“Csak a szöveg, a létezés és a gondolat…” – Interjú Orosz Ákossal és Zsótér Sándorral

2018 december 02. vasárnap, 7:00

A májusi bemutató óta töretlen sikerrel fut a Mozsár Műhelyben a Homokember. Orosz Ákos első rendezését E.T.A. Hoffmann azonos című kisregénye alapján állította színpadra Biljarszki Maximmal közösen.

Az előadásban fontos szerepet játszik Zsótér Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, Orosz Ákos egykori egyetemi tanára és mestere. A mű születéséről, a különleges színészi meghívásról, időről és halálról, valóságról és álomról, létezésről és nem létről beszélgettünk a két alkotóval, de persze a szakmát most leginkább foglalkoztató TAO-kérdésről is szót ejtettünk.

Patkós Márton és Zsótér Sándor / Fotó: Kállai-Tóth Anett

A Homokember az első rendezésed. Miért épp egy ilyen nehéz anyagot választottál?

Orosz Ákos: Szerettem volna olyan helyzetbe sodorni magam, ami számomra nem egyértelmű és szokatlan. Hosszú vargabetűket írtam le a lelkemben, amíg eljutottam a Homokemberhez. Egyrészt azért érdekelt az anyag, mert nagyon nagy hatást tett rám, amikor elolvastam, másrészt sok olyan kérdést vet fel, amire kíváncsi voltam, tudok-e valamiféle választ adni. Ezen kívül azért is volt fontos, mert eddig mindig olyan próbafolyamatokban vettem részt, amikor színészként kész koncepciót kaptam, amivel vagy egyet tudtam érteni, vagy nem, de mindenképp alkalmazkodnom kellett valaki más elképzeléséhez. Ez a helyzet viszont arra kényszerített, hogy végiggondoljak egy teljes darabot a szöveg születésétől a megvalósításig. Ez egy tanulási folyamat. Nem gondolom magam rendezőnek attól, hogy megrendeztem egy előadást.

Mégis belevágtál, tehát azért érdekelt a rendezés…

Orosz Ákos: Igen. Fontos számomra, hogy ne csak színészként pillantsak bele egy színházi munkafolyamatba, hanem rendezőként, adott esetben projektmenedzserként, szerzőként, íróként vagy tervezőként azért, hogy minél több szegmensét lássam és megismerjem a színházcsinálásnak.

Most, hogy már túl vagytok jó pár előadáson, úgy látod, megérte?

Orosz Ákos: Abszolút. Ez egy csapatjáték volt, igazi összmunka. Mindenki maximális alázattal és figyelemmel volt jelen, és ezt nagyon köszönöm nekik. Nem tántorított el semmilyen nehézség, de nem mondom, hogy könnyű volt és azt se, hogy fél évvel a bemutató után ugyanígy vagy ugyanezt csinálnám, de büszkén vállalom, és nagyon örülök, hogy végigmentünk ezen az úton és nagyon remélem, hogy ennek az útnak még egyáltalán nincs vége. Sőt.

Meghívtad az előadásba színészként Zsótér Sándort, aki az egyik legjelentősebb rendező ma Magyarországon. Ennek az volt az oka, hogy mint volt tanárod a mentorod legyen, segítsen, vagy…?

Orosz Ákos: Nem, egyáltalán nem. Amikor leadtam a pályázatot, a fejemben egy kétszereplős előadás ötlete bontakozott ki. Eredetileg én játszottam volna a férfi szerepeket. Később azonban úgy döntöttem, inkább kijjebb jövök a történetből. Így választottam főszereplőnek Patkós Marcit, és partnereként Gyöngy Zsuzsit, Lendváczky Zolit és Sándort. Azért, hogy ő elvállalta a felkérést, maximálisan hálás vagyok, de nem vártam tőle, hogy tanácsokat adjon, vagy mentoráljon. Kikértem a véleményét még mielőtt leadtam a pályázatot. Ennyi. Azóta viszont egy szinte teljesen új darab született, új szövegekkel, szerepekkel, stb…

Amikor színészként vagy jelen a színpadon, teljesen ki tudod zárni a fejedből a rendezői éned?

