“Ma már tudom, hogy minden percért megérte” – Interjú Gubik Petrával

2018 november 01. csütörtök, 7:00

Gubik Petra két hete Junior Príma-díjat nyert és hamarosan egy új szerepkörben, szubrettként is bemutatkozik Fényes Szabolcs Maya című operettjében. A Budapesti Operettszínház színésznőjével az elismerések fontosságáról, lépcsőfokokról, a szabadidő hiányáról és a türelemről is beszélgettünk.

 

-Mi jelent számodra a Junior Príma díj?

-Elsősorban azt, hogy a szakma és az emberek is látják, amit csinálok. Azon túl, hogy nagyon megtisztelő, és felemelő érzés átvenni egy szakmai díjat, óriási felelősséggel is jár, nagyobb lesz az elvárás, úgy érzem, nem hibázhatunk. A díj szlogenje – „a jelen alkotói a jövő példaképei” – elég erős felelősségtudattal jár. Olyan ez mint egy megbízatás. Ösztönöz és jólesik, de el is gondolkodtat, valahol számadás az eddigi munkáimmal.

Fotó: Gordon Eszter

-Kezd esetleg megtérülni a rengeteg befektetett munka?

-Hét évesen írattak be a szüleim zeneiskolába, ekkor kezdtem el foglalkozni a zenével és a színpadi rutinnal, 17 éves korom óta játszom színházban. Már jó pár szerep eljátszása volt a hátam mögött, mikor a húszas éveim közepén úgy szólván, tudatomra ébredtem és elkezdtem a kezembe venni a sorsomat. Úgy éreztem, hogy dolgozom, dolgozom, de hogy ezt látja –e valaki, vagy lesz –e egyáltalán foganatja, abban nem voltam biztos. Ma már tudom, hogy minden percért megérte. Van gyümölcs azon a fán és remélem még lesz is jó ideig. Díjat kapni jóleső elismerés. Segít helyre tenni egy-két dolgot magamban, azt súgja, jó az út, amin járok és ez a biztatás, megerősítés fontos a művészi pályán.

-Mennyire rágódsz azon, hogy jó -e amit csinálsz a színpadon, és mennyire tudod kiereszteni a levegőt egy nívós elismerés után?

-Olyan típusú ember vagyok, aki állandóan azon gondolkozik, hogy mit és hogyan lehetne jobban csinálni. Volt, hogy az is felmerült bennem, mi lenne, ha abbahagynám az egészet, de aztán mindig arra jutottam, hogy ez az én utam. A hivatásom az életem, a szakmám pedig a hivatásom, szóval nagyon szerencsés vagyok, hogy estéről-estére színpadra állhatok és bármennyire is sablonosan hangzik, de ez nagy ajándék. Nem érzem magam ’késznek’, mindig van hová fejlődni, szeretem törni a fejemet a következő lépésen és ez nem rossz dolog, ez hajt előre.

-Hol tartasz a pályádon?

-Ez jó kérdés. Azt hiszem, haladok. 2009-ben kerültem Békéscsabára, a Jókai Színházhoz, ahol Gulyás Attilát, az egyik kivételes tehetségű kollégámat épp kitüntették a Junior Príma díjjal, melyről akkor tudtam meg, hogy mekkora elismerés. Akkor elképzeltem, milyen jó lenne egyszer megkapni. Bizonyos szemszögből, a szakmai elismerésekhez vezető út, olyan, mint egy akadálypálya, ahol a léceket át kell ugrani, és ha ügyes vagy, akár még össze is jöhet. Eléred a célt.

Fotó: Pitrollfy Zoltán

-Utaltál rá, hogy sokszor kételkedtél magadban, de azért gondolom lassan bebizonyosodik, hogy érdemes volt végig járni a lépcsőfokokat és a kitűzött célhoz is közelebb értél…

-Én elképzeltem magamról egy képet, hogy milyen művész szeretnék lenni, mit szeretnék elérni, és igen, sokszor érzem azt is, hogy csak futok, futok, de mi után?  Az idősebb kollégáim egyik legbölcsebb tanácsa volt eddig felém, a türelem fontossága, nem kell ajtóstul rontani a házba, minden jönni fog a maga idejében.

-Türelmetlen vagy?

-Önmagammal, igen. Maximalista vagyok, és meg kellett tanulnom türelmesnek lenni. Évekig marcangoltam magam, aztán rájöttem, hogy a jelenben és a jövőben kell élni, mert nincs értelme a múlton rágódni. A történtekből viszont tanulni kell.

-Az önmarcangolás azért enyhül az évekkel?

-Nagyon is, sok személyiségfejlesztő könyvet olvasok a témában és igyekszem a maximalizmusom mellett magamat nem bántani. Képzeld, előfordult, hogy azért nem kaptam meg egy szerepet, mert magasabb voltam a főszereplő fiúnál, és esküszöm már azon gondoltam, hogyan tudnék ’rövidíteni’ a lábamon. Ez már tényleg vicces. Ilyeneken nem törhetem a fejemet, ráadásul mennyi felesleges energia. Menni kell tovább és csak előre nézni.

Fotó: Budapesti Operettszínház

-Mondd, van egyáltalán szabadidőd, vagy mindent a színháznak rendelsz alá?

-A színház rengeteg elismeréssel járhat, de ennek nagy ára van, sok áldozattal és lemondással jár. Ezt pedig az ember szabadideje sínyli meg leginkább. De igyekszem egyensúlyt tartani.

-Hamarosan Fényes Szabolcs művében szubrett szerepkörben is bemutatkozol az Operettszínházban. Készültél a műfajváltásra?

-Őszintén? Nem igazán. Békéscsabán szerepeltem operettben, statisztaként, amikor stúdiós voltam, azóta nem. Örülök, hogy a drámai szerepek mellett, most egy könnyedebb műfajt is kipróbálhatok. Egy drámai hős eljátszása, sok erőt kivesz az emberből és jó érzés, hogy ezúttal egy komikus, jópofa karakterben is bemutatkozhatom.

-Van benned drukk?

-Adrenalin töltet mindig van, egyébként nagyon nyugodt természetem van, előadások előtt mindent komótosan intézek, nem szeretem ha sürgetnek. Nem vagyok izgulós típus. Vannak kis rituáléim, szeretem például, ha az adott darab előtt ugyanazzal az öltöztető, sminkes és fodrász segít a készülődésben, persze ez nem mindig lehetséges, de ha mégis, az biztosítja, hogy teljes nyugalommal lépjek színpadra.

Vass Kata / Színház.org