegyetlenül szigorú, kemény ember, még ő is megenyhült. Baj lenne, ha bármelyik történetemből a gyűlölet vagy a harag áradna.

„Nem nézel vissza haraggal”, hogy a pályádon fontos előadásotok, a Dühöngő ifjúság eredeti címét idézzem.

Bennem nincs harag. Ahogy visszaidézem őt, esetlen botladozását az életben, elmosolyodok. Ahogy visszazengenek frenetikus káromkodásai, kacagok.

Mit köszönhetsz apádnak?

Semmit és mindent. Nem ismertem apám apját, merthogy ő sem ismerte. Nagyanyámból meg nem tudtam kiszedni, ki volt az. Az a gyanúm, ő sem tudta. Ez ma már mindegy is. Az nem mindegy, hogy apám születésétől fogva apa nélkül nőtt fel. De felnőtt, és a maga módján családot teremtett. Én tizenegy évesen kerültem el otthonról. A szüleimtől se jót, se rosszat nem tanultam – de hoztam tőlük az intelligenciát. Mert az szerintem a génekkel jön – vagy nem jön. Az intelligencia maga az életösztön. Ezt kaphatta apám egy ismeretlen apától, és ezt kaptam én apámtól, anyámtól, ismeretlen őseimtől.

Szarvas József és Silviu Purcărete az Ahogy tetszik olvasópróbáján / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Szarvas József és Silviu Purcărete az Ahogy tetszik olvasópróbáján / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ez az életösztön az első ránézésre kudarcos történetek főszereplője.

Bizonyám! Hisz nem az a lényeg, hogy nem lettem se bokszoló, se focikapus, se táncdalfesztivál-győztes, hanem…

Jóska, ezt a mondatot nem kéne befejezni, hiszen azt remélem, erről szólnak a történetek – mely történetek mozgatórugója sokszor egy szócska: „Persze!”. Jön a kérdés: „Tudsz úszni?”, „Tudsz autót vezetni?”… És Szarvas Jóska azonnal rávágja: „Persze!”. Mi ez: naivitás? Balfaszság? Született optimizmus?

Tudom én?! „Tudsz magnót kezelni?” – kérdezi az amatőr színházi társulat vezetője. Rábólintok, mert az van bennem, hogy majdcsak kifigyelem, megtanulom, hogy közelebb jussak a lényeghez. Olvasd újra a történeteket: nem a magnókezelés, az autóvezetés, az úszás az úgynevezett „fősodor”. „Tudsz úszni?” Simán rávágtam, hogy tudok, mert engem a film érdekelt. Hogy például Gothárral dolgozhassak. A magnóval is majdcsak elboldogulok, az a fő, hogy végre lássak egy próbafolyamatot. De mindezt nem gondoltam át, mielőtt bólintottam. Az ösztöneim segítettek. Szokták kérdezni, mikor határoztam el, hogy színész leszek. Hát semmikor! Mert nem volt egy ilyen pillanat. Rátaláltam valamire, ami rezonált bennem, és mentem arrafelé. De hogy az az út hová visz, azt nem tudtam, nem is érdekelt. „Pustol a hó”, az szép. Szép az a hófehérség, ami körülöttem beborítja a tanyát, a földeket. Szép volt nekem az az ária is, ami elkezdődött a rádióban. Nem folytatódott persze, mert apám azonnal kikapcsolta a Szokolt. De amikor aztán a színházban meghallottam, felismertem. Mert azt egyszer én már magamnak örökre megjegyeztem. Nem láttam előre, nem láttam az orromig se – de iránytűként működött az életösztönöm. A kulcs az volt, hogy az adott kérdésre igent mondok vagy nemet. A nemeket jóval később mertem kimondani. De rájöttem, ha életben akarok maradni, néha a nemre is szükség van. Hogy elfogadjam magamat annak, aki vagyok. Rudolf Petinek mondtam egyszer: „De hát én kancsal vagyok!” Nagyot nézett: „Na végre, ki mered mondani!” A viszáki történetem ezért is fontos: abban már az igenek és nemek körülölelik egymást, és harmóniában találkoznak.