Zsótér Sándor: Nem vagyok színész, be se engedem. A rendezőre bízom magam. ‘Médium’ vagyok, szövegközvetítő. Attól féltem, nehogy megzavarja Ákost, hogy a tanítványom volt. Milliószor átéltem, mennyire nehéz a színész tudtára adni, hogy rossz. Azért nehéz, mert nem szeretem a mellébeszélést. Nem attól féltem, hogy nem értem a szöveget, pedig egy darabig nem értettem, hanem, hogy nem tudom a sajátomként mondani. Rendezőként el tudom mondani, mit szeretnék látni. De nem tanultam színészként próbálni. Inkább filmekben játszottam, azt sejtem hogyan kell ott lenni. Ákosnak olyan lehetett velem dolgozni, mint egy talált tárggyal, ami ugyan neki jelent valamit, de az már nem biztos, hogy a tárgy azt a jelentést közvetíteni is tudja.

De akkor miért vállaltad el a feladatot?

Orosz Ákos: Ákos miatt. Persze van 25% hiúság, 37% szívbéli jóság, ez több mint a fele.

Én kötelező tanulmányként adnám fel a színész hallgatóknak, hogy nézzék meg, ahogy például az Aranjuezi szép napokban játszol…

Zsótér Sándor: Nekem is nagy kedvem lenne hozzá, ha nem lennék álszerény. Itt egy nagyszerű fiú van középben, Patkós Márton. Másfél órát hallgatom kintről, ahogy beszél és fogalmaz. Szerintem ő előbbre tart abban, hogy ki ő és mit közvetít.

Orosz Ákos: Azt gondolom, van ebben egy pici félelem Sándor részéről, mert úgy tapasztalom, hogy amit gondol, amit képvisel, az működik. Persze sok mindentől függ, hogy az ő fő jelenete, ami egy teljesen zárt jelenet, mennyire állja meg a helyét az aznapi előadáson. Ráadásul az benne a plusz nehézség, hogy azt a szöveget, amit ő mond, száz százalékosan én írtam és borzasztóan bonyolult is. Egy nagyon fontos része a darabnak, eléggé stilizált, cseppet sem hétköznapi szituáció és közben mégis annak kell lennie. Egy üres térben ül Sándor és Marci, és csak egymásba tudnak kapaszkodni. Nincsenek kisrealista cselekvések, vagy bármiféle akció, ami megsegítené őket. Csak a szöveg, a létezés és a gondolat. Ez minden szempontból bonyolult és embert próbáló feladat, úgy hogy nem csodálom, hogy kicsit elveszettnek érzi magát. De jó, amit csinál és ez minden egyes előadáson beigazolódik.

Hoffmann szövegéből te írtad a színpadi változatot, de beleírtál saját szöveget, van benne a Faustból is részlet. Miért érezted úgy, hogy ezeket be kell emelni és milyen gondolatmenet mentén illesztetted be a plusz szövegeket?

Orosz Ákos: Megpróbáltam kiválasztani a hoffmanni anyagból azt a csapásirányt, ami a legjobban érdekelt, ez a valóság és a képzelet közötti viszony. Ebben Biljarszki Maxim volt a segítségemre, akivel végig közösen ötleteltünk. Kicsit olyan anyagot hoztunk létre, mint amilyen a Gólyakalifa. Valaki átálmodja magát egy másik életbe, aztán visszaálmodja magát az előzőbe. Ez a kettősség, vagy kettős lét érdekelt, meg az, hogy valaki a valóságot hogyan tudja érzékelni, illetve hogy van-e objektív valóság. Te mást látsz, mint amit én látok, egy sámán vagy egy pap mást fog gondolni a valóságról, mint amit mondjuk egy bankár. Ezt a problémát szerettük volna minél jobban körbejárni. Találkoztam sok olyan anyaggal a pályám során, amik valahogy ezt a kérdéskört feszegetik és nagyon nagy hatással voltak rám. Ilyen például a Faust vagy a Dzsuang-Dszi álma című vers, ezeket fel is használtam az előadásban, ugyanúgy, ahogy a saját szövegeimből azokat, amikből kiderül, mit gondolok vagy gondoltam erről az egészről. Ráadásul volt néhány olyan előadásom, ami ezt a témát kapargatta és azok is mély nyomot hagytak bennem. Ezt nem akartam letagadni, sőt, felvállaltan ilyen anyagokból is használtam mondatokat, monológ részleteket. Semmi más nem érdekel, mint az idő és a halál. Mindenben valahogy ide lyukadok ki. Bármit látok, ha megyek az utcán, ha nézek egy hangyabolyt, ha felszállok a villamosra… és valahogy a szerepeim kapcsán is beleütközök a múlandóság témájába. Ezzel élek. Erről szerettem volna beszélni.

