“… meddig lehet még színházat csinálni úgy, mint eddig?” – Interjú Lovas Rozival és Porogi Ádámmal

2018 október 31. szerda, 7:14

A Radnóti Színház Osztrovszkij A művésznő és rajongói előadásának Alekszandrájával és Petyájával, Lovas Rozival és Porogi Ádámmal beszélgetett a Pótszékfoglaló.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

Az emberi kapcsolatokban melyikőtök meddig képes engedni?

Rozi: Alapvetően nem vagyok képes másképpen viselkedni, mint ahogy éppen érzek, igaz ez a szakmai és magánéleti kapcsolataimra is. Nem szoktam csak úgy jópofáskodni, sőt, kerülöm is az ilyen szituációkat, hisz egy idő után úgyis idegesítene egy olyan helyzet, amelyben nem tudok önmagam lenni. A színpadon szeretek bizalmat szavazni a rendezőnek, a közös víziónknak, ám még abban is eljöhet az a pont, amikor el kell gondolkodnom azon, hogy megcsinálom-e azt, amit kérnek tőlem, ha nem értek vele egyet. A színészet az a terep, ahol egy idő után visszafelé sül el az, ha nem tudsz önmagad lenni. Az a fajta vagyok, aki a végsőkig harcol önmagával, az elemekkel, feszegeti a határait a végsőkig, pont azért, hogy megszülethessen valami, amivel teljesen önazonos lehetek.

Ádám: Igyekszem, hogy ne okozzak fájdalmat – sőt, inkább örömet, azoknak, akik szeretnek. Néha nehéz, hogy egy feszült főpróbahéten ne válaszolj ingerülten a családodban, máskor meg, például, hogy őket figyelembe véve mérlegeld, hogy milyen munkát vállalsz el, mire szánod az időt. Közben őnekik is az a jó, ha te boldog vagy. Figyelni kell – azokra, akiket szeretek, és arra, amit én szeretnék. Hogy meddig vagyok képes elmenni, engedni? Bármeddig, amíg annak értelmét látom. Rendezők által könnyen meggyőzhető ember vagyok, olykor túl könnyen is meggyőzhető, azt hiszem. Bár szeretem őket is meggyőzni. Tanulom, hogyan hallgassak arra, amit belül érzek.

Ez az Osztrovszkij-darab számotokra mennyire szól a saját határaitok feszegetéséről?

Rozi: Rettentően éles, nehéz és szélsőséges élethelyzet, amibe Nyegina a darabban belekeveredik. Mert pont a színészet az, ahol mindebbe belesodródik. És ez a szakmája, amelyben próbálna előre jutni, ám annyira eltolódnak a lehetőségeinek határai, hogy a végére nem is marad már igazi választásra módja. Egymást követő események láncolata az, amelyeknek a végére már nem ő feszegeti a határait – a céljainak, a büszkeségének, a hivatásának, vagy épp a családja felé vállaltaknak a határait – melyekbe inkább ő feszül bele, és ezek őt feszítik aztán szét. Egyikünktől sem áll igazán távol ma egy ilyen vagy hasonló helyzet. Ez a lány ezt az élethelyzetet nem önmagától és nem önmagában idézi elő, hanem bele kényszerül, ahol aztán már nem igen marad más választása…

Mennyire vagy az a “párbajozós”, felveszem a kesztyűt típus, mint a darabbéli Petya?

Ádám: Valamilyen módon mindenképp ilyen vagyok, bár sem a kiabálás, sem az asztalborogatás nem jellemző rám, mégis, ha választási helyzetbe kerülök, nem félek feltenni magamnak a kérdést: “mit is szeretnék igazán?”. Még az előző kérdésről jutott eszembe: az egyik nehézsége, kihívása ennek a szerepnek pont az, hogy a félszeg, bátortalan bénázásait, ellenszenvességét ne úgy játsszam, hogy közben el is távolítom magamtól, szoktuk ezt, színészek, ironikusan jelezve a közönségnek, hogy igazából nem ilyenek vagyunk. De hát ilyenek is vagyunk. Felszabadító.

Depláne, itt mindezeken túl még rá is sütnek egy stigmát egynémely szereplőre: te csak egy színész, te csak egy bölcsész, te csak egy művész vagy…

Rozi: Legotthonosabban itt, ebben a közegben érzem magam, ahol nem ezekről a stigmákról esik szó. Kikerülve viszont ebből érzed, hogy nincs igazán átjárás, empatikus megértés ezen a téren, ami néha nagyon megmosolyogtató, de olykor bántó is tud lenni. Igazából a magam “közegében” érzem jól magam, és talán kerülöm is azokat a helyzeteket, ahol lesajnáló, lekezelő szituációk közé keveredhetnék.

Ádám: Akad nem egy “stigma” szakmán belül is: “igazából nem rendező, hanem színész, aki elkezdett rendezni” – mondják a rendezők. Rettentően tetszik nekem, hogy Tom Hanks írt egy novelláskötetet…- de Magyarországon valószínűleg mindenki annyira félti a maga kis vadászterületét, hogy ha valaki oda be szeretne merészkedni, azt nem szokták szeretni.

Rozi: Van valamiféle hierarchikus rend abban is, hogy hol végeztél, hány éves vagy, hol játszottál, és ha valaki felrobbantja ezt a bevett tagozódási rendszert, azt sem szokták szeretni általában.

Milyen ma Magyarországon színésznek lenni?

Rozi: Számtalan aspektusa van ennek a kérdésnek, ám ha magam felől indítom: én nagyon jól érzem magam a bőrömben. Azt csinálhatom, amit szeretek, nagyon jó helyen vagyok, és remélem, még nagyon sokáig lesz módom ezt csinálni! Ha egymás között beszélgetve szóba kerül az, hogy meg lehet-e élni belőle – ami szintén szorosan kapcsolódik e hivatás öröm- és boldogságfaktorához, – akkor az hirtelen kényes, fájóan kellemetlen témává válik. Ma idehaza a sokéves munka után is kevés a gázsi – mégis fura, kínos erről beszélni, hisz nyilván nem a pénzért csinálja ezt az ember… Ha viszont körbenézek, és látom azokat a kollegáimat, akik közel nincsenek ilyen biztonságos társulati körülmények között, mint én, akkor csak azt látom, hogy rettenetesen billegő, kiszolgáltatott körülmények között él, létezik ez a szakma. Igazgatók, rendszerek jönnek-mennek, nem lehet hosszútávra tervezni, nincs a fölöttünk álló kulturális vezetésben olyan bizalom, amelytől egy parányit is biztonságban érezhetnéd magad. Ilyen közegben, ahol már magának a kultúrának ilyenfajta renoméja van, ott nehéz azt érezned színészként is, hogy tényleg szükség van rád. Valamiért mindig harcolni kell, valamit ki kell buliznod, közben némelyek a létfenntartás szélére sodródnak, megszűnnek társulatok. Ezek miatt, hiába vagyok büszke arra, amit csinálok, néha mégis megkörnyékez az az érzés, hogy vajon ki az, akit érdekel az, amit csinálok? – és nem a nézőkre gondolok.

Ádám: Számomra is jó ma Magyarországon színésznek lenni. Ez egy csodálatos társulat, és nagyon jó szerepekkel találkozom. Inkább érzem szabad embernek magam, mint kiszolgáltatottnak. De azt hiszem, keveseknek jó ma Magyarországon színésznek lenni. Ez nem csak szakmai kérdés. A színészek nagy része nyomorog. Emiatt lépni sem mer, ha valahol rosszul érzi magát. Közben eltelik az élet. Pozitívum, hogy legalább vannak társulatok – sok helyen nincsenek, vagy nem ennyi. Magammal szoktam alkudozni: igen, nem keresek jól, de legalább nem kell pincérkednem ahhoz, hogy ezt csinálhassam! Az persze már egészen más kérdés, hogy milyen ma Magyarországon lenni? – mert ez is szorosan összefügg a te kérdéseddel. Szörnyen érzem magam, ha eszembe jut: lehet, hogy a kislányom boldogabb ember lesz, ha nem itt jár egyetemre.

A teljes interjú itt olvasható.