Célba értél?

Nekem nem voltak céljaim. Voltak vágyaim, álmaim. Megláttam valamit, ami megérintett, és elindultam arrafelé. Én nem hiszek a nagy pillanatokban. Én minden pillanatban hiszek. Hogy az egyik megszüli a következőt. És minden úgy van jól, ahogy van. Úgy kell lennie. Be kell vallanom, hogy a könyvvel eredetileg célom volt: megírni a Tündérkertet, megírni a Pajta Színházat. Aztán ahogy elkezdtem-elkezdtük írni, rá kellett jönnöm, hogy ezek önmagukban nem léteznek. A minden létezik, az életem teljessége, aminek egyenrangú része a nagy és a kicsi pillanat is. A bizalom fontos. „Csak egy picit bízz bennem”, ezt mondja a tekintetem annak, akire bizakodva ránézek. „Persze”, majd valahogy megoldjuk, csak adj egy kis bizalmat. Amikor aztán be kell ugrani a vízbe, szidom magamat: „Hogy lehettem ilyen őrült, hogy azt mondtam, tudok úszni, amikor nem tudok?!”. De közben itt van Gothár, készül a film, hátha jó lesz, meg a pénz is jól jön. Ugorjunk! Ha tiszta, hűvös aggyal visszagondolok, akkor tudhatom, igent mondtam, amikor nemet kellett volna és nemet, amikor igent kellett volna. De hát akkor…

… akkor itt ülnénk, és beszélgetnénk egy könyv után?

Á, dehogy ülnénk! Csakhogy itt ülünk! Ennek pedig az is előzménye, amikor tízévesen kapálok, és nem figyelek, és mellécsapok, apám pedig minduntalan fejbever a kapanyéllel, én jajgatok, folytatom, és már megint nem figyelek, és újra mellécsapok, mert máris visszabújtam önmagamba… Beleálltam, és nem hagytam magam kiverni onnan. Most is így van, belül nem változtam.

Ahogy tetszik / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Eszembe jut egy gondolat a könyvből. Kikeresem, és idézem tőled: „Az ember megszületik. Nem ennek, vagy annak, ilyennek, vagy olyannak, hanem embernek, aki beteljesíti, amire születik.” Elhiszem ezt neked – rólad. De azt is gondolom, hogy az emberek többsége nem „valamire” születik. Úgy hozza a sors, a véletlen, hogy pénztáros lesz a Sparban, vagy buszsofőr vagy éppen segít a barátjának egy könyv megírásában… A könyv, a pályád, a tény, hogy holnap próbálunk egy darabot, amiben fontos szerepet játszol… Minden azt mondja, te színésznek születtél.

Olvasd el újra…

… beteljesíti, amire született.

Beteljesíti, amit az a belső megtartó erő irányít. Az vagy te. De az nem egy konkrét cél megvalósítása. Mondom, nincs célom. Annyi célom van, mint egy jegenyefának. Húzza a nap, és megy afelé. „Célja” az, hogy jegenyefa legyen. Mert az. Én is csak mentem valami felé, ami húzott, akár a jegenyét a nap. Sokszor hibáztam, eltévedtem. De azt a legbelső megtartó erőt, önmagamat nem veszítettem el. Ez több, ez más, mint a színészet. Ha a Jóisten segít, és az a belső iránytűm nem véti el az utat, akkor leszek jó színész, jó kőfaragó, jó kertész… De én nem színész vagyok, hanem a színész-mesterséget gyakorló Szarvas József.

A teljes interjút a Könnyű nekedSzarvas Józsi… c. kötetben olvashatják.

Kiadó: Magvető Kiadó
Megjelenés: 2018. június 05.
Sorozat: Tények és Tanúk
A kötet online itt kapható.

Az interjút készítette: Bérczes László