Gyöngy Zsuzsa és Patkós Márton / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Téged mennyire érdekel ez a téma?

Zsótér Sándor: Az életben érdekel. Mert megettem a kenyerem javát. Ákos döntése,  hogy az ördögöt megmutatja. Az ördög tulajdonképpen Marci figurájában van vagy bennünk, ahogy isten is. Nekem azt kéne bemutatni, ami az ő fejében az ördögről él. Az ő vívódásai azonosak az ördögével, mert az is ő.

Az élet álom, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendeztél is ugyanezt a témát járja körbe.

Zsótér Sándor: Ugyanezt. „Mi az élet? … az élet az álmok álma!” Több mint 400 évvel ezelőtt Calderon ugyanezt feszegeti. Mindegy, hogy több rétegűen fogalmaz, ha közel hajolsz és figyelmesen olvasod, akkor rájössz, hogy hasonló dologról beszél. Hogy tulajdonképpen felfoghatatlan az egész élet.

Orosz Ákos: Szerintem ez a „jelenlét” fogalmával is összefügg, mert mindig az a valóság, amiben éppen vagy. Tavaly a szülinapomon megkérdezte az unokaöcsém, hogy hány éves vagyok. Mondtam, hogy harminckettő. Erre ő azt felelte, ő is, csak nem most. Mindezt négy évesen! És akkor leesett az állam. Én most harminchárom éves vagyok, de közben hatvanöt éves is, csak nem most, meg tizenöt éves is, csak nem most. Nagyon furcsa, hogy ezt a témát hogyan tudod értelmesen végiggondolni és mások számára valami megfoghatót nyújtani ezzel kapcsolatban, hiszen ez mégis csak egy filozofikus felvetés, a lét egy fajta definíciója. A jelenlétet egyébként, amit egy színésznek nagyon kell tudnia, Sándortól borzasztóan intenzíven tanultuk az egyetemen. Az a saját tapasztalatom, hogy én leginkább a színpadon tudok jelen lenni egy adott pillanatban, az életben kevés olyan emlékem van, amikor vegytisztán megéltem a létezés élményét. Volt például egy teljesen elképesztő vállalkozásunk az egyetemen. Sándorral egy Wyspiański darabot csináltunk, amiben volt egy monológom, ami arról szól, hogy egy hadvezér a halála után, de a túlvilágra még nem átérve vár a révészre és közben gondolkodik az életén. A két világ között van, egy nemlétező térben. És egy olyan monológon keresztül, amiben valaki arról beszél, hogy már nem létezik, de még nem is halt meg, éltem meg először igazán a létezésemet. Hogy erről milyen tudásom volt húsz évesen, nem tudom, de mégis az első jelenléthez, létezéshez és színészi jelenléthez kapcsolódó élményem, ez volt.

Zsótér Sándor: És ez látható volt. Egy tornaterem bordásfala előtt egy 20 éves fiú bundában beszél és látom a tehetséget.

Orosz Ákos: De ehhez kell egy jó pedagógus, vagy egy olyan ember, aki egy ilyen anyagot egyáltalán ki mer adni, és aki rengeteg energiát fektet abba, hogy kihozza ezt a növendékeiből és bízzon abban, hogy ez létrejöhet. Mert szerintem a színészetnek, vagy nagy szavakat használva a művészetnek az az igazi értelme, hogy tíz évente egyszer legyen egy ilyen pillanat. De akkor megnyílik az univerzum és hirtelen a tér, az idő és minden összecsúszik, és valahogy létrejön ez a lét élmény, azt hiszem, ezért érdemes ezt az egészet csinálni. Minden munkámban, mint amilyen mondjuk a Homokember is, ezt az élményt szeretném definiálni vagy kifogalmazni magamból. Ezért is volt annyira fontos, hogy Sándor benne legyen, mert az ilyen tapasztalásaimhoz nagyon kötődik az ő személye. Ő ebben az előadásban egy olyan valakit játszik, aki egy másik világból érkezett és egy srácot így vagy úgy, de megismertet egy alternatív valósággal. Ha úgy vesszük, nekem az alternatív valóság, ami nagyon is valóságos számomra, az a színház. És ehhez az alternatív valósághoz Sándor személye számomra elengedhetetlenül kötődik, és azt hiszem, ez már örök életemre így marad.

A vizualitás, a vetítés rendkívül fontos része az előadásnak.

