“Sehol máshol nem tudnék ennyire kinyílni” – Interjú Szabó Kimmel Tamással

2018 szeptember 07. péntek, 12:53

A Belvárosi Színházban szeptember 7-étől ismét látható az Orlai Produkciós Iroda Mojo című előadása, különleges szereposztásban, Göttinger Pál rendezésében.

Jez Butterworth 1958-ban játszódó, virtuóz nyelvezetű és kacagtatóan fekete humorú darabjának 1995-ös londoni ősbemutatóját lelkesen fogadta a közönség és a kritika, majd Hollywoodban is nagy karriert futott be. Magyarországon először az idén júniusban találkozhattak vele a nézők. Szabó Kimmel Tamással a Mojóról, az Orlai-társulatról, következő bemutatójáról és a terveiről beszélgettünk.

Hogyan fogadta a közönség az eddigi Mojo-előadásokat?

– A Mojo tulajdonképpen egy lendületes gengszterkomédia, van benne éjszakai élet, kábítószer, a figurák eléggé ostobák, és sokat káromkodnak. Azt gondolom, ez a fiatalabbaknak talán jobban bejön, mint az idősebb korosztályoknak.

Milyen a karaktered, és mi a véleményed arról a figuráról, akit játszol?

– Van két fő mindenes az éjszakai bárban, az egyiket Schruff Milán játssza, a másikat én. Gyakorlatilag mindent együtt csinálunk, kicsit olyanok vagyunk, mint Lolka és Bolka vagy a Reszkessetek, betörők! két hülye betörője. Mind a két figura eléggé frusztrált. Az én karakterem egy kicsit eszesebb csávó, viszont sosem lehet tudni, hogy igazat mond vagy nem. Úgy állítja be magát, mintha az éjszakai klubban mindent neki kellene csinálnia, de közben kiderül, hogy egy harmadik figurának kell. Nem nagyon avatkozik bele a dolgok menetébe, a darabban semmiféle fordulat nem köszönhető neki, kvázi szemlélő, de mindenről van véleménye. A társával együtt folyamatosan ekézi a harmadik mindenest. Tipikus idióta, ,,fölfelé nyal, lefelé rúg” típus. 

Nem szenvedek meg a karakterrel, mert nem megy keresztül bonyolult, összetett lelki folyamaton. Ez az előadás egy kellemes kikapcsolódás, sok viccel. Angolszász darab, kevés fordulat, sok humoros rizsa van benne, amit ők nagyon szeretnek. Mi inkább a csehovi mélységeket várjuk egy-egy színdarabtól, és ehhez képest nekem mint magyar színésznek hagy némi kívánni valót maga után a történet is, a figura is. Amikor olvastuk a darabot, azt gondoltam, olyan lesz, mint egy Tarantino-film, majd besűrűsödik a nagy viccelődés, és valakit iszonyatosan kibeleznek. A Mojóban ez nem történik meg, bár egy kicsit besötétedik a kép. Van egy szép, tirádás monológom: magyarázkodnom kell, mert összevissza hazudozom. Ez azért izgalmassá teszi a szerepet, és azt is élvezem, hogy nagyon jó csapattal dolgozom.

Rengeteg Orlai-produkcióban játszol. Ezek szerint jól érzed magad az „Együtt, szabadon” mottóval fémjelzett társulatban.

– Nagyon jólesik, hogy Tibor ennyire épít rám mint színészre, darabokat, szerepeket keres nekem. Nem fordultam meg sok kőszínházban, de az a kevés is elég volt ahhoz, hogy ne higgyek a kőszínházi társulásban. Voltam már szerződtetési tárgyaláson: megdöbbentően megalázó összeget ajánlottak. Nem azért nem mennék kőszínházba, mert olyan fiú vagyok, aki a luxust szereti, hanem azért, mert két gyerekkel a puszta megélhetésünk lenne veszélyben. Orlainál a folyamatos nagy előadásszám teremt egy létbiztonságot, ráadásul Tibor nagyon szerethető, színházmániás ember. Máshonnan érkezett ugyan, de a színház szerelmese, és profi módon tényleg mindent megteremt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, olyan szerepeket játszhassunk, amik ha nem is Platonovok, de vannak mélységei a figuráknak.

