“Száz fokon égni, de csak hetvenet mutatni” – Interjú Pokorny Liával és Szikszai Rémusszal a Tökéletlenekről

2018 október 30. kedd, 7:00

20 évvel ezelőtt egy társulatban voltak színészek a Bárka Színházban, azóta Rémusz elismert rendező lett, aki most először dolgozik a Centrál Színházban. David Lindsay-Abaire Tökéletlenek című darabját – aminek révén újra találkoztak – egy keserédes őrületnek látják.

Szikszai Rémusz és Pokorny Lia / Fotó: Centrál Színház

Szikszai Rémusz és Pokorny Lia / Fotó: Centrál Színház

Fontos egy színésznek, hogy mennyire jó az író, akinek a darabjában játszik?

Pokorny Lia: Persze, baromi fontos. Először is kérdés, hogy könnyen mondható szöveget írt-e, vagy minden mondatba belebotlik az ember nyelve, és állandóan töprengeni kell azon, mit is akar jelenteni. Az is nagyon zavaró, ha egy szerző hosszan értekezik a semmiről, miközben azt hiszi, hogy érdekes. Olyan is előfordul, hogy az ember érzi, hogy a darab nem rossz, de a fordítás pocsék. De persze az is szempont, hogy van-e valami fontos mondandója a történetnek, vagy csak a semmit pofozgatja. Alapvetően annak örülünk, ha azt érezzük: olyan rétegeket rejt magában a darab, ami munkára vár.

Úgy tűnik, ez olyan darab, tele kihívással. Igaz, Rémusz?

Szikszai Rémusz: Abszolút. Én csak azért nem csinálok színdarabot, hogy szórakoztassam az embereket, szólnia kell valamiről, mint például a Tökéletlenek, amiben van családon belüli erőszak, küzdés egymásért és az a fajta remény, ami mindannyiunkat életben tart. Ez a darab régóta a tarsolyomban – akarom mondani a számítógépemben – van, csak most állt össze hozzá a tökéletes szereposztás, és mint kiderült, Puskás Tamásnak is kedvence volt, bár Budapesten még sosem mutatták be. Azért Tökéletlenek a címe, mert minden egyes szereplőjének van valami defektje: az idős anyukának nem úgy jönnek ki a szavak a száján, ahogy szeretné, mert szélütést kapott; a lánya egy sokkhatás következtében elveszítette az emlékeit, és minden nap újratanulja az életét; szerepel a darabban egy skizoid pasas, akinek a kezében mindig ott egy bábu, hogy az helyette csúnyán beszéljen; van egy kamasz, aki kicsit sokat füvezik; egy szökött rab és egy drogos. Szóval nincs olyan szereplője a történetnek, aki így, úgy, amúgy ne lenne sérült. Mégis visítva nevetsz rajtuk, mert ez egy tarantinói őrület. Egyik helyzet abszurdabb és idiótább, mint a másik, de a legalján valami mélységes szomorúság ül. Akkor csináljuk jól, ha a legvégén összeszorul a gyomrod.

Pokorny Lia: Egyszer dolgoztam egy angol rendezővel, Tim Carrollal, aki rávezetett, hogy minden mondattal – legyen az bármilyen egyszerű közlés, akár az, hogy „esik az eső” – a másiknál el akarunk érni valamit, mindegyikkel szándékunk van. Ez a hátsó gondolat az, ami izgalmassá tesz egy előadást, mert a színpadon valójában nem érzelmeket játszunk el, hanem gondolatokat, és a gondolat idézi elő az érzelmi állapotot. Lehet egy színész akármilyen dühös egy jelenetben, ha a néző nem érti a mondatai mögött a gondolatot, akkor nem fog rá hatni. Az a feszültség szüli meg mindenkiben a megfelelő érzéseket, ami a mondat és a mögöttes tartalom között feszül.

Egy bulvárdarab mögé is ugyanannyi gondolatot kell pakolni, mint egy Shakespeare-dráma mögé?

Pokorny Lia: Különben nincs értelme! A legkönnyedebb darabból is nagyon izgalmas előadást lehet készíteni, ha nem ripacskodik az ember, hanem halálkomolyan veszi a helyzeteket. Humora is attól lesz, ha véresen komolyan játsszuk.

Szikszai Rémusz / Fotó: Máthé András

Szikszai Rémusz / Fotó: Máthé András

Mint például azt, hogy minden nap törlődik a teljes memóriád, mint ebben a darabban? Elég tragikus lehet így élni.

Pokorny Lia: Hát igen, bár nem is tudom, annak tragikusabb-e, aki átéli, vagy akinek egy ilyen emberrel kell együtt élnie. Meddig lehet ezt ép ésszel kibírni? Hogy lehet így haladni? Hiszen minden egyes nap minden elölről kezdődik. És miből táplálkozik az az ember, akinek nincsenek emlékei? Mibe kapaszkodik, amikor elkeseredik? Hogyan kerüli el azokat a hibákat, amiket korábban elkövetett, ha nincs róla emléke – vagyis hogyan tanul a tapasztalataiból?

Rémusz, hogyan alakult ki a szereposztás?

Szikszai Rémusz: Liában az első perctől kezdve biztos voltam, mert az ő hangján hallottam az amnéziás nőt, amikor olvastam a darabot. Utána beugrott, mi volna, ha a frissen szabadult elítéltet Rudolf Péter játszaná, mert az egy nagyon összetett szerep. A legnehezebb és legszebb feladata Nagy-Kálózy Eszternek lesz a szélütött anyós szerepében, hiszen ki kell találnunk egy külön nyelvet, amin megszólal majd. És a többiekre is megtaláltuk a tökéletes választást a Centrálban: a férj Schmied Zoltán, Lia fia pedig Rada Bálint lesz. Ez egy rizikós színdarab, de én egyáltalán nem bánom, szeretek kockáztatni. Majdnem minden, amit rendeztem, pengeélen táncol, mert úgy érzem, a színészt és a nézőt is ki kell mozdítanom a komfortzónájából.

Pokorny Lia: Én már játszottam David Lindsay-Abaire egy másik darabjában, a Jó emberekben, és az is egy sírva nevetős vagy kacagva sírós darab. Minden vicc mögött ott egy csomó fájdalom. Ő nem azért ír vígjátékot, hogy elfeledjük minden gondunkat, hanem hogy jobban meg tudjuk emészteni az élet keserű piruláit.

Rémusszal dolgoztál már együtt?

Pokorny Lia: Rendezőként még nem, de amikor a Bárka Színházban stúdiós voltam, ő színészként dolgozott ott, így négy évet egy társulatban töltöttünk. Mindjárt az elején játszottunk egy nagy, közös társasjátékot, ami után azt hittem, ő egyáltalán nem kedvel engem. Ez az a játék, amiben valakit különféle dolgokhoz – például egy állathoz, színhez, szaghoz – hasonlítunk, és ő azt mondta: ha én épület volnék, a párizsi Pompidou központ lennék. Azt hittem, ezek szerint soknak érez, én meg őt nagyon szigorúnak láttam. Később rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz. Csodálatos szenvedély dolgozik benne, amit építésre és nem rombolásra fordít. Amikor megnéztem az I. Erzsébet című rendezését, teljesen kész voltam tőle. Botos Évával együtt láttuk, és sokáig nem is tudtunk megszólalni, csak kóvályogtunk a hatása alatt. Azt éreztük: bárcsak egyszer az életben megadatna nekünk, hogy a Rémusz rendez minket! Mert ő aztán tudja, hogyan kell a szöveg mögé, alá, fölé, köré különböző gondolatrétegeket pakolni…

Szikszai Rémusz: Én a Pompidou központot egészen másképp értettem! A frissessége miatt jutott eszembe, mert egy olyan múzeum, ami új és lendületes, bolondos épület. Lia már gyakornokként is olyan tehetséges volt, mint a nap, és nagyon örülök, hogy húsz év után újra találkozunk. Sok mindenben láttam azóta, és azt érzem, hogy nagyon messzire jutott. A lélek mindig is megvolt benne – fantasztikus, hatalmas lelke van -, de mára szakmai tudást is szerzett, és ez magabiztosságot adott neki. Hihetetlenül kiegyensúlyozott ember, miközben majd kirobban az energiától. Én nagyon szeretem az energiabombákat, de nekem is meg kellett tanulnom – amit rendezőként talán jobban sikerült, mint színészként -, hogy az energiának csak egy részét szabad eldurrantani a színpadon, a maradékot bent kell tartani. Tehát száz fokon égni, de csak hetvenet mutatni – ez a feladat. Különösen Lia esetében, aki egy sajátos aurával bír, nekem ő olyan, mint Anna Magnani.

Pokorny Lia

Pokorny Lia

Azért veled is sok minden történt a Bárka Színházas korszak óta.

Szikszai Rémusz: Igen, néha úgy érzem, száz évre is elég lenne. Nyolc évvel ezelőtt kezdtem rendezni, és ez lesz a huszonharmadik előadásom úgy, hogy egy évadot kihagytam. Két dologra vagyok büszke: az egyik, hogy a közönség szereti az előadásainkat, és hogy a színészek, akik játszottak benne, imádták a közös munkát, mert pontosan tudták, mit kell csinálni, és sosem csak annyit, hogy bemenni és lenyomni a műszakot. Nekem nagyon fontos, hogy a színész a színpadon jól érezze magát, és értse, miért van ott, tisztában legyen vele, mi az ő része az egészben. Szeretem fanatizálni azokat, akik velem tartanak, mert számomra minden egyes próbafolyamat arra való, hogy megpróbáljuk meghaladni magunkat. Lehet, hogy nem fog sikerülni, de legalább meg kell próbálnunk.

Kérdezett: Gyárfás Dorka / Centrál Színház