Orosz Ákos: Amikor teljesen véletlenül megláttam a pályázatot, négy vagy öt éjjelt arra szántam, hogy végiggondoljam, mit akarok és akkor értelemszerűen már a Mozsár Műhely terében gondolkodtam. Érdekelt, lehet-e valami nagyobb volumenű dolgot kihozni ebből a kicsi kukucska színpadból. Ahogy azt korábban említettem egy két szereplős dráma volt először a fejemben és erősen élt bennem egy kép amiből kiindultam. Láttam egyszer koldulni embereket Rómában úgy, hogy az egyik ember ült törökülésben, a kezében tartott egy botot, amit egy másik ember fél kézzel fogott és közben fölötte lebegett. Láttatok már ilyesmit? Tudtam, hogy trükk, mutatvány, de mégis teljesen elhittem.

Zsótér Sándor: Én is.

Orosz Ákos: Arra gondoltam, hogy én is valami hasonlót szeretnék csinálni ezen a színpadon: valaki ül alul, és én leszek a felső ember, aki lebegek. Milyen vicces lenne, ha mögém egy csomó minden oda lenne vetítve. Innen jött a projekció ötlete és aztán ezt vittük tovább. Ezért is vontam be a kezdetektől Biljarszki Maximot, akivel együtt álmodtuk meg a díszletet és a látványt, sőt az előadás zenei szövetét is. Tudtam, hogy ilyen téren nagyon profi és nem csalódtam. Azt hiszem, a videó projekció Maxim keze alatt tökéletesen kiegészíti a színészek munkáját és így az egész egy izgalmas audiovizuális egységet alkot.

Zsótér Sándor / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Muszáj megkérdeznem, annyira erősen foglalkoztatja most a szakmát a TAO kérdése. Ákos kőszínházi tag, Sándor többnyire kőszínházban dolgozik, viszont az ilyen és ehhez hasonló projektek nem biztos, hogy létrejöhetnének abban a struktúrában. Hogy látjátok, mi lesz a jövője ezeknek a kísérleti műhelyeknek?

Zsótér Sándor: Kettős kötöttségű vagyok. Sokat rendezek vidéken, Budapesten főleg a Maladypé-vel dolgoztam és rengeteget az egyetemen. Hogy miért ez a döntés született és ennek mi lesz a következménye, számomra egyelőre beláthatatlan, de azt látom, hogy a hozzáértő gazdasági igazgatók számára is az. Amikor néhány évvel ezelőtt a Radnótiba hívtak, azt kérdeztem Bálint Andrástól, az akkori igazgatótól, hogy TAO-s előadást kell csinálni vagy nem, vagyis mennyire fontos, hogy meglegyen az a plusz húsz néző. Ez ilyen egyszerű. Szerintem sokkot kap a szakma, földrengésszerű lesz az egész, de utána talán lesz valami jobb. Ezt most úgy mondom, hogy nekem nem kell társulatért felelnem, nekem nem kell színházat vezetnem, sőt még az is lehet, hogy emiatt nem kapok munkát, vagy lemondják tervezett munkáimat. Iszonyatos idealizmus és bizalom kellene, hogy azt higgyem, talán visszacsorog ez a pénz, de hangsúlyozom, nem vagyok hozzáértő.

Orosz Ákos: A független alkotó műhelyek általában nem profit orientált dolgokat hoznak létre. Működésüknek nem az a lényege, hogy pénzt csináljanak egy munkából, úgy hogy ezt üzleti szemmel nagyon nehéz figyelni, hiszen az érték ebben az esetben indirekt módon jelenik meg. Közben meg azt tapasztalatom, hogy az igazi nagy gazemberek legtöbbször megússzák. És az az érzésem, hogy most sem lesz ez másként. Aki becsületesen próbál evickélni, attól elveszik azt a keveset is, ami van, de akinek olyan összeköttetései vannak és van annyira okos, hogy ezeket a dolgokat nagyban tudja csinálni, az valahogy megfogja találni az új rendszeren belül is azokat a réseket, hogy fenn tudja tartani magát. Abban reménykedem, amit Sándor is mond, hogy ez valami újat hoz. Viszont sajnos biztos vagyok benne, hogy nagyon sok ember munkája, kreatív energiája és kereseti lehetősége kerül ezzel veszélybe.

Zsótér Sándor: A leleményes törpék után a szellemet kell működtetni. A független színházakat is bizonyos korlátok közé szorította a Tao. Kicsit reménykedem, de nem tudhatunk semmit.

Az interjút készítette: Spilák Klára

A következő Homokember előadásra december 7-én kerül sor a Mozsár Műhelyben.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok