“Óriási feladat az önazonosság” – Interjú Serbán Attilával a Rocksuliról

2018 szeptember 20. csütörtök, 7:00

Szeptember 21-én, 22-én és 23-án a Madách Színház sulija kinyitja kapuit: hármas szereposztásban mutatják be Andrew Lloyd Webber Rocksuli című musicaljét. A főszereplőt, Dewey Finnt mások mellett Serbán Attila keli életre, aki a premier előtt szerepéről, az önazonosság és a pedagógia érzék fontosságáról és a gyerekszereplők átlagon felüli teljesítményéről is mesélt.

Andrew Lloyd Webber legújabb, 2015-ben bemutatott musicalje a hasonló című film történetét meséli el, és a Broadway és a londoni West End után most a magyar közönséget is meghódítja. A Jézus Krisztus Szupersztár világhírű zeneszerzője újból rockos hangszerelésre váltott; a színdarabot átszövő erőteljes dalai ismét bebizonyítják: a rock and roll örök!
Serbán Attila is vallja, nagyon jó a hangszerelés, nagyon mai Webber zenéje, melyben a főhőst, Dewey Finnt alakítja. Az első színpadi próbák után beszélgettünk.

– Túl vagytok a zenekari összpróbán, már mindenki rock and roll lázban ég?

– Három szereposztás próbál, és ilyenkor nagyon észnél kell lenni, a hangmérnök előtt is nagy feladat áll, hiszen amikor először találkoznak velünk, színpadi körülmények között állítanak be mindent. Ez nyilván sok idő, de az első felvonás próbája után már tökéletesen megszólaltak a dalok. A gyerekek is feloldódtak, nekik is új élmény volt a kisebb termekben tartott próbák után nagyszínpadra lépni. Lazák és ügyesek voltak, remek hangulat lett a végére. Szeretem ezt a fázist, már nagyon hiányzott és vártuk is, hogy a hangszerek, a jogtulajdonos által előírt samplerek megszólaljanak. Adott egy újabb löketet és energiát az utolsó napokhoz, a főpróbahéthez.

Serbán Attila a Rocksuliban / fotó: Madách Színház

– Milyen a gyerekszereplőkkel együtt dolgozni? Gondolom szívük-lelkük benne van a produkcióban…

– Megemelem a kalapomat előttük, őszintén mondom, hogy nagyon fegyelmezettek és felkészültek. Valójában már egy éve elindult a zenei képzésük, de az elmúlt három hónap kőkemény munkája érik most be. A remek castingnak köszönhetően mindenkihez passzol a karaktere, tehetségesek és átlagon felül teljesítenek. Gondolj bele, azért bekerülni egy ekkora produkcióba – ahol ráadásul a darab 80%-a rajtuk múlik – óriási teher lehet a 10-12 éves gyereknek, de meglepően jól viselték ezt a hosszú időszakot. Teljesen odavagyok értük. Lehet, hogy azért, mert már én is apuka vagyok, de amikor az olvasópróbán találkoztunk, padlót fogtam tőlük.

– Pedagógus vagy színpadon és azon túl is?

– Igen, a Rocksuli nagyon fontos állomása a pályámnak, egyszerűen feldob. A srácok által kapott energiákat ráadásul nem igazán lehet megtapasztalni bármely más darabban. Fontos is az összhang a gyerekekkel, hiszen mi “visszük el a balhét” a musicalben.

– A gyermeked még pici, de mit gondolsz a hangszer szeretetéről, a zene oktatásról, milyen pluszt adhat a fiataloknak?

– A kislányom amióta hazajött velünk a kórházból, komolyzenére alszik el: Mozartot, Pavarottit, Callast hallgatunk, és előfordult olyan is, hogy meseolvasás után a zene még órákig szólt a szobájában. Látom rajta, hogy a komolyzene milyen pozitív hatással van rá, és azt is, hogy egy hangszert jól ismerő gyerek teljesen másképp áll a világhoz; sokkal nyitottabb, sokoldalúbb, de nyilván ugyanez igaz pl. a sportra is. A közösségi élmény, a teljesítmény rengeteget ad a fejlődésükhöz. Hanka, a lányom nemrég bent volt egy Rocksuli próbán és a párom ölében több mint 25 percig tátott szájjal hallgatta és nézte a készülő előadást, pedig ez a nyugalom nem feltétlenül általános egy 10-15 hónapos gyermeknél.

Serbán Attila a Rocksuliban / fotó: Madách Színház

– Gyerekkorodban ha színpadra képzelted magad, milyen szerepet álmodtál meg?

– Képzeld nekem nem voltak ilyen fantáziáim, annak idején persze mindenféle versmondó versenyen részt vettem, Máté Péter emlékkoncerteket szerveztem a szülővárosomban, de annyira a tánc volt a fő vonal az életemben, hogy nem is gondoltam színházra. Még akkor sem amikor évekig Queent és Stevie Wondert hallgattam és próbáltam utánozni őket, ismerkedtem a rockzenével. Igaz, már akkor is mindenevő voltam, nagyon szerettem a komolyzenét, Pavarotti volt a kedvenc tenorom, mert egyszerűen imádtam a hangszínét. Nem volt tehát színházi szerepálmom mert úgy gondoltam táncos leszek. Később, szinte a semmiből jött a felismerés, hogy a hangommal is érdemes lenne foglalkozni és viccből a legnehezebb dalokat kezdtem próbálni, pl. Júdást énekeltem a Jézus Krisztus Szupersztárból, vagy Néró “Róma égése” c. dalát a Sztárcsinálókból, és rájöttem, hogy ezt nem szabad úszni hagyni. És amikor beindult a színész-énekesi karrier, valahogy ki is került a tánc az életemből, majd végül csak a színház maradt, pedig sosem gondoltam komolyan. Ez nem is baj, mert így nem görcsöltem rá. Amikor már ismerkedtem a zenés műfajjal, akkor persze gondoltam már rá, hogy pl. milyen jó lenne Júdást énekelni a Madách Színházban.

– És meg is kaptad Júdás szerepét a Jézus Krisztus Szupersztárban, de ezúttal sem csupán jó hangra, hanem óriási szuflára is szükség lesz.

– Az első felvonásban kb. 3 perces pihenővel kell végigvinni a karaktert: a nagyon komoly rockéneklés, a próza, a tánc és gitározás váltakozása talán a legnagyobb kihívás a Rocksuliban. Azzal szembesülünk, hogy az előadás olyan mint a maraton, ahol lehet, hogy az első hat kilométer még rendben lesz, de egyszer elérkezik a mélypont. Pszichésen még nem tudom, hol lesz az én mélypontom és mivel láttam már a darabot külföldön, tisztában vagyok vele, hogy a főszereplő srácról az első 12 perc után ömlött a víz, ezért gondolom, hogy eljön az a pillanat, ahonnan újra fel kell állni. A Madách Színház non-replica verziójában, melyet Szirtes tanár úr rendez, nincs kevesebb mozgás mint a Broadwayn vagy a West Enden, sőt. Amikor Júdás szerepét megkaptam, azt gondoltam az a csúcs, de a sors újra dobott elém egy lehetőséget, melyben mind hangi kvalitásban, mind felkészültségben nagy dolgot kell megugranom. A hétköznapi szlengben megfogalmazott szövegek is egyszerűnek tűnhetnek, de pontosan kell a prózát visszaadnunk, hiszen a gyerekek ott állnak velünk szemben, számítanak ránk.

– Júdásnak évtizedes történelme van, Dewey Finnt pedig ti – a másik szereposztásban Szemenyei János és Borbély Richárd – fogalmazzátok meg először.

– Igen, de azért legyünk őszinték, bizonyos tekintetben ennek megvan a veszélye. Hiszen Jack Black főszereplésével készült egy fantasztikus film, amit a nézők nagy része ismer. És nyilván mindenki látja, hogy amit Jack Black megfogalmaz, az ő maga. Nekünk el kell vonatkoztatnunk a filmtől, és akkor lesz igazán miénk a karakter, ha megtaláljuk benne önmagunkat.

Serbán Attila a Rocksuliban / fotó: Madách Színház

– Szirtes Tamás azt mondta: “rátaláltunk egy jelentős témára”. A srácok életéből hiányzik az érzés, a felszabaduló erő és végül a rock zene lesz az, melyben megtalálják az életörömöt. Számodra mi az üzenete a Rocksulinak?

– Talán az, hogy merjünk ebben a rohanó, és talán nem is annyira őszinte világban önmagunk lenni. Mindenki megpróbálja a legjobb arcát mutatni, legyen az egy Facebook poszt vagy élő szó. Szerintem, még ha nehéz is, be lehet vallani ha valami nem sikerül, ha tönkremegy. Óriási feladat az önazonosság. Másrészt Dewey, mint karakter feladata az is, hogy a gyerekekben megtalálja a tehetséget. Előjön belőle a pedagógiai érzék. Ezt a srácot kirúgták a bandájából, alig vannak barátai, nem tudja kifizetni az albérletét, át is ver mindenkit, hogy bekerüljön egy zenei versenybe, aztán belép az elit iskola kapuján, ahol megváltozik minden. Észreveszi, hogy a gyerekekkel létezik közös pont, mégpedig a rockzene. Lehet, hogy ő egy lúzer, de akkor is önazonos. A gyerekek pedig az őszinteségre reagálnak, és azonnal beindul az ‘egymásra találás’. Dewey Finn egy olyan iskolában, ahol csak elvárások léteznek, ahol kvázi egyen gyerekeket formálnak, előhozza tanítványaiból az érzelmeket, a problémákat amivel szembesülniük kell.

– A filmben ismert slágereket hallhattunk, a musical viszont színtiszta Webber. Mennyire elementáris?

– Nem kevés és nem túl sok, klasszikus, lírai részekkel, a gyerekekkel közös dalokkal és a rockkal, ahol meg lehet őrülni. Nagyon jó a hangszerelése is, nagyon mai.

– Tiéd már a karakter?

– Nehéz kérdés, mert a próbák alatt még feszegetem a határokat, ilyenkor mindent lehet. A színpadon, a gyerekekkel a kapcsolat már megszületett és a karakterben is egyre jobban érzem magam. A szerep kulcsa az, hogy az ember elengedi magát és nagyon laza, görcsösen ugyanis nem lehet beleállni. Remélem, hogy a premieren, a “maratonon” a célállomáson átszakíthatjuk a szalagot. Egyébként bármit csinálok az életemben, sosem érzem, hogy kész van: a premierig eljutunk arra a szintre, ahol beleadtunk mindent, de később aztán egyre jobb és jobb lesz.

Vass Kata / Színház.org