“A művészet méltósága itt a nagy kérdés” – Interjú Csiszár Imrével

2018 október 20. szombat, 7:51

Csiszár Imre a hazai színházi élet meghatározó alakja. A Jászai Mari-díjas, Kiváló és Érdemes Művész rendező 1976-ban Major Tamás osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és már hallgatóként számos darabot rendezett. Pályája elején Kecskeméten, majd Szolnokon vitt színre műveket, utána több vidéki színháznak és a Nemzeti Színháznak is volt igazgatója. Végül a szabadúszást választotta, szinte az ország összes színházában rendezett már.  Legendásan vasakaratú rendező, aki lenyűgöző teljesítményt képes kihozni színészeiből.

Csiszár Imre

Megmutatta tehetségét már színházigazgatóként, díszlettervezőként, színészként és természetesen rendezőként is. Mit gondol, mi az, ami ezeken a területeken közös, és ami nagyon különböző?

Annak a régi iskolának a híve vagyok, amiben a mestereim, Major Tamás és Várkonyi Zoltán is hittek. Nincsenek külön területek, színházi ember van. A színházi ember pedig az, aki a színház eszközein keresztül akarja kifejezni a gondolatait. Ezért fontossági sorrend sincsen, amit éppen csinálok, abban adom át a közönségnek a közlendőmet. Amikor elolvasok egy művet, a fejemben már kezdetekkor nagyjából kész az előadás: tudom, milyen díszletet akarok vagy milyen színészi játékot. Persze a színház egy kollektív alkotói folyamat, amelyben önálló alkotó egyéniségek vesznek részt és az ő elképzeléseik is befolyásolják a végeredményt. Tehát ez egy komplex, összművészeti megnyilvánulás. Bár az igazat megvallva, általában az elképzelésem nem tér el nagyban a főpróba hetében, mint ami az olvasópróbán volt.

Korábban azt nyilatkozta, hogy tizenévesen kapta meg nagybátyjától Shakespeare összes művét, ami meghatározta az Ön további sorsát. Melyik darab volt akkoriban leginkább hatással rá és hogyan változott ez az évek során, melyik Shakespeare mű áll leginkább közel most Önhöz?

Két darabot olvastam elsőre: az egyik a Szentivánéji álom, a másik a Hamlet volt. Mindkettő azért hatott rám erősen, mert egyik sem egészen az, mint aminek látszik: az egyik egy komoly vígjáték, a másik látszólag tragédia, de nem az. Egy tragikus hős ugyanis cselekedne, Hamlet azonban semmit sem tesz, hanem gondolkodik. A gondolkodó embernek pedig van választása. Tizenévesként izgalmasnak találtam ezeket a történeteket, helyzeteket, és most sem változott a véleményem. A Macbeth volt a következő Shakespeare élmény: ez volt az a prózai darab, amit színházban láttam, mert apám előtte csak operára vitt, szerette a nagy díszleteket. Peter Brook úgy fogalmazott: egy darab akkor jó, ha érdekes. Hát engem gyermekként az izgalom ragadott magával. Azóta megrendeztem már mindhárom darabot, többször is, sőt más Shakespeare darabokat is. Most úgy gondolom, két olyan kevésbé ismert műve van az angol drámaírónak, amelyik a legnyersebb, legprofánabb módon aktuális a mai világunkban: az Athéni Timon és a Szeget szeggel. Mintha itt és most játszódna mindkettő…

Mi alapján dönti el, hogy elvállal-e egy darabot? A mű, a színház vagy a társulat a leginkább befolyásoló tényező?

Ha lehet, én választok darabot. Ha ajánlanak valamit, először azt kell eldöntenem, hogy van-e közöm hozzá, van-e olyan aktualitása, ami miatt érdemes bemutatni a közönségnek. Másodlagos szempont, hogy az adott színházat és annak társulatát mennyire érzem alkalmasnak a közös munkára. Hiszen azon a társulaton belül kell megtalálnom az alkalmas szereplőket és ez nem is mindig egyszerű dolog, itt van szükség a kompromisszumokra. Van hogy kezdetekben ezt a kötöttséget bosszantónak találom, de később inkább a kihívást látom benne. Rendezőként a színésszel az a közös munka lényege, hogy megfosszam a rutinból építkezés lehetőségétől és olyasmit mutasson meg magából, amiről talán maga sem gondolta, hogy képes rá.

Az Újszínházban jelenleg Tersánszky Józsi Jenő: A kegyelmesasszony portréja című darabot rendezi. Mitől aktuális napjainkban ez a mű?

A romantikus szerelmi történet a keret, a darab a művészet fontosságáról beszél. Megvehető-e? Eladható-e? Van-e valódi értéke vagy csupán anyagi? A művészet méltósága itt a nagy kérdés. És éppen ez az, ami napjainkban hiányzik a művészetből: a méltóság.

A műfajnak nem feltétlenül kell azonosnak lennie azzal, amit a szerző gondolt, meg kell találni, hogyan szólítja meg leginkább a közönséget. Tersánszky a darabot vígjátéknak írta, és a vaudeville hangulatában vittem színre. Egy felfokozott, felgyorsult világban élünk, a vaudeville-re jellemző felfokozott érzelmi, fizikai és gondolati ábrázolás közel állhat a ma nézőjéhez. Ez az, ami meg tud emelni egy ilyen nemes egyszerűséggel megírt darabot, és eléri a XXI. századi ember ingerküszöbét.

A szöveghez viszont sohasem nyúlok hozzá. Azt vallom, hogy minden esetben az íróból kell kiindulni. Nem tehetem bele a saját hülyeségemet rendezőként egy darabba, amit más már megírt. Nem attól válik aktuálissá, maivá. Az ilyet gyűlölöm, nem tartom színháznak.

Szerző: Bata Zsuzsanna