“Ezek izgalmas játékok” – Interjú Nagy-Kálózy Eszterrel és Rudolf Péterrel

2018 november 10. szombat, 7:00

A házaspár egyik fele (Eszter) most érkezett a Centrál társulatába, a másik (Péter) szabadúszó lett. A Centrál tizedik évében ismét közös darabban szerepelnek: David Lindsay-Abaire Tökéletelenek című drámájában, amiben Eszter Péter anyósát alakítja.

 Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter / Fotó: Sárosi Zoltán

Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter / Fotó: Sárosi Zoltán

Úgy tűnik, nektek a társulati lét mellett mindig szükségetek van a szabadságra is, hiszen mindig több helyen felbukkantok.

Nagy-Kálózy Eszter: Én mindig hittem a társulati létezésben, munkában. Aztán az élet mást dobott ki, és hosszú időn keresztül voltam szabadúszó. Ennek a formának is megvannak az előnyei, tud vonzó lenni, az ember maga irányítja a sorsát, legalábbis hiheti azt, de nekem mégis hiányzott.

Rudolf Péter: Fura, ezek hullámok az ember életében. Én 18 évig voltam a Vígszínház tagja, még egy nagyon merev rendszerben. Az első szabadúszók szinte Don Quijoténak számítottak. Emlékszem, milyen öröm volt olyan kollégákkal találkozni a Pagodában (a Magyar Rádió előcsarnokában), vagy a szinkronban, akikkel nem dolgozhattam színpadon: Katonásokkal, Madáchosokkal. Aztán én is kiléptem a szabadságba, és kifejezetten élveztem, hogy Kecskeméten Bónit játszom a Csárdáskirálynőben, miközben III. Richárdot Miskolcon. De valahová tartozni mégis csak az élet egyik legfontosabb eleme. Hogy közben a világ hogyan pörgött fel és változott meg, az már más kérdés. A Centrálban egy lazább szövetség és egy polgári lét kezd összeállni, aminek a középpontjában a színész áll. Ez nekem nagyon tetszik, mert másutt eltűnőben van ez a szemlélet. A ’80-as évek óta egyre inkább a rendezői színház hódított teret nálunk, és Puskás Tamás jó érzékkel imerte fel, hogy támadt egy űr, amit a maga polgári attitüdjével be tud tölteni. Tudatosan építette fel a színész-központú társulatát: sztárokat és nagyszerű színészeket hívott, menedzserként gondolkodott. Olyan sikeresen csinálta, hogy a Centrál ma totális teltházzal megy, és annyit játszik, amennyit akar. Márpedig a színháznak mégis csak ez az értelme.

Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter / Fotó: Menház Színpad

Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter / Fotó: Menház Színpad

Itt is megtörténik veletek az, ami korábban a Pagodában vagy a szinkronban, hogy olyan színészekkel találkoztok, akikkel máskülönben nem?

Nagy-Kálózy Eszter: Scherer Péterrel például nem találkoztam korábban.

Rudolf Péter: Én Básti Julival sem dolgoztam azelőtt színpadon, a Centrálban találkoztunk először. A Nem félünk a farkastólt játszani vele, Shmied Zolival, Pálfi Katával – ajándék. Az meg, hogy Pepével összehaverkodtunk, nem biztos, hogy létrejött volna a Centrál nélkül.

Nagy-Kálózy Eszter: Én ugyan 12 éve kötődöm a Centrálhoz, de még emlékszem, milyen, amikor az ember szabadúszóként bekerül egy társulatba, és ki kell vívnia a helyét. Újra meg újra meg kell harcolnia a gondolataiért, a mondataiért, és a helyzetekért, amiket képvisel. Meg kell győznie mindenkit arról, hogy érvényes, amit a színházról gondol.

Nektek mely előadások voltak itt fontosak?

Rudolf Péter: A Nem félünk a farkastól, természetesen. De még a sajnálatosan keveset ment Az ígéret földje is fontos volt számomra, Novák Eszter rendezésében. Egy alkoholista, drogos, cinikus hapsit játszottam benne, talán kicsit sokkoltuk vele a közönséget, talán korán próbálkoztunk egy ilyen jellegű darabbal. A Mégis kinek az élete? nagyobb szériát futott. Nagyon szerettem.

Nagy-Kálózy Eszter: Én egész máshonnan jöttem, amikor 2006-ban bekerültem a New York-i komédiába. Nekem az egy teljesen új világ volt, fel kellett fedezni magamban a “humorkészítő” hajlamot. Aztán jött a Pletykafészek, amiben nagyon jó érzés volt, hogy sok embertől függ, egy helyzet hogyan csúcsosodik ki. De nagyon jó kis kihívás volt nekem az Egy nyári éj mosolya is, amiben Törőcsik Marival játszhattam. Igazából nincs olyan előadás, amit nem szeretek, vagy nem tekintek kihívásnak.

Áthoztátok ide a régóta futó, önálló produkcióitokat is, mint az És Rómeó és Júliát, vagy a Kövek a zsebbent. Nem nehéz egy darabot több, mint tíz, tizenöt éven keresztül játszani

Nagy-Kálózy Eszter: Ennyi idő alatt óhatatlanul változik a produkció, ha nem is a külsőségeiben, de a tartalmában. Vannak dolgok, amiket egyszer csak újra szeretne fogalmazni az ember, vagy az is előfordul, hogy elér vele egy olyan pontra, amikor magától megtelik új jelentéssel. Nagyon fáradtnak kell lennem ahhoz, hogy unjak egy előadást. Számomra minden estének van egy olyan atmoszférája, amitől újra és újra izgalomba jövök. Egyébként is a színészet egyik lényege, hogy a szöveget jelenidejűvé tegye, és aki erre képes, az nem tud unatkozni. Minden este arról szól, hogy ez megtörténjék.

Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter a Pletykafészekben / Fotó: Centrál Színház

Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter a Pletykafészekben / Fotó: Centrál Színház

Meddig mehetnek még ezek az előadások?

Nagy-Kálózy Eszter: Néha azt érzem, be kellene fejeznünk, néha azt, hogy most találtam meg benne új gondolatokat, ezeket még meg akarom mutatni. Szóval, amíg visz minket a szívünk és a lábunk, és a közönség még kíváncsi az előadásra, addig csináljuk. Időközben voltak kisebb-nagyobb műtéteink, de itt vagyunk, megvagyunk. Persze nem akarunk nevetségessé válni, ezért fel szoktuk tenni ismerőseinknek a kérdést, hogy szabad-e ezt még folytatnunk. Idáig még mindig azt mondták, nem is értik a kérdésünket.

Rudolf Péter: Az És Rómeó… szerintem gazdagabb és dúsabb lett az elmúlt 18 év alatt – miközben a koreográfián semmit sem változtattunk. Feltételezhetően ma már többet tudunk a világról, amit bele tudunk fogalmazni. Néha az ember a 310. előadáson csodálkozik rá, hogy miért úgy mondta eddig azt a mondatot, ahogy, mert egy kis szünettel minden a helyére kerül, és úgy érzi: most találta meg az igazságot. De ha előadás után benéznél hozzánk az öltözőbe, nagyjából olyan állapotokkal találkoznál, mint egy hosszabítással lejátszott vébé döntő után a focistáknál. Csináljuk, amíg bírjuk.

Nagy-Kálózy Eszter: Ezek izgalmas játékok.

Rudolf Péter: Amit igazán jó volt próbálni, az mindig megtalálja magát a jelenben. És sok minden múlik a ritmuson is – szinte minden. De most jut eszembe, úgy látszik, az imént a sznobéria bűnébe estem, mert az előbbi felsorolásból kifelejtettem a vígjátékokat. Lássuk be, a színházi szakma sznob közeg, ami engem mindig is irritált. A műfaj önmagában nem jelent semmit – egy előadás nem lesz attól minőségibb, hogy Shakespeare-hez nyúl, és önmagában nem lesz sekélyes, ha Neil Simon írta. Fontos kérdéseket kell körüljárni mindig, és ennek különböző módozatai vannak. Amikor a Pletykafészek végén lenézek a közönségre, elgyötört honfitársaimra, és látom, hogy vijjogva kacagnak, akkor arra gondolok: kár ennyit okoskodni, ez is a küldetésünk része. Olyankor ott ül szemben négyszáz ember csillogó tekintettel – amit egy másodpercig sem becsülnék alá. Az ilyen típusú szórakoztatás ugyanis csak jól megteremtett, igaz pillanatokon keresztül tud megszületni.Nincs mese, különben másnapra elfelejtenék.

Kérdezett: Gyárfás Dorka / Centrál Színház

 
 

Kapcsolódó anyagok