Könnyedebb darabokat adunk elő (bár például Szép Ernő Vőlegénye, vagy a Dühöngő Ifjúság pont nem az), mert ha csak Csehovot játszanánk, valószínűleg fele annyi ember jönne be az előadásokra. De nem maradok éhes színészileg, mert minden előadásban van olyan feladatom, ami művészileg kielégítő. Az a tizenkét ember, aki kvázi társulatot alkot, baromi jó csapat, és Tibor nagyszerű rendezőket hív. A társulásnak az a lényege, hogy az elsőbbség Tiboré, de szabadon vállalhatunk munkát máshol is. Teljesen demokratikusan és baráti alapon működünk, amit máshol nem tapasztaltam. Máshol hierarchiát tapasztaltam: a ,,ha neked nem elég ez, akkor majd jön helyetted más, és elintézzük, hogy ne legyen munkád” mentalitást. Itt ilyenről szó sincs. Ebben a csapatban jó benne lenni.

Szívesen mész az előadásokkal vidékre?

– Boldogító, hogy olyan helyekre viszünk színházat, ahol vagy egyáltalán nem jutnának előadásokhoz, vagy csak rossz minőségűekhez. Nagyra becsülöm Tibort, amiért vállalja ezt a küldetést, és abszolút mellette állok. Már csak azért is, mert nem gagyit viszünk vidékre, hanem nagyon ügyesen kiválogatott, viszonylag könnyen befogadható, de fontos témákról szóló, elgondolkodtató előadásokat. Az ország rengeteg olyan művházában fordulunk meg, amik egyáltalán nem alkalmasak színházi előadásokra, sőt némelyik életveszélyes. Külön öröm, hogy egy rogyadozó termet vagy egy teljesen alkalmatlan színpadot is meg lehet tölteni szellemiséggel, gondolattal, humorral, szeretettel. Az emberek hihetetlenül fogékonyak erre, nagyon élvezik és nagyon hálásak érte. Ezt a missziót rossz körülmények között is boldogan tudom tolni. 

Arra van időd, hogy megnézd a fajsúlyosabb Orlai-produkciókat? Például az Egyasszonyt, az Egy őrült naplóját láttad? 

– Egyiket sem láttam még. Nagyon kevés Tibornál futó előadásra jutok el, főleg azért, mert sokat játszom, de azért is, mert ha van egy kis szabad időm, akkor mindent szeretnék, csak színházba menni nem. Ha két-három órát áldoznék az egyébként drága magánéleti időmből (amikor legszívesebben a gyerekeimmel játszom), akkor az Egy őrült naplóját rohannék elsőként megnézni. Megmondom őszintén, az Egyasszony történetét annyira súlyosnak gondolom, hogy egyelőre nem vállalnám, hogy végigmenjek azon a lelki hullámvasúton. Tudom, miről szól a darab, láttam róla képeket, olvastam róla kritikákat, Tenki Rékát én is az ország egyik legjobb színésznőjének tartom, és ha megnézném az előadást, biztosan nagyon fontos tapasztalással, élménnyel lennék gazdagabb, de most egyszerűen nem tartok ott. Előbb-utóbb persze majd ráveszem a lelkemet.

Úgy hallottam, te is készülsz önálló produkcióra.  

– Novák Eszterrel készülünk egy önálló előadásra, ami nem előre megírt darab, mi ketten rakjuk össze. Úgy néz ki, hogy januárban mutatjuk be. Alapvetően csapatjátékos vagyok, és eddig szentül meg voltam győződve arról, hogy nem fogok egyszemélyes előadást csinálni. Lehet, hogy kishitű voltam, de úgy gondoltam, ha egyedül állok ki, nem biztos, hogy másfél óráig fenn tudom tartani az érdeklődést. Most viszont volt egy olyan évem, ami után azt érzem, hogy nagyon szeretnék végre egyedül lenni a színpadon. Hogy megmutassam, mi minden van még bennem, és vagy a mennybe menjek vagy a pokolba, de szintet lépjek. Mostanra összeszedtem annyi bátorságot, hogy nekifussak. Lehet majd hüledezni, esetleg fikázni.

Te álltál elő az ötlettel, vagy Novák Eszter bírt rá egy önálló előadásra?

 – Orlai régóta keres nekem monodrámát, volt olyan, hogy talált is, de nem tudta megszerezni a jogait, gondolkodott egy zenés-verses önálló estben is, de abban egyáltalán nem tudom magamat elképzelni. Szerintem nem történt még velem annyi a művészi pályán, hogy csokorba szedjem, mondtam, hogy ne ebbe az irányba gondolkodjunk, hanem ha valami szembe jön és olyan, akkor arra csapjunk le. Egy félreértett beszélgetésben valaki azt mondta nekem, hallja, hogy Novák Eszter rendezi az önállómat, mire boldogan felhívtam Esztert, hogy „tényleg?”. Mondta, hogy ő erről nem tud, de meg is sértődne, ha nem ő rendezné, úgyhogy innentől kezdve legyen így. Kitaláltunk egy mind a kettőnket foglalkoztató, húsba vágó témát, elmondtuk Tibornak, és teljesen szabad kezet kaptunk tőle. Sehol máshol nem tudnék ennyire kinyílni, egyetlen igazgatóval sem tudok elképzelni olyan beszélgetést, mint Tiborral. Ha már egyszemélyes előadást csinálok, akkor azt nála és csakis Novák Eszterrel. Egyelőre anyagokat gyűjtünk. Most pont úgy jött ki a lépés, hogy együtt dolgozunk a Három esős napban, kicsit parkoltatjuk a közös témánkat, de a próbák után sutyiban egyeztetünk arról, hogy kihez menjünk interjúzni, ki milyen zenét keressen, kinek milyen ötlete van még.

Október 1-jén mutatjátok be a Három esős napot. Miről szól?

– Amerikai darab, két idősíkban futó történet. Három szereplője van, egy testvérpár (Kovács Patrícia és Schruff Milán), és a gyerekkori legjobb barátjuk, akit én játszom. Az építész apuka minden vagyonát a két gyerekére hagyja, de a legértékesebb házát nem ők, hanem ez a barátjuk örökli. A szerző úgy írta meg a darabot, hogy az első része a mában játszódik, amikor a gyerekek próbálják megérteni, hogy ez miért történt így, a második rész pedig egy másik idősíkban, amikor a szülőket játsszuk. Ezekből a mozaikból áll össze a történetet. Eszternek viszont volt egy sokkal jobb dramaturgiai ötlete, mint a szerzőnek, Sajnos nem árulhatom el, mi az, majd az előadásból kiderül.

A Három esős nap családi problémákat boncolgat. Például azt, hogy mit tudunk kezdeni egy örökséggel, nem feltétlenül tárgyi örökséggel, hanem a viszonyokkal. Próbálod megérteni harminc-negyven évesen, hogy az anyád mitől őrült meg az apád mellett, vagy az apád miért volt szótlan, miért ennyire elcseszett a saját életed. Amikor látod a szülőket, kezdesz rájönni, hogy igazából mi miért történt, megérted, hogy a gyerekek miért olyanok, amilyenek. Ez szerintem nagyon érdekes. Mindenkinek a családjában vannak olyan történetetek, amikről nem beszélnek, vagy későn szembesülnek velük. Egyszer csak kiderül, hogy mégsem a nagypapa volt a nagypapa, hanem valaki más, előkerül még egy tesó, vagy akit annak hittek, nem az. A kusza, sokszor eltitkolt családi történetek mindig aktuálisak. Ismerve Eszter kreativitását és rendezői zsenijét, a két kollégám tehetségét, biztos, hogy nagyon élvezetes előadást varázsolunk ebből a darabból.

 Szerző: L. Horváth Katalin

 

 

 
 

Kapcsolódó anyagok