“Elkerülhetetlen, hogy leüljünk közösen beszélgetni” – Interjú Botos Évával

2018 december 02. vasárnap, 8:24

Múlt hónap elején mutatták be Csehov Cseresznyéskertjének a mai színházi viszonyainkra átültetett változatát, a csRSnyést Botos Éva átiratában és rendezésében. Őt kérdezte a Pótszékfoglaló végérvényesen megszűnő dolgokról, a reformok mibenlétéről, egy szekrény és a színházi függöny párhuzamairól, a  színházi műhelyek megkerülhetetlenségéről, tehetségről és a színház szerelméről…

A teljes interjú itt olvasható.

Ha valamiről már sejted, hogy elveszíted, talán végérvényesen is,  hogyan szokott érinteni?

Mostanában gyakran van ilyen. Hogyan érint? Az  mindig attól függ, hogy számomra mit jelentett, amit elveszítettem. Szeretem elemezni ilyenkor, hogy mi az, ami a veszteség után továbbvihető, és mi az, ami véglegesen betölthetetlen űrt hagy maga után. Bár a betölthetetlenség érzése nem is igazán valós, mert akár emberről, akár másról legyen szó, mindig pótolható azzal a tanúsággal, amit itt hagy nekünk. Amit aztán az ember beépít és továbbvisz magában – most sok-sok ilyen élmény ért az elmúlt időszakban, akár színházi, akár magánéleti téren.

Botos Éva / Fotó: Pótszékfoglaló

Amikor elkezdted átírni Csehov Cseresznyéskertjét, akkor is ez a fajta veszteség, elvesztés érzés munkált benned?

A Cseresznyéskert nagyon meghatározó az életemben. Zalaszentgróton voltunk, emlékszem, 2003-ban, amikor nagyon sokunkat rúgták már ki másodjára a harmadik rostán a színműről, és mint tíz éhes dühös pitbull – nem értve, hogy bennünket, akik tehetségesnek éreztük magunkat, és szerettük is a színházat, miért nem vettek fel, – megérkeztünk ebbe a színházi táborba, amit Ascher Tamás vezetett. Délelőttönként a Cseresznyéskertet elemeztük, délutánonként, sokszor hajnalokig is, jeleneteket próbáltunk a darabból. Remek csapat gyűlt össze: Schilling Árpád, Urbanovics Kriszta és sokan mások – tizenkilenc-húsz évesek voltunk, rengeteget dolgoztunk. Óriási szerelem volt, és  olyan minőség jött létre az alatt a tíz nap alatt, ami maga volt a csoda. Ott, akkor értettem meg, hogy mi is az: elemezni. Hagymahéjként tárultak föl a darab rétegei, egy életre szóló színházszakmai élményként hatott ránk, általa lehettünk azok, akik ma vagyunk. Aztán eltelt huszonöt év, rengeteg előadását, feldolgozását láttam a darabnak, Ács János rendezésében játszottam is, és arra jutottam, hogy valamilyen formában jó lenne tisztelegni ez előtt a tábor előtt, a színház előtt. Június végén elhatároztam, hogy rendben, megcsinálom. Felhívtam Lábán Katit az RS 9-ben,  aki azt mondta, hogy szívesen látnák az előadást, majd megkerestem a színészkollégákat, akik egytől egyik el is vállalták a felkérést. És ekkor döbbentem rá, hogy ez mind nagyon jó, de nincs darab!(felnevet) Azt hittem, majd egy-két ponton átírom a mába, de ahogy újraolvastam, rádöbbentem, hogy bizony ez teljesen más lesz! Át fogom dolgozni Csehov remekművét, hát én nem vagyok normális!(nevet)

Emlékszel rá, hogy mi lehetett az az első motívum, ami aztán maga után húzta a többit is az átírás során?

Ha nem is volt ilyen elsőre bevillanó vezérmotívum,  azt azonban rögtön tudtam, hogy a műhelymunka lesz az, amit a darab középpontjába kell állítani. Megragadott az eredeti darabban a Gajev által improvizált híres szekrénymonológ – egy százéves bútordarab, melyben ugyan mindig mások és mindig mást tároltak, ám az a szekrény mégis változatlanul ott áll. Gondolkodtam, mi lehetne ennek a színházi megfelelője, és egyszer csak világossá vált: a függöny, a színházi függöny. Az a függöny, ami mára már sok előadásnak nem is része, mégis benne tárolódnak, rejtőznek el a színészek álmai, vágyai, azok az eszközök, amelyekből időről időre a színészet, a színház építkezik. Az elmúlt száz évben a színe, a formája, a szerepe és jelentősége persze rengeteget változott ennek a függönynek, valahol nekem mégis  ugyanazt jelenti, mint Ljubovának vagy bárkinek, aki a színház nagy, világméretű családjához tartozik.

Mitől vált ez az egész  a próbafolyamat alatt abszolút aktuálissá  bennetek, benned?

A nyár végi olvasópróbán beszélgettünk arról a többiekkel, hogy a színházi emberek is hibásak abban, hogy ez a nagyszerű valami – a színház hatása, ereje – elvész. Akárcsak a darab szereplői a cseresznyéskert pusztulásában. A restség, a mániákusság, amivel bezárkóznak a saját világukba, eltávolodva attól, amiben élnek. Pont, mint az a darabbeli család, amelyik nem figyelt arra, hogy mit jelent majd, mit hoz magával a jobbágyfelszabadítás utáni kor – nem érezték meg, nem tudták, hogy miben kellene nekik nyitottabbnak, rugalmasabbnak lenniük ahhoz, hogy ne következzen be az az összeomlás. Van ennek ma is aktualitása! A felkészülésem során sokat olvastam Csehov koráról, a jobbágyfelszabadítás utáni időszakról. Nagyon érdekes elemzést találtam a reformokról és forradalmakról, melynek írója kifejti, hogy egy reform akkor éri el a célját, ha az adott csoportot, társadalmi réteget a bevezetése előtt felkészítik arra, ismerve élethelyzetüket és problémáikat. Hogy ne legyen nagy szakadék az elérendő cél és a valóság között. II. Sándor cár rendeleteinél is ez volt a probléma, hogy ugyan időszerű volt a változtatás, de a hagyományok és a társadalmi különbségek nagysága kivitelezhetetlenné tette, majd a cár halála után lelassult , majd meg is állt ez a folyamat. Ha egy adott társadalmi réteg vagy akár szakmai csoport nincs felkészítve a reformra, akkor az sokkot, ellenállást okoz, eredménytelenné válik az egész jobbító törekvés.

A színházcsinálás mennyire van jó viszonyban a rá ható változásokkal, reformokkal? Inkább alakító, eléjük menő, vagy csupán elszenvedő ez a viszony?

Mindig nagyon függ ez attól, hogy egy-egy változás mennyire tud részévé válni egy kis csapatnak,  egy nagyobb társulatnak, vagy akár az egész szakmának. A színházi ember csuda érdekes lény. Szeretjük osztályozni: kőszínházi, alternatív, független színész. De csak FÜGGŐ színész van: függ a csapatától, a számára fontos feladattól, a nézők szeretetétől. Csak függő színházi ember van, akinek megfelelni, alkalmazkodni szükséges pont ezekért. Így aztán a “civil ” életét érintő reformokra, változásokra élesen reagál, mert szeretne a saját belső világára figyelni, alkotni. Ott tud igazán alakítani, megújító formákat ajánlani, vagy elszenvedni egy bizonytalanabb időszakot. Mi, színészek így szeretünk kitűnni. Ha jót és jól játszunk. A szakmánk egészét érintő változásoknál is ezerféleképpen reagálunk. Lehet, hogy valaki gyakran hősöket alakít a színpadon, de ilyen helyzetben a legalkalmazkodóbb, van, aki a legjobb komikus, de élesen és határozottan mozdul meg, ha igazságtalannak érez egy döntést. Szinte mindenki kialakítja a saját tökéletesen megalkotott álláspontját, így néha nehezen tud összefogni mással egy fontos ügy érdekében.

Nem feltétlenül a függés az, ami a legrosszabb, hanem a kiszolgáltatottság, amely jóval kellemetlenebb helyzeteket teremt…

A függés mégis elkerülhetetlen, hisz otthon, a lakásomban lehetek én jó színésznő, ám ha senki nem figyel fel arra, amit csinálok, akkor mindezzel semmire sem megyek. A függés és a kiszolgáltatottság gyakran kéz a kézben jár.

Hogy érzitek, mivé kezd formálódni, összeállni ez az előadás?

Örülünk a visszajelzéseknek, mert úgy tűnik,  hogy amit szerettünk volna Csehov segítségével a mai magyar színházról elmesélni – ez a nézők számára érthető és ismerős. Mi az, amiben hibásak vagyunk, mi az, ami fantasztikus a színházban, és mi az, ami miatt megszakad a szívünk? Miben vagyunk hibásak, ami miatt aztán elvesztünk valamit? Ezeket a kérdéseket, gondolatokat boncolgattuk. Összeállt belőle egy olyan mai, jelenbeli látlelete a mai színházi világnak, amit a szakma és a civil nézők is értenek.

Számotokra, számodra milyen ez a jelenlegi magyar színház, amelyben élünk, mozgunk, vagyunk?

Könnyű dolgom van, mert ez az előadás a válaszom. Ma például még időszerűbb beszélni a televízió és a színház viszonyáról, a közönségének a beinvitálásáról, mint huszonöt évvel ezelőtt. Elkerülhetetlen, hogy leüljünk közösen beszélgetni, gondolkodni arról, hogy a megváltozott körülmények között hogyan tudunk színházat csinálni!

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok